Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 13. szám
Budán, a Várban, a Bástya sétányon. Alacsony, öreg házak. Némelyik földszintes ablakon át egyenesen a hálószobába lehetne lépni. A petróleumlámpára villamos körtéket szereltek. A bútorok hivalkodóan újak és olcsók, de hátul a sarokban láthatók még a régi berendezés nyomai, egy politúros secretaire, a két sarkán két karcsú oszloppal. Ez a szép és jó bútor bizonyára némi szégyenkezés tárgya, mert nem divatos többé s akármilyen tévedésekre ád alkalmat az a megítélés, azért nem kell elvetni. A divat teremtette hajdan ezt a bútordarabot. A divat csináltatott kiugró, öblös vasrácsokat a budai házak ablakára. A divatra nem szabad haragudni, még ha megtévelyedik is olykor, túlságosan spekulatív alapon rendezkedvén be s ha arra kényszerít is bennünket, hogy szeretetünkkel és érdeklődésünkkel azokhoz a múlt, vagy csak félmúlt divatokhoz forduljunk, amelyeknek még hibái is nyilvánvalók, amelyek jelentéktelenebb külsőségeit, értéktelenebb maradványait még nem mosta el az idő s így nem váltak stílussá.
Ez a Buda ilyen félmúlt divat-áramlatok gyűjtőhelye. Változatos, valósággal regényes. Jobbra és balra kanyarognak az utcái, fel és le bukdácsolnak a lépcsői s akik lapos, sík homokon töltöttük el életünk első éveit, irigyeljük a budai gyerekeket, akiknek ilyen misztikus búvóhelyekkel, emlékekkel, fantasztikus, kövekhez és zúgókhoz kapcsolt történetekkel gazdag birodalom a játszóhelyük. A felnőtteket is irigyeljük. Itt csend van és a rövid, néhány órás kiránduláson úgy véljük, itt kellemes és szép minden, szép úgy, ahogyan mi könyvek és irodalmi elmélkedések, utazások és vágyak nyomán a szépet elképzeljük. Minden furcsaságnak magyarázatát tudjuk adni. Logikus, külső körülményekkel megokolt úgynevezett anyagszerű magyarázatát. A házformák groteszkek, mert különös maga a talaj is, meredek esésekkel, szakadékokkal teli. A szűk zúgók nem is lehetnének szélesek, mert puszta feljáró lépcsők, hágók ezek a hegy oldalára. Egy helyen az utca kiszélesedik és előbukkan egy épület-sarok. Ebbe a sarokba szűk, zárt erkélyt építettek. Két hatalmas, primitív oroszlánfejben végződő rövid kőgerenda, konzol tartja. Erőteljes két kődarab, az első pillanatra meglátszik, hogy nem gipsszel kasírozott vas s hogy valóban, becsületesen, megbízhatóan hordozza az erkélyt. Az épület maga igen nagy, a sarokhoz két hosszú fal csatlakozik egyhangúan, dísz nélkül, szegényesen vakolva, sötétre barnulva. Régi hivatalokat befogadó ház lehet. Nagyon egyszerű és mégis szép. Szép, mert puritán, dísztelen, mert a faltömegeket a primitíven díszes, de az egészhez hozzáhangoltan nehézkes erkéllyel megszakították; szép. mert avult s talán mert a jó ízlést, amelyet az új architektúrában, az új utcákban nem lehet fellelni, mostanában mi erőszakosan is, öreg, mohos háztetőkön, vedlett vakolatú falakon keressük.
