Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 12. szám
Csendesen jöttünk a nagy országúton, virágzó hársfák mentén, melyeket apró sárga méhtestecskék százával leptek el, mint reszkető aranyak. Isteni mámor terjedt az izzó illatokban. A nap ragyogott fölöttünk és a rétek virágait, a színes és tömeges kelyheket sajátságos szőkeségbe áztatták gyöngéd és heves sugárzások. És távolabb a rét mélyén, egy kapálgató parasztleány fehér combja fénylett.
Igazság szerint a börtönből jöttünk. A nagy országút fehér porának tündöklésével, mintegy a végtelenbe kanyarodott el és a láthatár szabad volt, eltikkadt és ünnepi, fénnyel és virággal behintett. Egyedül jöttünk, szekér nem járt, csönd volt s csak nagy ritkán ugatott felénk a szomszédos tanyákról holmi bősz de leláncolt komondor. Az élet oly szépnek tűnt, - szegény felszabadult rabok, akik szabadon jöhettünk!
Az élet, ki tudja. Valami mennyei ostobaság áthatott s átzengett, oh engem zengett át és a napfény s a nyüzsgő méhek a hársfavirágon, a távoli parasztlány s egy sárga madár egy kék faágon s az illat, a csönd, a megkönnyedt lépteink, a vágy és mindaz, aminek megfejtése nincs.
Szívesen sírtam volna ekkor, mert semmit sem értettem és a gyönyörömön kívül semmit sem éreztem és csak a lelkemet tele sebekkel. De restelkedtem Kirak Pepi előtt, aki mellettem jött a nagy országúton, Kirak Pepi, a vad agancs. Együtt lettünk szabadok, ugyanegy órában mind a ketten, szabadok, fényesek és illatosak a nagy országút ragyogásában s ami mögöttünk volt, oly messze volt, oly régen volt, holott a rónák legvégében, az erdők és a fatelep szegletében ott volt a börtön, oh bizony ott volt, jó súlyosan és kimozdíthatatlanul és elévülhetetlenül, de mások számára hála istennek, jövendő emberek számára, mert a börtön olyan mint egy dús fogadó, ahol mindig laknak. Egyébként kedves épület volt, egy kissé bús épület volt, zömök és tömör tornyokkal, mintegy malomkövekből összerakosgatva, A széleken, a réseken, az épület tetőzetén is, ahol a villámhárítókból egy egész csomó szurony sorakozott, gyakran ültek heraldikus varjak, pajzán akasztások és vidám temetések reményében és rikkantva összepárosultak tavasszal a távoli barázdák előtt, ahol immár az új vetés serkent, mint a smaragdtű zölden és hegyesen.
Oh távolodtam, távolodtam, a szívem vert, hogy távolodtam és egy szegényes feszület előtt, amint ragyogott a napfényben és a nyomorban, megemeltem a kalapomat. Igen jól esett, ámbár merőben szokatlan volt, hogy ismét kalapom volt, kifeslett karimájú régi kedves kalapom: hajdani s oly naiv lopás egy kisvárosi kávéházban! Most már jog szerint és végérvénnyel az enyém volt, mert megszenvedtem érte; egy kalapért! mindenért, egyéb fantáziákért, oly távoli és elpenészedett bűnök, csupa minősített, ahogyan az urak mondták s mi egyéb még, már nem is emlékszem, szent feszület, csak arra, hogy szenvedtem. És amíg jöttünk előre a nagy országúton, a virágzó hársfák mentén s amíg egy kéklő faágon egy sárga madár sípolt, csak arra emlékeztem, hogy évekig nagyon keserűen éltem s az ifjúságom belevérzett kemény tölgyfa-törzsökbe, amiket fűrészelnem kellett s egyéb kietlen robotba, amitől végképp lekopott a körmöm s holmi eltikkadt vágyakozásba is, ami legjobban fájt, mert a szerelem volt.
