Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 12. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY
Pillanatok szűntek el, de mintha végtelenségek múltak volna.
Valahonnan a mélyről, mint a fenékről fölszálló tengeráramlást, megérezte a helyzet szokatlanságát. Percenetekre meg-megszakadt az öntudata s csak állott egy helyben, mint előbbi valójának üres jelszobra.
Hirtelen, átfutóan, mint mikor vihar előtt egy szemhunyásig sebes szélforgó jelenik meg, elkapta a rémület, hogy valami kegyetlen veszély fenyegeti.
Nem tudta, túl van-e, innen van-e valamin s a szeme megüvegesedett s révetegen járt körül a levegőégen.
Akkor teljesen visszatért az öntudata. Tudta, hogy megölte a grófot, pokolian pusztítva el, s tudta hogy lelőtte a sógorát. És még a lehullott madárról is tudott. Mindent tudott és semmit sem bánt, mindennek megvolt az oka, s kimondta az okot: dühömbe!... S megrántotta a száját, semmit sem sajnált, azt se ha felakasztják érte...
Ebben a percben fölemelte a kezét; idegen érzést érzett rajta s akaratlan megnézte.
Elsápadt tőle, a szeme összehúzódott kicsire s ellenségesen riadtan nézett a kezére; az orrából hánytató inger folyt vissza le a gyomrába s olyan undorodás és kétségbeesés fogta el, hogy azt hitte ledobban.
A keze csupa vér volt.
Friss vér. Embervér.
Sohasem látott még vért. Halálosan megrémült tőle.
Pedig tisztán tudta, hogy nem bánja, nem sajnálja, örül neki, bánná ha meg nem tette volna, a mit tett, de azért elkezdett reszketni, és minden porcikája külön reszketett s nem volt annyi önuralma, hogy idébb, vagy odébb bírta volna mozdítani kezét. Ott tartotta azt a szeme előtt és látta, hogy reszket, mintha villanyáram rázná a kaszárnyai fürdőben. S félt, rettegett, iszonyodott. Oda volt. Ha valaki meglátta! ha egyszerre csak rábukkan itt valaki. Ha egy gyermek meglátná s árulója lenne.
Elkezdett vele forogni a föld, érezte hogy rögtön felbukik álltában s mintha le volna ragadva a lába az agyagos sárba, nem bírja kihúzni a meredt oszlopokat.
Behunyta a szemét. a sötétben felfordult, előrebukott s a térdeire könyökölt, úgy maradt leguggolva, reszketve, két talpán inogva. Nagy részegség fogta el; agyát, testét elárasztotta az ijedtség mámora, a mely rácsapott, mintha a levegővel lélegzette volna be.
Káromkodást próbált kinyögni, az istent szidta, de csak keservesen bírta vacogó fogait összeszorítani.
Kétszer-háromszor rájött rohamban a buta és jótehetetlen reszketés. Sápadt volt, mint a viaszk s a szíve úgy szorult, hogy néha fel kellett tátani a száját, hogy lélegzetet kapjon, mintha vízbe fúlna.
Hosszú időnek kellett eltelnie, míg a teste keresztül ment az első vadrémület lázán. Hideg verejték verte ki a homlokát, a testét s nem volt mozdultányi ereje.
Mikor végre annyira bírt, hogy gondolatok verődtek az agyában; percről-percre rémítőbb ötletei támadtak: ha meghallotta valaki a lövést! ha utána jönnek Gyurinak! ha ez eljött, más is jöhet! ha valaki elmegy az úton s benéz! legalább a kapu volna becsukva! a testeket eltakarítani!... Menekülni, menekülni innen! rohanni neki a mezőnek, hajadonfővel neki a hónak, át a vízen, át a világon! Másutt új életet lehet kezdeni! De itt minden perc halál! Amerikába!
Valami idegen, ismeretlen, gyáva szellem költözött belé, az beszélt belölről kifelé s a rendes, okos, erős, magabízó lelke ott gubbasztott a felső rácsokon s megkötözve, de gúnyosan figyelt arra a mi körülötte történik odabent az emberi burok kalickájában.
Megint érezte azt a kettős lelket, a mely benne tanyáz, de most ez az idegen lélek még váratlanabbul támadt rá, mint a tegnap esti. S megint új volt és erős, de csak ő rajta, mert őt tönkretette, s minden erejét elvette másokkal szemben. Gyávábbá tette a gyermeknél, s alacsonyabbá a földöncsúszó féregnél.