Az elfogultság jele ez? Reakció ez? Megint rá kell tekintenünk a hegyoldalra. Egész városrészt egyszerre szemlélhetünk. Vannak százéves házak, vannak tíz évesek és egészen újak. S azt látjuk: az egészen öreg és egészen sima jól megsötétedett falak, nagy fekete tetők, azok jók, azok odaillenek, azok természetesen kiegészítő részei a hegynek. A tíz esztendős építmények ormótlan tömegeikkel, idáig érezhető esetlen díszükkel szinte rikoltanak, tűzfalaik fájdalmasan rontják meg a hegy képét, s csak a legeslegújabb, a tegnap, a ma született házakon vesszük észre valamelyest nyomát a helyhez való simulás igyekezetének. A különbség innen a távolból kitűnően értékelhető s most már bizonyosabb az érzésünk: ez az öreg vár azért jelent nekünk szépet, igazat és jót, mert olyan szigorúan tapad a hegyhez, követi fordulatait, emelkedéseit, kiegészíti, kiemeli, nem száll vele hiábavaló csatára. Ablakai, kapui fölött bizonyára sok a meg nem okolt és ügyetlen, értéktelen dísz, de a nagy idő ezek hibáit egészen letompította, elmosta. A függönyök mögött ha észreveszünk egy-egy ottmaradt - nem az ócskaságok közül túlkényesedett ízléssel kiválasztott - öreg bútort: ezen meglátszik, hogy amikor csináltatták, akkor nagyon divatos volt, a szélső eleganciát jelentette - hatvan vagy száz évvel ezelőtt. Pontosabban meghatározva a kort: mielőtt a vasút járt. Így tehát bizonyára uralkodott valamely ízlés, divat, öntudatlanul is esztétikus kultúra. Már végképp hajlandók volnánk visszakívánni a régi jó időket. De meg kell látnunk, hogy ez a hely nem egyenlő rangú társa a zajos, a gyorsan változó, rohanó anyavárosnak. Elzárt, elhatárolt terület ez a hegyormon a nagyváros ere: közlekedés nélkül, tehát vérlüktetés nélkül. Jó a nagyon kényes, a nagyon fáradt idegeknek és jó az egészen igénytelen, primitív, lomha egészségnek. Régi panorámája szép, de hozzákötött, kialakult, bevégzett, sehová át nem plántálható.
***
Lenn, a folyón túl, a végtelen lapos területeken újra keletje van a téglának. Állványerdők lepik el újra Budapest utcáit, rövid hónapok alatt négy-öt emeletes ház falai nőnek ki a puszta telekből, azután kibontakozik az épület az állványborításból, előtünedeznek a vakító fehér vakolatformák. A talaj itt egyforma, az utcák egyenesek, azonos a cél, a rendeltetés, az újonnan épült ház mindamellett külső mázában, megjelenésében a kétségbeesésig igyekszik különbözni a szomszéd és átellenes háztól. Egy a típusuk, egyforma a konstrukciójuk: ez természetessé tenné a hasonlóságot, de ezt az egyező becsületes konstrukciót, ezt a magától értetődő bérkaszárnyai sivárságot hihetetlen buzgalommal letagadják, a gipsz és malter ornamensek alá rejtik, fantasztikus kulissza-dekorációval, tornyokkal, kupolákkal burkolják: ez az ami zavarosan, rendszertelenül különbözővé teszi jelentéktelen külsőségeikben az új pesti bérházakat. A munka és fáradság, amit reájok fordítanak, csaknem egészen hiábavaló. A legkínosabban felszépített bérháztömbök nem adhatnak olyan változatos, kedves, természetes képet, mint az egymásra ragasztott budai házikók, szűk látókörű pallérok művei. Egészen más dolog, hogy e regényes, festői házikókban nedvesek lehetnek a szobák, kicsinyek az ablakok, szűk, kényelmetlen s az igazi modern, a jó értelemben divatos, a mi ízlésünket jelentő miliő-művészet itt nem kaphat helyet. A bérház kifelé bizonyos fokig természetszerűen nyers és ormótlan. De mint kollektív alkotás, belül valósággal kínálja a teret, az alkalmat, az intim berendező művészet alkotásai számára. Minél céltudatosabban egyszerű odakinn, annál valószínűbb, hogy alkotója megértette igazi természetét és bent annál inkább érvényesül egy a régitől nem csupán formáiban, de szinte társadalmi természetében különböző iparművészet. S a homlokzatra pazarolt cifraságok