Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 12. szám
Belém suhan: hogy én is ottan voltam,
Midőn dicsőn emelted jobbodat.
Talán a ködbe', megmeredve holtan,
De ott valék, midőn parancsot ad.
Megringatád e végtelen harangot,
Amely az alvó köd között halad
S hallám a búgó, messzecsengő hangot
S még most is hallom azt, idők után,
Úgy néha, néha azt a mélybe hangzót.
Ha őrjöng zaj, s darál a gép bután. -
Kongott először, mint a nagy üresség,
A szótlan összhang, mit halálra szán,
Amelynek fáj, hogy most majd eltemessék.
De im a hang mindig búgóbbra vál,
Hangjába zord, erőszakos nemesség,
Amelynek, nincs erő, mely ellenáll.
Búg lökve: két nem összehangolt villa,
Gyöngébben. majd erősebben talál.
A ködre rázuhan s azt összeszívja;
Mirjádni porszemet csoportba ránt.
Mind, mind világ, amelynek semmi híjja.
Minden lökés egy-egy mozgó parányt
Csinál a semmiből, egy kis világot,
Mi eddig összhang, abból bús talányt.
S a testeket tisztükkel mind ellátod,
Mind mással, mint egy gépnek részeit.
S a gép zörög, beissza tört búgásod...
S én hallgatom a hang lökéseit.