És hirtelen fölforrt benne az indulat. Mért nem jött előbb ez a buta gyávaság? Honnan került elő a pokolból, hogy tönkretegye azt a kihez semmi köze, a ki sohasem ismerte az életben. Ökölbe szorította a kezét s habozott egy percig, hova vágjon magán, hol fészkel ez a bitang idegen? Aztán teljes erővel megfeszítve izmait, csak épp megrázta magát.
Nagyot lélegzett utána, kétszer-háromszor mélyet, teli a tüdőt. S úgy tetszett neki, hogy csakugyan emberebbnek érzi magát. Most már legalább van benne dac és szembe mer szállani a fenyegető sorssal.
Felhasználta a percnyi erényt, felkapta a gubát a hóból s vállra vetette, fel a süveget, a mit mélyen benyomott a homlokába s gyilkos nekibuzdulással, vissza sem nézve, kiment az udvarról.
Komor volt, elszánt és bizonyos kevélység fojtogatta, hogy magamagát le tudta győzni. Ámbár érezte, hogy ha megállana, összerogyna, ha magára maradna, megsemmisülne, ha nem vívna ilyen kemény harcot, végigmenvén vérbeborulva, végig a nyílt utcán, vonaglana a földön és még sírni sem volna ereje.
Csak ment előre s minden lelkierejét lefoglalta, hogy embernek látsszék s emberi módra viselje magát. Egy gyerek állott a legelső kapuban, szótalanul bámult rá és utánafordult. Dani rápillantott s majdnem összerogyott a rémülettől. A gyermek nézésében ott látta a véres csizmán való nagy csodálkozást. És a lábát ettől kezdve mintha valami meleg, kövér, kellemetlen lében tartotta volna. Kapkodta, hogy kivonja belőle, de lehetetlen volt. Sőt egyre jobban melegedett a lábán a kapca, mintha az égő csizma befelé perzselne. S ugyanakkor a lelkét még jobban perzselte annak a kis gyereknek elkapott pillantása. Rettenetesnek, bírójának ismerte el a gyermeket, a kinek joga van rábámulni, megcsodálni őt és elítélni és a ki előtt neki föld alá kell süllyedni a rémülettől.
Rezzenve nézett körül. mint az üldözött vad. Réset keresett a szeme, a hal kimeneküljön a világból és szűkölni tudott vón, mint a kutya a bot előtt.
De csak állati vadrémülete árulta el így az embert, akinek esze élt és okoskodott:
- Hát hova akkor? Ha ilyen gyáva cudar vagyok? Akkor mi lesz? Mit akarok? Hova megyek?
És csak ment, ment. S a szeme előtt megvillant annak a gyermeknek a csodálkozó pillantása, s végigsajgott benne.
Az ő fia is így fog nézni?
Rettenetes vágy, mohó áhítás fogta el: haza! Otthon nincs semmi baj! S meggyorsította lépteit, rémülten, rettegve, üldözéstől irtózva s behúzta a derekát és a farkcsigolyáit s kínos bizserélést érzett bennük, amely üldözte, előrekergette, mintha ostorcsapás érte volna. Egyre jobban nyers, primitív állattá lett; az agyában megszűnt az ész működése s előre nézve, se jobbra, se balra nem ügyelve. mintha szemellenző volna a vakszemén, mint a lónak, úgy igyekezett, gépies menéssel előre; mint a falu végén megriasztott állat, amely hanyatt-homlok rohan haza.
Oda, oda akart menni, haza. Haza. Bebújni a vacokba, amelyről már azt sem tudja ebben a percben, biztos hely-e, vagy sem, csak annyit tud, hogy ott a helye. Oda el kell jutni. Ott otthon van. Ott majd számot tud vetni magával s onnan bátran kiugat majd az üldözőkre.
