Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 12. szám
Egy utcasarkon álltam és villanyosra vártam,
A város házira borongós köd borult.
A nép vakon haladt, sötét lepel alatt,
Törekvés, kedv, öröm a ködtengerbe fult.
Egyszerre messzi hang, üvöltve búg, rohan.
Őrült sereg talán, veszítve őreit?
A kockás út dobog, a merre elrobog;
Szikár két ló, ostortól feldühödt, nyerit,
A szemgolyó kidül. Kocsin nyolc férfi ül,
Sisak fejen. Szivattyún ül vagy hat legény.
Kígyós cső, megcsavart, amit a létra tart,
Minden mozog, dörög, robog kemény helyén.
Az ostor lóra vág, a fáklya fényt okád.
A nyolc oly nyugtalan, mint kit az ördög űz;
Előre hátra néz, csákányt szorít a kéz,
S vadul rikolt a kürt a lak tetőn: A tűz!
A tűz, a tűz - kiált! A hang tüdőmre szállt,
Lihegve fúj, sivít a rozzant fújtató...
A fantóm elrohan, már messze, messze van,
Morogva mélyre vál a hang, az átható.
Már minden eltünik, a végső hang szünik,
Az újra szép-nyugodt házakra köd borul
A nép vakon halad, sötét lepel alatt.
Törekvés, kedv, öröm, a ködtengerbe ful.