Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 12. szám · / · FÜST MILÁN: BUKOLIKA
Tört szívvel, melyből fájdalom csordúl.
Lejti táncát a szél s közben búskomor...
Felhők szállnak el felette zordúl
S már az alkony éjszakába fordúl
S a barna hegyről rég lejött a nyáj már
(Mint barna fejről göndör fürt lehull,)
S a nedves réten sir a vízmadár
S a pásztor botra támaszkodva vár,
Míg az éji falura a barna ősz
Kietlen csöndje űlt; s már hűs verem
Az égnek boltja. Melyre nesztelen
Szállong a sötét föld alól a gőz.
Kunyhójának akkor lángja éled
S míg ezer félszeg gondján bíbelődik,
Magános asztalán hosszú időkig
Még a hűvös gyertyalángba réved.
S míg éji úton lándzsás éji csősz
Korhol duhajt, ki csendjét felveré
A kövér, sötét föld alól a gőz
Békésen száll a csillagok felé.