Egy-egy pillanatra mégis tiszta eszmélet berzen föl agyában. Hisz olyan hosszú, olyan hihetetlenül, pogányul hosszú a falu rövid utcája... Észreveszi, hogy nagyon rohan. Ez gyanút kelthet s meglassítja lépéseit. Később megijed, hogy nagyon is kétségbeesett az arca, aki ránéz rögtön kitalál valamit! S derültebbre, mosolygóra vonja az ábrázatát, de merev, farkasnevetésre torzul el az akarat. Nemsokára eszébe jut, hogy aki nevetni látja most, később majd elemlegeti, hogy kacagott, mikor a gyilkosságról jött. Erre ijedtté és halálosan csüggedtté válik az arca kifejezése s megint nincs több vágya tovább, csak menni, menni, hazaérni, elbújni! Elbújni és elereszteni magát s reszketni, mint az imént ott... S már előre érzi a reszketést az inaiban s hihetetlen gyötrelmet szenved el.
Mindenféle emberek, asszonyok ácsorognak, kapuban, utcaközepén, minden szem rá van fordítva, és ő halálraváltan rettegi, hogy megszólítsák. Tudja, hogy csak egy hang szóljon hozzá, szét kell omlani porrá, mint a mesében az életre boszorkányozott halottnak.
Az állkapcsai megmerednek és elernyednek, a szemei megüvegesednek és a szíve rendetlenül ver, irtózatos gyötrelmei vannak s vastagon izzadja ki a jéghideg verejtéket.
Az élet minden bűnéért megvezekel ezen a rövid úton s hallatlanabb kínjai vannak, mint amit a Dante poklának összes bűnhődői átélnek; azok lélek léttükre testi szenvedésekben főnek, ő testét lelki tűzökön érzi szerteszét olvadni.
Már látja a kapuját, már csak száz lépés, már csak húsz s minél közelebb éri, annál elérhetetlenebb távolságban látja.
Félhalottan bukik be rajta. Lábát nem bírja fölemelni; előre tudja és valóban meg is botlik a küszöbben. Alig-alig őrzi meg, hogy el nem vágódik. Ha felbukna, nem bírna többé fölemelkedni! S hátulról érzi, hogy erős markok nyúlnak utána, hogy megfogják.
Mikor bejut a pitvar küszöbén, végre megáll s hátával beteszi az ajtót, aztán nekidűl és eleresztve magát, teljes erővel kitör rajta a hideglelős reszketés. Egy ízén nem bír többé uralkodni s úgy rázkódik kidagadt erekkel, kimeredt szemmel, hogy az ajtó zörög a sarkán és a kilincsén.
És ő hallja ezt a zörgést, amely olyan mint a messziről közeledő, majd elhaló s újra közeledő kocsizörgés,... láncok csörömpölése jut róla eszébe.
Oly gyengének és nyomorultnak érzi magát, mintha halálos beteg volna. A belei kóvályognak és vonaglanak, mint a kigyóboj. s gilisztanyál fakad fel a szájában. A feje szédül s nehéz mint egy dézsa; nem is bírja a nyakán megtartani; lebillen, mint a hervadt száron a tök.
Hallja hogy a felesége feláll odabenn. Megnyikordul egy szék. A hallása ijesztően éles és azt is hallja, hogy valahol messze ordítás van! Egyszerre figyel oda ki, ahol nincs semmi s be a szobába, a hol az élet egyszerű ártatlan mozgása lármáz. Mind a kettő egyformán ijeszti.
Az ajtó megnyílik s kilép a felesége. A konyhaablak világosságában jelenik meg. A mint meglátja őt Dani, mintha üde szél fújná el a ködöt, egészen elmúlik a láza, reszketése, lelki szorongása. Soha sem látta ilyennek az asszonyát. Sápadt arcából nem gyűlölködve parázslik ki nagy fekete szeme, hanem bánatosan, megtörten. Szomorúan néz, olyan szomorúan, mint aki beletörődött a sors haragjába, mint a ki temetett s már csak csüggedtségével gyászolja a halottat. A férfi kitágult szemmel néz rá s beszíja ezt a szomorúságot, mint a mező a csöndes esőt s föllélegzik és elpárolog a forróság tikkadtsága.
Egymás szemébe néznek hosszan.
Erzsi látja, hogy az ura meg van rokkanva, megérzi, hogy a szeméből könyörgés száll feléje. Nem tudja miért, de sejti, hogy nagy és mély bűnbánat szállotta meg az urát. És ő már kisírta magát, kis betege mellett könnyekben adta ki az indulatát, nincs tovább haragja, csak fájdalma. Teli van nagy bánatával, el sem tud egyebet képzelni s az abban való részvételt olvassa le az ura szeméből. S tompán beveszi őt a maga fájdalmának sáncába, hiszen ebben az egyben közös az érzésük joga.