láttára már tudjuk, hogy belül maradt minden a régiben. Fájdalmas ez a megállapítás, hiszen a képzőművészet minden ágának évszázadok óta az architektúra volt az igazi talaja, éltető eleme. Az új falak számára festettek új képeket, a homlokzat szobordísznek adott helyet, egy-egy megbecsült, nemzedékek számára készült bútordarabra szükség volt a legegyszerűbb házban is. A bérkaszárnyák elhatalmasodása először is a festőművészetnek és a szobrászművészetnek az architektúrával való közvetlen kapcsolatát szüntette meg egészen természetszerűen. Ez az összeköttetés, ez a viszony ma legfeljebb hamisítás formájában tengődik. A régi helyébe lépett modern technika s a modern artisztikus hatásokkal eredendő ellentétben nincs. Talán az átmeneti állapot, amelyben benne vagyunk, amely a többé nem alkalmazható régi elvek uralmát még nem szüntette meg teljesen s az új nézeteket még nem ébresztette egészen öntudatra -, talán ez akadályozza meg a harmónia létrejöttét. Ma is az építészet a művészi ipar legfontosabb munkaadója, a szűnőben lévő régi feladatok helyett azonban még nem adja át teljesen az új munkát. Amilyen könnyen fogadja el az architektúra az új konstrukciókat, olyan nehezen dolgozza fel szerves egésszé. Csökevényes formák, típusok, amelyeknek ma már semmi értelmük nincs, állandóan élnek és uralkodnak. A legtöbb háziúr és a legtöbb építész szívesen fejezi be az épületet egy nagy ormótlan, hiábavaló és drága kupolával, de megbotránkozással tiltakoznék, ha azt ajánlanák neki, hogy takarítsa meg a kupolát s ugyanezért a pénzért lássa el a szobákat szebb, jobb és tartósabb, tehát beszerzési árban drágább, de fenntartásra olcsóbb tapétákkal. A kupola kialakult pesti bérház-dísz típus s az ilyesmi szinte kiirthatatlan. Az udvaron körülfutó nyílt folyosó is ilyen típus, nem a dísz, hanem ellenkezőleg, a felháborítóan sivár és célszerűtlen dísztelenség típusa, de szinte kiirthatatlan.
Általában még a legolcsóbb pesti bérházon is hihetetlenül sok az egészen fölösleges és drága cifraság, amelynek árából a bérház fontosabb részének, a belsőnek maradandó, az ingatlanhoz tartozó felszerelése, becsületesen, szépen volna elkészíthető. Ez azonban feltételezné az új épület tökéletes átgondolását. Olyan utcákban, amelyek üzletekkel vannak megrakva, ez átgondolás hiányának bámulatos példáira akadunk mindjárt a földszinten: megnézvén a boltok portáléit, Budapesten még egyetlen városrészben sem alakult ki olyan utcacsoport, ahol a házak minden helyét üzletek és irodák foglalnák el. Már felmentek a kereskedelmi helyiségek a második emeletig, de tovább alig. Mármost minden művészt nehéz feladat elé állít egy ilyen lakásokkal kombinált üzletház. Az alsó emeletek csupa ablakot, csupa üveget követelnek és a látszólag támaszték nélkül való ablakon, a semmin fenyegetően lebeg a felső emeletek fala. A vaskonstrukció erőteljes kiemelésével valahogyan kiegyenlíthető ez az ellentét. De akárhány új épületen egyszerűen nem oldják meg, elrejtik a vasvázat s a földszinti bolt-portálé jóérzésű készítőjét is kétségbe ejtik, arra kényszerítve, hogy az architektúra kereteibe illeszkedő, de egyébként önálló, könnyű, finom famunka helyett éppen építészetet próbáljon a fával imitálni. Ez egészen mindennapos hiba. Régebbi, egységesen épült, kővel burkolt épületeken a legfeltűnőbb. A csendes utca idővel forgalmas lett, a földszintre üzletek költöztek. Nyugodtan eltüntetik erre a földszint egész nemes architektúráját és anyagszerűtlen, visszás fa-kulisszákon látszik nyugodni a nehéz kőépület. S új házakat is építenek úgy, hogy a földszint mintegy kikapcsolódik, hogy minden üzlet tulajdonosa más és más - csak éppen nem a dolog természetének megfelelő, nem szép, nem művészi, bár éppen olyan drága - fa és üvegkombinációval boríthatja a falat.
