Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 13. szám
Megálltam a vén kapubolt alatt és befelé néztem rajta, és hallgatództam. Bolyongó utamban sok városkapu előtt megálltam így, sokszor befelé hallgatództam rajtuk. Babonásan hittem, hogy van egy hang, amelybe egyszer egy életben mindenkinek belecseng a füle.
- Hátha - gondoltam - hátha itt, ebben a régi, ebben az ódon városban... - és befordultam a kapun és felkapaszkodtam a magas, széles, gyeppel beszegett bástyafalra, amely örök idők óta áll a helyén és ölelő karok módjára szorongatja a várost.
- Én keresgélő ember vagyok - biztattam magamat - csalódottan, hitefogyottan, csüggedten: de kereső vagyok. Sok várost bejártam, soha semmit se találtam. Én már semmiben se bízom, semmiben se hiszek, de amíg élek kereső leszek.
Megindultam a várfalon, amely mint egy gyönyörű sétahely szegte zölden a várost, hársfák illatoztak rajta és hintók nyomai vágódtak a kavicsos porondjába. Alattam, a várfalon túl messze, messze, zöldre volt terítve a föld, fénylő, csepegő zöldre, szemet vigasztaló zöldre a sárga színek világában.
- Óh ti zöld mezők, ti csillagzó erek, ti halhatatlan kék hegyek ott a messzeségben! - sóhajtottam - ne vigasztaljatok, ne altatgassatok. Én a szomorú szürkeség barátja vagyok, az én szemem réges-rég elszokott a fényességtől s a tarka színektől.
Dél volt, ünnepnap dele, a nap sütött és fényének színe olyan sárga volt, mint a túlságig megérett gyümölcsé.
- Dél van - gondoltam - az én delem. Mily kék az ég. Milyen mély: - a szem, a lélegzet, az eszmélet elvész bele. Soha még egyszer ilyen nem lesz. Mily hatalmas, mi szép, mi mély az élet. Mily szép volna méltónak lenni hozzá, ifjúnak, boldognak, ébrenjárónak.
De ekkor mintha hideg szél érte volna, megrázkódott valahol egy harang: csilingelő szavú kis harang; és búsan, bánatosan, mintha óriási vonók húznák föl feneketlen hegedűk mélyéből, messziről búgó gyászharang-hangok oldózdtak el. Elfordultam a mezőktől és erecskéktől s a város felé néztem. Emberek jöttek felém, futva siető hosszú menet. Öles termetű férfiak siettek drága terhükkel; térdig érő fehér kámzsa volt rajtuk, vállukra omló fekete gallér, fejükön fehér csukja, amelyből szemük csillaga feketéllett ki. Fehér selyemmel betakart koporsót vittek vállukon, gyorsan, szinte szaladva. Előttük és mögöttük póznákon lógázó égő lámpással lépkedtek ugyanolyan fehér köntösű és fehér csuklyás óriások.
- Kit visznek ezek a szörnyű emberek? - kérdeztem elszoruló szívvel. - Valaki meghalt, mert sír a lélekharang. Valahol meghalt egy ifjú szűz, mert fehér a koporsó leple.
A gyászmenet gyorsan befordult egy keskeny utcába.
- Elkísérem a szép halottat - gondoltam hirtelen. - Milyen szép lehet halovány arca a fehér szemfödő alatt, mily gyöngéden nyugodhatnak egymáson erőtlen, viasz színű ujjai, milyen fájdalom alhatik vékonyan kanyargó sápadt ajkában. Meg kell néznem szegényt, el kell búcsúznom ismeretlen barátnőmtől, akinek szűzi szeme becsukódott mint fagyos szélre a liliom kelyhe. Meggyújtok én is egy gyertyát a kriptája oltárán, eldünnyögök én is egy halk imát fölötte.
De amire a keskeny utcába értem, a gyászmenet eltűnt már egy sikátorban.
Megálltam és sokáig néztem töprenkedve. Mert a keresgélő emberek, akik oly reménytelenül járják határozatlan céljaikért a világot, mint én, mind tétovázók.