Hosszú csönd van, amely mégis mintha élettel volna tele, tartalommal. A férfinak jól esik a felesége angyali szomorúsága, az asszonynak a férfi megtörtsége.
És ettől kezdve valami új szint vesz föl a köztük levő viszony; a szomorúság szépsége árad és borong bennük.
Az asszony fáradtan, de nem idegenül, valami megadó bizalmassággal int az urának. Int a szemével, de kiséri egész testével a mozdulatot, maga után hívja s a férfi megy; nyugodt, fáradt, nem kínos léptekkel.
Bemegy a szobába.
Az asszony az ágy elé áll, a mely meg van bontva s ott fekszik benne egy kis test. A fia.
Első percben azt hiszi, halott. Megijed, de nem az előbbi féktelen rémülettel; van az ijedelmében valami öröm; meghalni jó! Csak ez jó!
A gyermek fehér, de lélegzik. Kis teste megmozdul. Csak a lába van könnyű lepedővel letakarva. Olyan furcsa és szomorú ez az apró emberke, nagyemberes ingecskéjével, gatyájával. Amint ránéz, magán ijed meg. Ha ő így fekhetne halálos ágyon! Gyermekül, ártatlanul, betegen! Örökre elérhetetlen boldog állapot!
Kérdően néz a feleségére.
Erzsi már beleélte magát, hogy az ura mindent tud. Megütődik kérdő pillantásán. Látja, hogy semmit sem hallott az ember. És nem ez bántja; asszonyi, megenyhült szívében valami új aggodalom kél: mi baja akkor az urának? Rögtön leinti önmagát: nem bánja! az az ő baja, maga kereste magának!
Csöndesen leül az ágy szélére. Lankadtan hajtja oldalra a fejét s hosszan nézi pihegő kis fiát. A másiknak szabályos lélegzése hallik a bölcsőből. Az is alszik.
- Nem voltál itthon az éjszaka, - szófal meg az asszony s oly szomorú a hangja, olyan lemondásteli, lágy, s haragtalanul szemrehányó, - rabló tört rám. A gyerek megijedt. Kifogta a frász. Vagy tízszer rájött. Most alszik.
Daninak eszébe villant, ki járt itt. Kinek kellett itt járni.
Leereszkedik egy székre s megszólal. Csöndesen, nyugodtan, komolyan.
- Megöltem Takács Gyurit.
Az asszony mintha golyót kapott volna a testébe, még jobban elfehéredik, alélás kerülgeti s reszketni kezd.
És a férfi újra megszólal.
- A grófot is megöltem. A Karay grófot.
Nincs kegyetlenség a szavában és mégis valami belső fásultság van abban, ridegség, szívtelenség. Tudja, hogy megijeszti a feleségét, de éppen akarja is azt. Mintha magán könnyítene vele. Pedig fáj neki, soha életében így nem fájt a szívének, ha a gyöngét bántotta.
Megvillan a fejében, hogy szemrehányást tesz az asszonynak, mert voltaképpen miatta volt, minden miatta, az egész elromlott élet miatta volt. Valami ingerült kegyetlenség rángatta meg a száját, hogy erőset mondjon, keserűt, szívszakajtót. De nem szólt, csak szétnyitotta n gubát, s megmutatta véres ruháját.
Aztán örült neki. Keservesen, sírósan örült, hogy így átragadt a: ő reszketése az asszonyra.
Soká ültek némán.
Az asszony lassan sírni kezdett. Csak megeredtek a könnyei. Nagy fájdalomnak kellett lenni, a mi még könnyet tudott kihozni agyansírt szeméből.
A férfi komoran, egyre komorabban ült. Egyszerre csak tompán fölkiáltott:
- Felakasztanak!
A hangja iszonyatos volt. Érctelen és elfeledhetetlenül ijedt. Ebben a pillanatban tűnt föl neki először teljes rémületességében a sorsa. Olyan lett az arca, hogy meg volt rajta kövülve a halálirtózatnak egész borzalma. Az ajka a hang után lepittyedve maradt, a nyelve a fogai közé dagadt, szeme kidülledt, lélegzete elállott s üvegesülten szürkére hályogosodott a szemtükre.