De Kirak Pepi jött mellettem s amiért nagyon bánkódtam magamért és elkeseregtem: a kezem az ő kezéhez ért, enyhén és vonzódva. Bánta is ő! Csak fürgén jött és vígan pipázott és koronként nagy barnákat köpött a fehér homokba. A régi ruháit ő is visszanyerte és a pipáját, ami egy apró halálfej volt cserépből, pirosló szemekkel, mint a vér. Vaskos füstök kóvályogtak a kopaszodó rabfej körül és a zöld szemek kutatón néztek a messzi egek felé s az egeken túl bizonytalan és szőke vonalzások irányában ahol a távoli város mindenféle gőzölgésekből bontakozott elő rosszindulatú háztömegével és ellenséges tornyaival, oly csábítón és fenyegetőn. Oh fenyegetőn, holott Kirak Pepi, pipázva s nekilendülve, előreszegzett komor nyakán gyönyörű ereket mutatott, az ősterheltség pazar nedűit izzó lüktetésben főleg a fülek alatt, melyek mint a nyers hús élesen kivörösödtek s a verejték gyöngyeit hullatták. Meghatón, sőt elérzékenyülten az ő bús sorsát számítgattam, a rettenetes jövendők zűrzavarát, mely ez út végén leselkedik reá. A nyakszirt mintegy kivájtan és gödrökkel díszítve, az óriás fülek, az egész nagy fej izzadva és ragyogón holmi kegyetlen romantikába és zsíros vértanúságba világított bele s akkor, elrettenve, a magam roskatag gyávaságából merítettem vigaszt és azt éreztem, hogy az én szívem igen jó és drága szív. Barátságos és jóleső benső hullámzások valami melegfélét hömpölygettek a gyomrom felé és némi homályos felbuzdulásom támadt. A szép gondolatok és erényes cselekvések önmaguktól kínálkoztak és csak választanom kellett. Nem tudom miért, hogy elsősorban édes elhunytjaim jutottak eszembe, nagyrészt ismeretlen és rejtélyes családom, egy fekete apaféle, haragos és bizonytalan, homályos szőke anyám a nyomorban és a nővérem, kóválygó nővérem szegény, aki titkos hassal halt meg. Mind holtak, mind holtak bizony és ezek mind komoly sírhantok egy kisvárosi temetőben, nyilván elhanyagolt gödrök, ahol le lehet térdelni s ahol sírni illik, ha az ember hoz koszorút, egy egész nagy koszorút virágokból s fagallyakból fűzve, ámbár titkon sajnáltam a pénzt a koszorúért. S akkor jó finom szívem, egy ösztönszerű megrezgésben, mint a húr mely magától pendül, ismét a lopásnak epedt, mert hallottam sírmenti virágdézsmákról, ami bűbájosnak tűnt. Mégis elrestelkedtem. Nem tudom mi az, ami a lelkem legmélyén, a nagy utak gyémántporából, színes rétekből, virágzó hársfákból, fehér női combból, napfényből s illatokból, mint egy szegény parány vergődik és él? Mert megriadva éreztem e percben rút s rikító ellentéteket.
Hirtelen nekilendülve, izmos és szilárd lépteket próbáltam, mint aki a fogyatékos lelki erőket és ingatag erkölcsöket effajta külső hitványságokkal igyekszik megtámasztani. Büszkén és rendületlenül mentem, valami titkos kétkedéssel mégis, érthetetlen megtántorodással, a meddő törekvés és céltalan harc sejtésében. Erényes és halott imádó gondolataim, nemes fölbuzdulásom és istenhivő becsületességem, valami izzó csillagzatnak tűnt egy szédületes hegyorom tetején. Elkábulva bámultam föl, oh ragyogó lehetetlen s ismét csak nógattam magam a karom rángatásával, a lábam dühös kapálásával, ami az út porát kusza felhőkbe kavarta. S elernyedt tekintetem, esdeklőn szent Jézusom, ismét az útszéli feszületekhez könyörgött, meggyötört agyam mohón idézgette az ájtatos olvasmányok elavult emlékeit s a börtönbeli káplán bársonyos mondókáit. De ösztönszerű bizalmatlanságom, mint a szél átsüvöltött minden színen s az összes fényeken s megváltó reménységemet valami bűzös rongy csapdosta, ami az én életem volt. Oh az én életem! És akkor, hirtelen, sírásra fakadva, szegény vergődő lelkem mint egy ájult galamb, mint egy roskatag menyasszony, ismét a bajtársnak dőlt, hozzád tapadt Kirak Pepi! A megbékülést, a nyugodalmat egyedül benne láttam és ő volt velem egyedül a világon.