- Igen! - eszméltem föl egyszerre, és megsimítottam a homlokomat. - De nem álom volt-e vajon? Oly csodálatosan emlékeztet néha ez az élet a legtitkosabb álmainkra, azokra, amelyeket csak egyszer álmodtunk meg valaha régen s nyomban elfelejtettük őket s azóta sem emlékeztünk reájuk, amígnem egyszerre, lám...
Lassan bandukoltam s ha valaki megfigyel, azt hihette volna, hogy önnönmagamba megyek befelé, s hogy most mindjárt elmerül bennem a lehorgasztott fejem.
Az utca végén megszólított egy barátságos koldusasszony, s a szavára fölébredtem. Egy nagy, egy óriási tér úszott előttem, s a közepén egy márványba faragott római ruhás nő állott, világhódító uralkodónak nyárspolgári hitvese, császári vérű cselszövő céda, akinek képe mását ennek a kisvárosnak szolga lelkei legnagyobb terük közepére állították örök emlékezetül. És a tér körül nehézkes nagy paloták, tagolatlan tömegei annak az ízlésnek és annak a kornak, amely még belé sem mosódott a múltba, amely még félig a jelené, amelynek épületemlékei között nőttem emberré, amelynek maradványaival tele, ég a szülővárosom. Nem ezekért jöttem én ide, nem a ma és a tegnap hí engem: engem a messzi múlt szólít; az én országom a régi kapuk, az ó utcák, a barázdás homlokú vén paloták, a századévek csöndessége. Ott laknak a kortársaim: a barátaim, akiket nem ösmertem, a szerelmeseim, akiket szeretni annyira szerettem volna. Az ó városok ó utcáit én mindig úgy róttam, mint aki rég elhagyott hazájába tér vissza, s abban a világban jár, amelyből mostoha szülők valamikor réges-régen kitagadták. Ezt a nagy teret, ezeket a palotatömegeket megcsodálom máskor, majd egyszer, ha vidám leszek már. Most elvágyom innen, ebből a sugárzó napfényből árnyékos kis utcák bolthajtásos homályába.
Körülnéztem, s ekkor az egyik betorkolló utcában megvillant valami fehér: egy kámzsás és csuklyás ember fehérsége. A temetési menet akkor fordult be egy kis keresztutcába. Hirtelen utána eredtem. De a keresgélő emberek hirtelensége: az álom s az ébredés közt veszteglés -, egy vad föllüktetés s utána elernyedés és dobogó szívvel hallgatódzás. Elkéstem mint annyiszor: a menet eltűnt, mint a varázslat, csak gyönge tömjénszag érzett utána. Engem pedig elkapott az utca ünnepi áradata és vitt magával ellenállhatatlanul. Észrevétlenül ráléptem a városka életerére, arra a kanyargó, összeszűkülő, ki-kiszélesedő, palotákkal, boltokkal, templomokkal szegélyes, zsivajgó néppel kavargó utcájára, amelyből a szívébe szalad a vér.
- Mennyi ember! - sóhajtottam -, mennyi fej, mennyi arc, mennyi hadonászó kar, rontó-gázló láb! Pedig ünnepnek napja van ma - ott leánykák jönnek, imádságos könyv a kezükben, ott selyem suhog büszke szép asszonyokon... - hová csörtetnek ezek a vadak, mért hányják a kezüket, a lábukat, mért tátják a szájukat, mért ordítanak?... Ez az emberek ünnepe? Ez az áhítatuk, a magába szállásuk csöndessége?
Megálltam és fáradtan nekitámaszkodtam egy ház falának.
Mint a szédület kóválygott előttem a tömeg. Idegen voltam a városban, idegen viseletű, idegen képű, idegen nézésű -, nem szólított meg senki. De egy szelíd leányszem reám nézett, s utána sugdosást hallottam, és tudtam, hogy egy madárszívben most megmozdult valami, s szűziesen halovány ajkakon körüljárt egy szánakozó szó.