Erzsi olyan rémülettel nézett bele ebbe az arcba, mintha máris az akasztófán látná.
És ebben a percben elfelejtett neki mindent. Az egész életre való szenvedést, a sok méltatlanságot, megbántást, durvaságot, kegyetlenséget, az emberi bűnöket, mindent, mindent. Mi az ő szenvedése ehhez! Mi az ő bűnhődése ehhez! És ha még százszorta nagyobb volna is a szenvedése, mint a milyen: ő a szerelméért szenved! Méltatlanul! S ez magában hordja a belső feloldozás és vigasztalás csiráit. De ez a férfi a bűneiért bűnhődik! S a lélek a legszigorúbb bírája! Önmaga előtt nem állhat meg!
S olyan véghetetlen szánalom fogta el, hogy leborult elébe térdre és összekulcsolta a kezét s nem iszonyodott véres ruhájától és asszonyi zsenialitással hazudott vigaszt s adott bátorító szót!
- Édes uram! Ne hagyd el magad! Ne hagyd el magad!
És odaborult a véres kézre.
- Okod volt rá! - kiáltotta s a könny elfojtotta hangját.
- Elítélnek! De kiszabadulsz! Haza jössz nekem! És akkor elbújunk egy sarokba! Békességbe! Istenhez békülsz. Boldogan élünk!...
Valami krisztusi hit és szeretet kiáltott ki a szavaiból s a férfi magához tért tőle. A mentő szalmaszál teljes önuralmára szolgált. Egy villanásra tisztán állott előtte az igazság. Az az igazság, a mi a felesége gondolatában volt.
Nem fogják halálra ítélni: oka volt! És a börtönből kiszabadul! És akkorra lehűl a tüzes vére. És meg fogja váltani a bűneiből ez az asszony.
És úgy tűnt föl neki most ez az asszony, mint egy szent.
S valami nagy, nagy meghódolásra tört össze s levágta magát a földre, az asszony lába elé s megcsókolta előtte a földet. A másik pillanatban már csak azt érezte, hogy kimerült, fáradt fejét jól esik a hideg földre tenni. Megszédült vele a szilárd föld, s egy pillanat alatt el tudott volna aludni.
Erzsi azonban csupán tiszta, nemes meghatottságot érzett. Rátette a kezét a férje fejére s édes könnyek peregtek rá az arcáról. Ő olyan teljes igazán bízott abban a jövőben, mint a túlvilági üdvösségben.
Dani egyszerre rettenve kapta fel a fejét. Ideges érzékei zajt hallottak. Fülelt, mint a vadat álló kopó.
Csakugyan lépések odakinn. Az ajtó nyilik s mielőtt a férfi felugorhatna, vasvillás emberek jönnek be.
- Ne félj! - sikoltja Erzsi.
Átkarolja megreszkető férjének a fejét s erősen megcsókolja.
- Ne félj! - suttogja a fülébe. - Ha bátor vagy, megmenekülsz. Haza jössz. Boldogok leszünk!
És Dani nem fél.
Olyan nyugodt, olyan fölényes, gyönyörűség látni. Gyönyörűség egy asszonynak tudni, hogy az erős férfinak ő ad erőt. Őt magát is megerősíti ez.
Turi Dani nyugodtan, méltóságosan. a jövőben bízva állt a vasvillások közé.
És a mint az ajtóból még egyszer vissza nézett rá, szinte várva, hogy az asszony utána rohanjon, látta, hogy a beteg gyermek az ágyon összevonaglott. És Erzsi egy pillantatig habozva állt, az ura után vesse-e magát, vagy a fia elé. És csakugyan ezt tette. Leomlott az ágy elébe, s remegő, simogató tenyerével ráborulva a kínlódó gyermekre, könnyaláfutott arcát az ura után fordította: elköszönve, fájdalmasan, visszahívva. ígéretesen.
S a férfi megértette.
S megtudta, hogy az Isten akarata volt, hogy beteget adott a gyönge asszonynak: erőt adott a várakozásra!
Teljesen tiszta volt az esze, csak a szíve szorult odalent.
De mi ez a semmi szorongás, ahhoz a boldogsághoz, hogy tudja, ma tudja először mi vár rá a jövendőben. Meg van elégedve az isten akaratával.
Vétkezett, özön vétekkel. Bűnhődni kell és bűnhődni fog érte.
Kifizeti az adósságot.