- Pepi! Pepi! Pepi! - hadartam kétségbeesetten.
Féloldalt pislantva, a zöld szemek acélhidegjét fröccsentette rám s ment tovább, a vállát vonogatva. Egy percig néztem, kábultan még, a könnyeimet ízlelgetve elpetyhüdt s megnyílt ajkamon.
De a nevének zavaros s beteges fohászában a lelkem felüdült s megpihent. Lappangó keserveim gyöngéden s észrevétlenül a roppant táj nyugalmához simultak s az illatokban feloldódva s lágyan elveszve fényben, valami szokatlan boldogság ringott belém. Ez egyszer a múltak minden kínját gyönyörködve idézgettem vissza, amiért kegyesen leoldódtak rólam, mint a jólakott piócák lágy puffanással. Túlonnan az új élet káprázata volt, üdén, ifjan, győzelmesen s az út végén, ímhol kimagasodva a város szőkés kőtömbjei emelkedtek, titán kémények kéklő füstbóbitával és mozdulatlan toronysereg az égnek szögelt aranynyilakkal. Pénzem volt, nem sok pénz, de keserűen megérdemelt ezüstök a telepbeli rabmunkálkodásért. Rokonszenves és elmosódott fűrésznyikorgás, kalapálás, gyalusóhajtás: ímhol, tervezgettem, kecsesen feltámad a szabad és nemes mesterségben holmi kis vidám műhely mélyén, valahol a város szélén. Néhány deszka, néhány szerszám drága szentem s némi gyöngédség vasárnap. Már-már lihegtem, amint e bölcs s édes jövő a torkomat szorongatta. A pénzemet enyhén megérintettem, finom kis vagyonkámat a lekopott körmömmel lágyan, a roskatag erszényemben. És akkor, még egyszer, a végső ezer lépésnyire a széles út napfényben volt előttem s a virágzó hársfák mentén s a tünedező rétek fölött apró sárga méhtestecskék röppentek tova s minden fürdött a gyönyörben.
A társam megszólalt ekkor.
- A nap süt, - mondotta a pipája mögül, - még mindig süt, holott már helyben vagyunk. Ott van ni a székhely, az utcák és minden milyen világos. Azt hittem, este lesz, mire beérünk.
- Nem baj, - feleltem. - Este, nappal, mindegy az nekünk felszabadult raboknak.
- Én nem vagyok rab, - szólott erélyesen. - Én az vagyok ami akarok, - tette hozzá fölénnyel.
És egy nagy barnát köpött a fehér homokba.
Egyébként nem volt nagyon beszédes. De néhány szavának mégis oly különös hatása volt. Ellankadó vonzalmam egy végső felbuzdulásában ismét feléje terelte minden jó érzésemet. Amint jött, mellettem s vígan pipázott, gyöngéden nézegettem. Ő is kínlódott de mennyit, tölgyfa-törzsekkel s a műhelyekben ahol pofozták, olykor orron kalapálták, hogy merő vér volt az arca, mert nem tudott megtörni. A vad agancs, hej-haj, a diópofájú, ahogy a telepen mondták s úgy kellene csákánnyal beverni a homlokát. Most jött, megnőve mint a győztes, vígan pipálva az apró halálfejből, megszegzett nyakkal, szaglászva s izzadva s elnyűtt nadrágján a térdnek kemény rajza, a térdkalács, a jó kalács, mint az acél domborodott elő. Szegény vándorlegény és mégis oly különös volt, amint vaskos fejét, elkopaszodva, a szálló füstök lágy füzére, mintegy glóriával koszorúzta át. És a zöld szemek, halálra szántan, a tornyokat kémlelték mind, a háztömböket számítgatták s kutattak, mit tudom én micsoda szögletek után. Vajon hova tart, hova gurul, micsoda újabb gyalázatokba, szegény vad agancs? A pipája szárát harapdálva, vajon micsoda terveket harapdál s vajon kit fog megmarni újra szegény diópofájú rab? Még egyszer, az ősterheltség minden fényét átszűrte a nyakszirt öblös mélyein s a fülei ragyogtak.
- Pepi! - rebegtem, drága jó szívemet nyújtva, - Pepi vigyázz, gondold meg és vigyázz.