Nem tűrhettem el. Nyomukba eredtem s hangosan mint ahogy a rakoncátlan diákok szokták, utánuk mondtam:
- Nem, szép kisasszonyok! Az én szótlanságom nem panaszkodás. Én letettem a hallgatás fogadalmát, én némabarát vagyok. Én csak a zsivajban horgasztom le fejemet, a csöndességben fölemelem, a némaságban hátraszegem.
Nem láthattam az arcukat, de egy-egy szőke fürt félrelebbent a nyakszirtjükön s alatta széjjelömlő pirosság látszott. Szívesen váltottam volna még velük egy békülő szót, de hirtelen ketté nyílt a tömeg s elszakasztott bennünket egymástól: az utca mozgása megállt, az emberhullámok egymásnak torladoztak s a széles nyíláson sebesen távozó embercsoport fehérlett végig mint a lobogó fátyol. Utána rohantam, kacskaringós és szűk utcácskákon hajszoltam, s ekkor egyszerre elveszítettem szem elől. Megdörgöltem szememet, nem tudtam elhinni, hogy megint csak káprázat lett volna.
- Óh ne tűnj el bolygó fehér lidérc! - kiáltottam az utca csöndjébe - fehér álarcosok, fehér koporsóvivők, álljatok meg egy Lélegzetre. Hadd mormolok egy imát -, soha még ilyen teli nem volt a szívem, soha még ily száraz nem volt az ajkam.
Egy ablak kinyílt a fejem fölött, egy ablak becsukódott, és én mentem előre. beljebb, beljebb. Egyre ráncosabb képűek lettek körülöttem a házak, egyre kitaposottabbak a lábom alatt a nagy utcakövek. Éreztem, hogy az ó-város legvénebb részében járok, ahol már minden kő história és minden porszem emlék. Száz, meg száz, meg száz éves itt minden ház és sok száz esztendősök lehetnek azok a pókok is, amelyek hálójukkal beszőtték az ócska ablakrostélyok nyílásait. Kik laknak vajon ezekben az emlékektől nehéz szagú házakban? Emberek élnek-e bennük, száz esztendős anyókák, kialudt szemű reszketeg Matuzsálemek? Gyermekek sohse születtek-é ezekben az ódon utcákban? vagy amint lábra kaptak, kijjebb menekültek innen, a napsütésbe? Vagy tán öregeknek születnek itt a csecsemők is, ősz szakállú aggastyánoknak, mint ahogy az az ilyen tisztes korú komoly helyhez illik? Mekkora a csöndesség! Bizonyára szunyókálnak napfényt sohse látott szobájukban az öregek. Alusznak tán, vagy holtan feküsznek benne. Talán nem is él más ember ezekben az utcákban s a vén házak századévek óta lakatlanok. És az utca, amelyikben én most a lépteimet számolom, réges-régi temetőnek az utcája, amelyen csak gyászmenetek járnak, és fehér kámzsás, fehér csuklyás férfiak fehér takarós fehér koporsókat visznek...
Lassan, botorkálva végigmértem az utcát, aztán elül kezdtem és végigmentem rajta még sokszor. Alig tudtam elválni tőle. Amikor kijutottam belőle, egy régi, hatalmas templom előtt álltam. Rámeresztettem a szememet, mint amikor nem tudja még az ember, hogy ismerőst lát-e vagy nem. Annyira emlékeztetett valamire a székesegyház. Mire? mire? - kérdeztem szorongó szívvel, és kutatva kerestem rajta az emlékeimet. Fehér és közbe-közbe feketéllő sötétzöld márványkockák: fekete csíkos nagy fehér fal. És a három boltív, amelyeket oszlopok tartanak. És középütt rajtok egy kővé merevedett lovas-alak; a gyöngés szívű szent lovag, aki elhasítja fejedelmi köntösét, hogy megosztozzék rajta a ruhátlan koldussal.
- Nem! - szakítottam félbe a gondolataimat - nem! Ez is káprázat, nem jártam erre soha, sem ébren, sem alva...