A modern ház legdrágább, külső, üzleti része így kizárja - nem természeténél fogva, hanem a meggondolás hiánya miatt - az iparművészet érvényesülését. Annál kevésbé lehet remélni, hogy a hely marad számára benn. A pesti háziúr irtózik attól, hogy a lakások bizonyos állandó felszereléseit maga készíttesse. Nagy beépített szekrények, toiletthelyiségek és előszobák falhoz erősített tükrei ismeretlenek. Ezek olyan használati tárgyak, amelyek csaknem mindenütt, a drágább lakásokban is egyszerűen készülnek, ezek maguk nem iparművészeti objektumok, de megkönnyítik, egyszerűbbé teszik a berendezkedés munkáját s talán azt eredményezik, hogy egyéb tárgyaira több gondot fordíthat a beköltöző, aki a felszerelés egy részét már készen találja. Nyilvánvaló egyébként, hogy Budapesten a költözködés is esküdt ellensége az intim lakásnak. A világ egyetlen nagyvárosában sem olyan sűrű a költözködés, mint Budapesten. Az emberek átmeneti szállásnak tekintik lakásukat, nem törődnek vele, nem gondozzák, nem ékesítik; bútorra se mernek költeni, mert hurcolkodás közben tönkre megy: az iparművészet fejlődésének is veszedelmes ellensége a budapesti lakásnyomorúság. Az otthon régi szeretetéből fakadó áldozatkészséget megszünteti, az új területeket nehezen nyitja meg.
A modern tömeg-lakásnak is megvan a maga előnye, a modern technika pedig minden új alkotásánál tulajdonképpen egy új művészi objektumot teremt. A villamoslámpát eleinte esetlen utánzatokra szerelték. Gyertyát, holdvilágot hamisítottak vele, ércből való növények levelei közé rejtették. Ma már körülbelül kialakultak a tervező egyéniségének épségben tartásával a jó villamos lámpa vagy csillár formálásának elvei, amelyeket nem lehet büntetlenül megsérteni. A központi fűtés meleget adó testein most megy végbe ez az átalakulás. Ma már tudjuk, nem kell kandallót hamisítani, de tudjuk, hogy ormótlan rács alá rejteni se lehet a melegítő berendezést s lassanként meg fog teremni egy típus, amely formás és ízléses, noha nem kályha, nem kandalló és nincs gondosan elrejtve, mint valami szégyellni való hiányosság. A villamos lámpa, a központi fűtés, ezek olyan szülöttei a modern kultúrának, amelyek sok egyéb társukkal együtt a nagy tömeglakásokkal egy időben fejlődtek ki. Mind belső előnyök ezek s az új és cifra pesti házak legnagyobb vétke, hogy halott ideálok után futnak, alig ismerik, de semmi esetre se aknázzák ki az új lehetőséget, sem elkülönített csendes, bizalmas otthont, sem a nagyban való termelés minden újításával felszerelt szállást nem építenek. Szűkebb térre szorítják a régi berendező művészetet s az új szépségeket nem engedik érvényesülni. Amilyen felemás a külsejük e vadonatúj, de máris oly sivár házaknak, olyan felemás kultúrát rejtenek falaik között.