De rögtön, egy barna köpet, ridegen leszerelte amúgy is fogyatékos szókészletemet. Érzékeny lelkületem megremegve pillantotta meg az utaink kettéválását a zord múltak együttes szenvedése után. Oh szép magyar gonosztevő az igaziak fajából! Született ellensége a rendezett sorsú és hájas embertársainknak, az ő végzetét ímhol meg nem állítja semmi s a bensők homályos haragját ki kell, hogy tombolja. Ostoba és meddő dolog lett volna a megtérésem malasztjából juttatni neki is, az értelmét, az elsáncolt értelmét ostromolni némi erkölcsös tanácsokkal. Hiszen magam is ingadoztam még. Micsoda érveim lehettek volna, micsoda halvány színeim az ő tüzéhez képest, mely csak a bűnben hitt? Még örvendhettem, hogy nem ő akar meggyőzni engem s nem fojtja el bennem a gyöngéd és termékeny felbuzdulásokat. Boldog, nagy ember. És csak menjen szegény és csak menjen.
Már akkor a sorompókhoz értünk. Néhány fiatal őr zsibbadt tétlenségben lebzselt itt és az űrt szaglászta. Távolabb, a vasúti töltés lágy lejtői mentén egynémely fáradt huszár némi vörös szoknyáktól búcsúzott a kezek izzadt egyesülésével. Egy szekér zörgött. Egy villamos csilingelt. Új alakok, rég látott emberi formák tünedeztek elő, oly ismerősek mind és mégis oly szokatlanok. A nap, egy távoli templom kupolája mögött vörös vizekben mintegy lebúsult az égről és e perc a sorompók előtt, a visszatérés perce kiszélesedett s ragyogott bánatos ünnepélyességben! Megfogtam a Pepi kezét és igen lágyan szóltam:
- Isten veled öreg falomb, vad agancs és minden. isten veled diópofa.
Nem is felelt bizony.
- Milyen jó lesz egy nő, - folytattam, hogy valami derűsebbet mondjak. - Egy nő vasárnap.
- Igen, - nyögte.
- Mióta nem volt egy nőm. Egy zsíros nőm. No megyek. Isten áldjon, Pepi.
A kopasz betyár rám nézett ekkor, hosszan, mélyen rettenetesen. A halálfej pipáját kikapta a szájából, mint aki beszélni készül. Valamit morgott csakugyan és köhécselt és újra vizsgált és a zöld szemek élesen belém hatoltak. Vajon meglátta-e bennem az én szegény, finom, vergődő szívemet, a becsületes törekvés ingatag ébredését, a jó polgárt, istenem?... Az elválás e nagy percében, a sorompók előtt, csakugyan úgy tűnt, hogy mi ketten immár más-más rendekhez tartozunk s a múltunk közös gyalázatából mint ellenfelek támadunk elő... Még egyszer igaz, itt volt mögöttünk e múlt, letűnt s levérzett zord idők, mint a szétszaggatott rongyok, a zömök tornyok malomkövekből, a villámhárítók szuronycsomója, a párzó varjak a tetőkön és az éjszakák, oh főleg az éjszakák, irtóztató téli sötétségek, a csillagtalan végtelenségek a tömlöc mélyén, éjszakák!
Ekkor, hirtelen, Kirak Pepi magához ölelt. A meghatott gonosztevőnek éktelen és félszeg ölelése volt, bizonytalan lappangásokkal. Az orra megnyúlt s elborult. A szemek figyeltek. Miért, hogy mégsem aggódtam? Elválni! Más-más utak, más jövendő s valami enyhe mámor ringatta el a szívemet. A szálak megszakadtak, a bajtársi közösség elmúlt. Az ölelő karokat ímhol közönnyel állottam ki, elunva magam. S egy végső kézszorítás. Már alig viszonoztam.
Megriadva, lihegőn, önző megjavulásom kéjes ígérgetése az utcáknak hajtott, mi minden új van itt és ragyogó! Megfürödtem a fényben amint az est kigyúlt. Szabadon, megváltva, mi mindent megmartam volna epedő fogammal, micsoda gyümölcsöt! A pénzemet kerestem, véres rabpénzemet, szegény kis feslett erszényemet a zsebek mélyén, mindenütt. De nem találtam többé.