Nyugtalanság fogott el, titkos okú szorongás; bemenekültem előle a templomba. Régi meghitt szagok fogadtak benne. Most láttam, milyen régi épületben járok: ezer éve, annál is több, hogy ásók forgatták meg a földet, amelybe alapfalainak tégláit lerakták. Azóta megkeményedett zsolozsmákból, tömjénfüstből új templom épült a márványfalak alatt, új bolthajtások, új ablaknyílások, új oltárfülkék, újak: ezer esztendősök s vénségtől sárgák. Pad nincsen a tágas hajókban: rég kitérdelték őket magok alul a hívek, s aki imádkozni akar, az lehajtja térdét a padozat márványára.
Körülnéztem, de senkit nem láttam Istennek szent palotájában. Egymagam voltam a csöndességben, amely úgy tetszett, hogy még némább folytatása annak, amelyikből kijöttem. Lábujjhegyen mentem előre, oltárképek, szobrok, színes ablakok alatt haladtam el, megálltam egy aranyos kápolna előtt, aztán mentem tovább, és lüktetett a szívem, mint sejtelmes éjszakákon. Félhomály volt körülöttem; de amerre haladtam, széles fényesség ömlött be arra a kereszthajó ablakán. Reszketve mentem előbbre, előbbre, s egyszerre megálltam, mert a szívem is megállt, az eszem is megállt, a szemem lecsukódott.
- Dicsértessék... - köszöntött rám egy reszketeg hang.
Egy emberke állt mellette, összetöpörödött aggastyán; az arca olyan ráncos volt, a szava olyan hangtalan, az egész ember olyan öreg, mintha egy időben született volna a templommal és bepatinásodott csodáival.
- Jó ember - mondtam, és keresgéltem a szót - szegény kis öreg, nem láttál erre egy gyászmenetet? Fehér csuklyás emberek vittek egy fehér koporsót. Erre kellett jönniük, talán éppen itt a templomban lesz a temetés?
Az öreg csodálkozva nézett rám apró szemével. Hallgatott és kinyitott szájjal várta a hangomat, amely lassan-lassan szűrődött beljebb-beljebb a fülébe s jutott el pislogó szeméhez és mozdította meg beszáradt állkapcsait.
- Gyászmenet? - kérdezte nagyvártatva. - Óh igen - motyogta aztán - ötszáz éve éppen, ma van ötszáz éve... fehér csuklyás emberek jöttek fehér koporsóval...
Az öregember boldogan mosolygott, mint aki kedves emlékeire gondol. Szegény kis összetöpörödött fejét félrehajtotta, mint az álmos madarak, és nem szólt, csak nézett valahova messzire, az idők hajnal derengésébe.
Előbbre mentem s megálltam. Szűziesen, szelíden, átszellemülten ott feküdt előttem alva az emelvényen az, akit félig öntudatlanul követtem idáig: a fehér koporsó szűzi lakója. Aludt, bár ki volt terítve, mint a halottak. Aludt, a pihegését hallottam -, párnába süppedve nyugodott s feje, amelyet turbán módra fogott be szövetű kalapja; a két keze keresztben nyugodott a mellén, bő ruhája széles és mély ráncokat vetett rajta és pici lábfejéről hegyesen megtörve omlott le. Arcán az üdvözültek boldog ámulása világított, a szeme hunyva volt, oly tökéletesen, oly mélyre, oly örökre lehunyva, mint a halottaké. De nem volt halott, csak aludt, s fekvőhelye körül pufók angyalkák füzértáncot jártak nesztelenül.
Féltem, hogy megzavarom az alvó álmát, s nem mertem megmozdulni; csak álltam egy helyt s néztem a szendergőt, mint ahogy soha nem látott régi ismerősét nézheti az ember. Szólni nem mertem, csak hangtalanul imádkozni:
- Madonna - mondtam - vágyak csillagfénye, reménység sugára. Madonna, bánat királynője, akiért annyi számlálatlan mérföldet megjártam, ó városok földjét hívőn-kétkedve tapostam - ebben a boldog órában oly szomorúan állok ím előtted, oly összeszáradt szívvel, oly megmerevedett arccal. Oly szép vagy, oly szelíd és mélabús -, s én elfeledtem a mosolygást és nem tudok könnyezni. Valamikor teli tarisznyával indultam el nagy utamra, és ím üresen érkeztem el hozzád. Nincsen semmim, amivel megajándékozhatnálak, az én virágaim soha ki nem nyíltak, az én virágaim bimbójukban elfonnyadtak. Nincs, mivel meghintsem nyugvó helyedet, nincs mivel megillatosítsam álmodat. Aludjál hát, drága, álmodjál; mert én föl nem ébresztelek, én messze megyek, én nem kereslek többé...
