Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 12. szám · / · FIGYELŐ
Az amatőr-fényképészek, akiknél lelkesebben a maga foglalkozását senki sem űzi, a Műcsarnokban rendeztek nagyon gazdag kiállítást, amely, amilyen változatos mindenki számára, olyan tanulságos lehet mindazoknak, akik értenek a filmek, lemezek, kodakok és állványos gépek kezeléséhez, akik előtt megnyílt a különféle nyomások titka. A Műcsarnok helyében mi át nem engedtük volna a termeket a fotográfusok céljaira. Mert ami az utóbbi időben művészet címe alatt ott ki volt állítva, selejtes és közömbös és értéktelen volt az nagy átlagában. Ez a fénykép-gyűjtemény pedig változatos, gazdag, igen jó a maga nemében. Jobb, mint amik megelőzték, a téli, tavaszi és egyéb évszakokhoz kötött tárlatok. Mire való provokálni az ilyen összehasonlítást? A maga rovására senki sem kőteles nagylelkűnek lenni. A Műcsarnok igen önzetlenül fogadta be a fotográfusokat, de egyúttal igen rossz taktikusnak bizonyult. Ha felteszik azt a kérdést, hol járunk, nézünk, szórakozunk szívesebben: a végképp gyenge képek, vagy a jó fotográfiák között, erre csak egyféleképpen lehet felelni és a felelet nem a selejtes festőkre kedvező. Azonban - azonban a fényképek között viszont az látszik meg, hogy ez a mesterség új, céljai, lehetőségei, alapvető elvei nem tisztázottak. Arról már vitáztak eleget, művészet-e a fotografálás vagy sem, holott ez a meghatározás magát az elvet semmivel sem viszi előre, A rézkarcnak és a fametszetnek nem ártott meg, hogy sokáig nem tartották a nagy kompozíciók készítésével egyenragúnak. A fotografálás is a fejlődés csúcsára emelkedhet e meddő vita eldöntése nélkül s amilyen hatalmasan növekszik jelentősége, a tudásnak, az ismeret-szerzésnek, a kultúrában való tájékozódásnak éppen olyan nevezetes tényezője lesz, mint a művészet, az írott tudomány.
Így, ahogyan most ismerjük és ahogyan ezen a dús és lebilincselően érdekes kiállításon jelentkezik, éppen nem artisztikus hatású. Nagyon is hasonlít a szokványos műtárgyhoz, a képhez, a rajzhoz, az akvarellhez. Már pedig tudjuk: ami nagyon hasonlít, ami egészen olyan, a valóditól az áll legmesszebb. A prém, amelyet "alig lehet megkülönböztetni" az igazitól, kellemetlen és csúnya, ellentétben a becsületes posztókabáttal; az épület malter-borítása artisztikusan formálható, de tűrhetetlen, mikor "szebb, mint az igazi kő". A fényképezés az optikai ábrázolásnak gépies módja. Azzal, hogy a művész szemét, agyát és kezét bizonyos részben, még pedig az ábrázolási processzus legfontosabb részében a gép helyettesíti, nem rosszabb, de nem is jobb, de más, határozottan más. A gép főelőnye a részletezés, a pontosság, a mindent észrevevés. A géppel fel nem fegyverezett ember akárhogyan iparkodik, erőlködik, kínlódik, nem tud mindent észrevenni. A modern festő és rajzoló művészetet ennek a tökéletlenségnek a felismerése és méltánylása jellemzi. Mert nem látunk mindent, egész figyelmünket a döntő jelentőségűre fordítjuk, összehúzzuk a szemünket, valósággal rövidlátókká igyekszünk válni a festői megfigyelés idejére, csak hogy ne zavarjanak bennünket a fölösleges apróságok, csak hogy annál jobban ki tudjuk emelni a nevezetesebb összefüggéseket, akár színről, akár vonalról, plasztikus formákról van szó. Ez az öntudatos részlet-mellözés okozza azt, hogy a legtöbb modern kép a régiekhez képest szinte vázlatos, bár egészében annál kifejezőbb. A fotografáló gép azonban a legparányibb formákat is a legnagyobb könnyűséggel írja fel, anélkül, hogy a fontos arányokon, elrendezésen változtatna. A gépnek ezt az alapvető előnyét elhanyagolni indokolatlan és a fotográfia természetével ellenkező. A modern fotográfusok azonban csaknem mind, nagy túl buzgalommal veszik ki a lemezből a hűségesen felfogott részleteket és nagyítással, durva papír használatával - a fénykép egyenesen megköveteli a sima papírt - ravasz és nehéz eljárásokkal kapnak végre másolatot, amely a csalódásig hasonlít a festő vázlatához, az impresszionista képhez, amelyet a kéz munkájától alig lehet megkülönböztetni. Végeredményben mégis meg lehet különböztetni s ha nem volna lehetséges, annál rosszabb, annál nyilvánvalóbb a rosszhiszeműség s az egész igyekezet annál kevésbé szolgálja a külön, becsületes fényképészeti célt.