Aztán új életet kezd. Lehiggadt vérrel, amely nem viszi újra bűnbe... S boldog lesz az asszonyával. Az ő édes, szent, vékony, imádságos szemű asszonyával!
S olyan boldogan lépked a falu szája táti népe között, mintha nem veszteni, hanem felmagasztalni vinnék.
De egyszer csak váratlan eset állítja meg a menetet.
Velőtrázó sikoltással rohan ki Bora s odaveti magát a Dani nyakába.
A lány nem volt kint a szobából és mit sem hallott a hirtelen szétfutott hírből. Csak azt látta, hogy Danit kisérik, mint rabot.
Magából kikelve sivított.
Egy pillantásra látta a Dani véres kezét, véres ruháját.
- Én, én! - sikoltotta s kitárva a karját, utját állotta az embereknek.
- Mit te! - mordult rá egyik ember. - Lódulj.
- Én küldtem oda! Én uszítottam rá!
- Fogjátok meg.
Dani szelíden nézett a lányra.
- Ó a bolond! - mondta gyöngéden.
Valaki megragadta a lányt.
- Hagyjátok, - intett neki. - Mit tud ez? Hát kérdezd meg tőle, mi történt! Kit öltem meg?
- Tudom, tudom! - rikoltott a lány eszelősen és hátra feszítve két könyökét, toporzékolt és rázta az öklét. - Én miattam van. Én vagyok a ringyó. Én vagyok a ringyó. Engem vigyenek el. Én vagyok a szajha. Engem akasszanak fel. Én uszítottam fel. Az éccaka nálam hált, velem hált az éccaka. Akkor csináltam ki. Én béreltem fel. Én vagyok a szajha!
- Lódulj a fenébe te szajha! - ordított rá egy vasvillás és nyakon vágta a lányt.
Dani abban a percben mint a megveszett farkas ugrott rá. Orrtövön vágta, hogy felbukott; rávetette magát s állkapcson csapta, hogy kifitult a szája. Torkon ragadta.
De ekkor hatalmas ütést kapott a feje hátuljára. A vasvillások neki estek és ott ütötték-vágták, a hol érték.
A lány ordított és földhöz verte magát és neki ment az embereknek, míg öt is le nem verték vasvillával.
Az anyja rohant ki érte, jajszóval átkozva a gyilkosokat és Turi Danit.
Saroglyán vitték a községházára Danit. Belökték a fáskamarába, rázárták az ajtót s két embert állítottak elébe. Csendőrökért küldtek.
Besötétedett, mikor Dani eszméletre tért.
Lassan tisztult ki előtte, hol van, mi történt?
Nem volt többé a lelkében semmi indulat. Fájdalom volt, szomorúság, életutálat.
A két asszonyra gondolt. Arra a drága, imádnivaló szentre, a ki meg tudta volna váltani őt s arra a szegény boldogtalan bűnösre, a ki fel tudta volna áldozni magát érte.
És tudta, hogy mind a kettő hiába pazarolja már ő reá a lelkét. Neki nem lesz többé segítségére asszonyi szív. Valami csodát, valami félelmes igazságot sejtett meg:
Egy asszony! ha csak egy igaz asszony élt volna az életében: boldoggá tette volna! De kettő, három, tíz, száz... százszorosan elveszejtik őt.
Bevégezve látta a sorsát.
Az imént még bízott a jövőben, a szép, nyugodt, boldog egy asszonyos jövendőben. Most már nem bízik.
- Ha ezerszer föltámadnék, tízezerszer felfalnának az asszonyok!
Soká, soká hevert erőtlenül.
Kábult fejét csak egy gondolat nyugtatta meg.
Ö megtette a magáét mindenkiért.
A többi nem az ő dolga.
Magasabb hatalmak kezében van immár a sorsa. Az emberi igazságszolgáltatásában.
És teljesen megnyugtatta, hogy az örök ítélet kezében van immár a fáklya, a mely arra való volt, hogy világítson s lőn gyújtogatóvá...
Minek éltem? - mondta. - Hát ugyan minek lettem erre a világra!
Mi az élet?
Sár.
És az ember benne?
Arany a sárban.
Ki hát a bűnös, ha ebből az aranyból semmi sem lett?
Ki?
Az Isten, a ki nem csinált belőle semmit.
(A regénynek vége.)