***
A legrégibb régi város, a legöregebb kövekkel telerakott Velence ellen harci riadót fúttak a futuristák. Fellengző és kínosan komikus, zavaros és a burzsoá-megdöbbenést előre élvező riadót, amelyben valóban megdöbbentően sok az igazság. Mi idegenek elfogadjuk Olaszországot úgy, ahogyan van, apró zsarolásaival, csalásaival, antik városaival, de már nekünk is sokszor kell arra gondolnunk: vajon a tanult, a munkás, az európai, az ambícióval, esetleg sovinizmussal telített olasz hogyan fogadja sok százezer olasz testvérének improduktív, megalázkodó kenyérkereseti módját; a halott kultúrán való tengődést; a szennyet és piszkot, melyet az öreg emlékek mértéktelen megbecsülésével okvetlenül együtt jár. A futuristák ismert kiáltványa bizonyítja, hogy valóban vannak olaszok, akikben ébrednek lázongó gondolatok az egyoldalú emlék-rajongással szemben. Az összerombolás ötlete ezzel a forradalommal járó túlzásnak látszik. De azt mondják a futuristák, hogy a kis csatornák bűzösek és miazmásak - és ez igaz. Azt mondják, nincs szükség gondolákra - a motorcsónak valóban sokkal különb közlekedési eszköz. Óriási, modern hidakat akarnak, a gyárkémények szépségei után vágynak: csupa természetes kívánság. Hasonló vágyakozás nélkül a régiek soha nem építették volna meg Szent Márk egyházát. A futuristák egyúttal véres harcokat kívánnak s bár egyikük sem áldozza fel életét, még ez a motívum is megérthető: a régi Velence nagyságának alapja a háború volt. A halott Velence nekünk, minden kirándulásunkkor új gyönyörűség. Értsük meg azonban, hogy aki Velence modern fia, az betelt az emlékekkel, az elevenséget is óhajt, s mert látja, hogy semmi sem mozdul, inkább máglyára cipelné az összes ereklyéket. Mi, ha rajtunk állana, szívesen lopnánk egy kis történelmi levegőt némely házsorunk köré, egy kis patinát a falakra. A sovén velenceit viszont természetszerűen fogja el az élet után való vágy. Rombolni azért nem fognak, de keserűségük érthető. Amit ők - a futuristák - ki nem fejeztek, minden felületes utazó észreveszi, hogy nincs nép, amely kevesebbet tanulna emlékeiből, mint az olasz. Értékes, új architektúrának semmi nyoma. Iparművészet csupán azokban a nagy ipari centrumokban, ahol az emlék aránylag kevés. Velencében tavaly építettek egy új vasúti épületet. Nem a pályaudvar, hanem a vasút-igazgatóság számára. A gondolás büszkén mutogatta. Ez az épület sivár, ormótlan hombár, bántó merevséggel kopizált renaissance-párkányokkal díszítve - mit mondjunk; a budapesti Nyugati pályaudvar elcsúfítására épülő posta-raktárral hasonlatos.
A mérsékeltebb, a bölcsebb, a logikusabb futuristáknak erős argumentumuk lehet ez az emlékek nyomán, nagyszerű emlékek ellenére tönkre lapított "palota". Nekünk vigasztalásunk. A régi és az új házak nem csupán nálunk csatáznak és a jó új győzelmes előrehaladása mégse nálunk a legnehezebb. A mi régi házaink szerények és egyszerűek, szinte kicsinyesek. Talán annyival kevésbé fogják elnyomni a jól átgondolt újakat. S a világ művészetének legpompásabb régi példái elég messze vannak tőlünk, hogy észre vehessük legnevezetesebb tulajdonságukat: ezek a minta-alkotások a maguk korában a fejlődés csúcsát jelentették. Létrejöttük idején - száz éve, vagy ezer éve - a legdivatosabb elvek, konstrukciók, kitalálás, ízlés és elrendezés szerint épültek.