Minél kevesebb szóval minél többet mond egy festmény, annál jobban érdekel bennünket. A fotográfia éppen részleteivel kelti fel a figyelmet. Azon keressük a lehetetlenül kicsiny dolgok nyomait is, attól megköveteljük a teljes alaposságot, hiszen gép, hiszen nem esik terhére, hiszen nem jelent emberi kínlódást, verejtéket. A fotografikus képeknek festményszerű kierőszakolását mi egészen elhibázottnak tartjuk. Hogyan váltak mégis oly divatosakká? Nem másként, mint hogy a gép kezelői egy idegen világba, a kézzel teremtett képek közé pislogtak át s az ott uralkodó, ott megokolt irányokat mint üres divatokat a maguk számára is lefoglalták.
A hibát gyakran a színezés súlyosbítja. A színes fotográfia, a közvetlen, az igazi kolorisztikus felvétel, ez a gyönyörű eredményeket ígérő találmány még nagyon kezdetleges fokon áll. Üveglemezre sikerül csupán, három alapszín segítségével közvetíteni - halaványan - a való színpompáját. Az a mutatvány, amelyet a kiállítás belőle ád, rendkívül érdekes és becses, minden primitívsége ellenére, mert valódi, mert bizonyos, hogy amint a daguerreotypiából a mai tökéletes fotografáló művelet kifejlődött, a színek észrevevése és megkötése is el fog érni belátható időn belől a csúcsra. Vannak azonban - feltűnően nagy számmal - hamisan színezett fotográfiák. Hogy egyszerűen ecsettel rakták-e fel a festéket, vagy rendkívül nehéz és komplikált nyomtató eljárásokkal, az mellékes. A gépies felvétel és a szabad színezés soha össze nem egyeztethető ellentétben vannak egymással s megint: minél jobban hasonlít a kiszínezett fotográfia az akvarellhez, annál bántóbb, anyagszerűtlenebb, hamisabb.
Általában ez a sok fotográfia a meddő művészkedés fölösleges voltát s azt bizonyítja, hogy a fénykép akkor igazán hasznos, akkor érdekes, ha bizonyos meghatározott céllal készül, ha legalább is emberi, egyéni arcok mása, még inkább, ha a puszta hangulatkeltésen kívül más okok miatt is jelentőséggel bíró tájakat örökít meg minden részletükkel, ha tudományos regisztrálást segít elő, pontos és megbízható adatgyűjtést tesz lehetségessé speciális ábrázolása utján, melynek precizitását emberi kéz munkája meg sem közelítheti. A fotografálás felhasználása nyilván óriási mértékben fog növekedni. Idővel talán a térképező is egyszerűen fotografál a magasból, a léghajóból, a repülőgépről - már ma is készítenek térképet fotografikus felvételek alapján; a múzeumok színes fotográfiákban mutatják be - oktatás céljából - a meg nem szerezhető képeket. A mikroszkopikus felvételektől a csillagászati képekig hihetetlenül tágas a tér s a fotográfia, amilyen fiatal korra nézve, annyira nélkülözhetetlen segédeszköze a modern kultúrának. Gyors fejlődése ellenére, nagy egyszerűsége miatt, talán nem is méltányolják eléggé, holott nélküle még ügyetlenebb és botorkálóbb lenne az életünk. Sok ál-művésznél, sok silány művésznél többet köszönünk neki, általában azonban mást köszönünk, következésképpen művelőinek legelső feladata, hogy ezt a mást megértsék s legkevésbé olyan hatásokra vágyakozzanak, amiket középfajta piktorok már annyiszor kompromittáltak.