Csoszogó léptek zavarták meg áhítatomat. Az összezsugorodott kis öregember került át hozzám. Ujjamat az ajkamra tettem, úgy jeleztem, hogy csöndben legyen. De az öreg az alvóra mutatott s oly halkan, hogy az már beszéd sem volt, csak ajkának hangtalan mozgása, mondta:
- Úgy-e szép? Úgy-e milyen csöndesen, mily békésen alszik. Ötszáz esztendeje alszik így. Én tudom. Én itt voltam, én láttam, amikor a Cserkoszorús művész lefektette mint a gyermeket és eligazította a ruháját, kisimított rajta mindent s végezetül fölébe hajolt és szerelmesen az arcába lehelt. Azóta alszik a szentem, azóta emelkedik a keble, azóta nevet az orcája, mint az álmodozó angyaloké.
Csodálkozva néztem az öregemberre. De ő mintha se látott, se hallott volna, csak mozgatta nesztelenül az ajkát s mennél tovább hallgattam, annál csodálatosabbnak tetszett a beszéde.
- Úgy-e szép? - kérdezte, és úgy rémlett, hogy régi dalok szólalnak meg minden szavában. - Én ismertem. Hányszor láttam itt térden, imádkozva. Ilaria a neve, a Carrettók büszke nemzetségéből való. Az urát is ösmertem én, a kevély Paolót, a Guinigi-vért, aki lefektette ide s utána más asszonyt vitt a házába, egymásután kettőt, de soha többé olyan szelídet és szépet, mint ez itt. Óh én mindent láttam, láttam amikor Paolo elalkudta apái városát és láttam amikor a nép elkergette az árulót. Az Úr büntetése volt, amért hozzáért a legszebbik liliomszálához. Amért rátette nehéz kezét Iláriára, amért megcsókolta és ágyasházába vitte. Ötszáz esztendeje őrködöm az álmára, hajh! ötszáz esztendeje alszik, és ötszáz esztendeje jönnek ide messze földről az idegenek, hogy rámeresszék a szemüket és sírva fakadjanak előtte...
Mozdulatlanul hallgattam az öreget. Olyan dolgokról beszélt, amelyekről sohasem olvastam; és mégis oly ismerősnek tetszett minden szava. Olyan neveket mondott, amelyeket soha addig nem hallottam; s most mégis úgy ébredtek föl bennem, mint a feledés ágyában mélyen elaludt emlékeim. Sokáig, sokáig hallgattam a beszédét s néztem az alvó arcát. Aludt -, nem kételkedem benne. Láttam, tudtam, hogy alszik. És mennél tovább néztem, annál nagyobb lett a csöndesség bennem. Elöntött az örök csöndesség, amelyet annyi ideje hiába kerestem.
Csak álltam, álltam s lassanként rám öregedett az idő; tátongó sötét nyílások nyíltak a félhomályban és fekete árnyékok telepedtek le köröttem. Arra riadtam fel, hogy a főoltáron megszólalt egy ezüsthangú csengő. Körülnéztem. Tele volt a templom térdeplő árnyékkal; csupa ötszáz éves reszkető öreggel. Imádkoztak, de a hangjuk nem hallatszott, csak az ajkuk mozgott. És amikor megmozdultam, amikor megfordultam, amikor lábujjhegyen kifelé indultam, egyetlen néma tiltakozásként emelte ujját ajkához a sok árnyékalak. Mintha ezt mondanák szótalan áhítatukban:
- Nem látod, hogy alszik a szerelmes madonna! Most álmodik. Most nyílik meg előtte a menny, most lebegnek le hozzá az angyalok hárfahangjai.