Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 11. szám · / · FIGYELŐ

SZOMORY DEZSŐ: JULES RENARD

Jules Renard nem volt hangos költő és zajos francia, nem is írt másfél kiló könyvnél többet s most békén meghalt a francia vidéken, a szülőföldje mélyén Niévre departement-ban, ahol igen szerény felesége, néhány gyermeke s egy bájos virágoskertje volt s ő maga a községnek polgármestere volt.

Az alantasabb közönség nyilván nem is ismerte. A finomabb szerette és sokat olvasta. A legelső volt az új francia irodalomban. Elvonultan dolgozott és ritkán dolgozott, nem mint egy omnibusz-ló, mint egy kiváló versenyló inkább vagy koronázási paripa, kivételes alkalmakkor, az úgynevezett szent-ihlet vagy diszpozíció percében, amikor kedve volt. Kissé nehezen is dolgozott a maire-bácsi, mert azok az időtartamban mért leghosszabb költők, akik csak akkor tudnak dolgozni, ha ihletük van vagy amint mondani szokás, inspirálva vannak.

Mégis gyönyörű dolgokat írt, apró, becses és törhetetlen dolgokat, főleg állatokról, gyermekekről és parasztokról és főleg keserűn és szánalom nélkül, holott úgy tűnik az írásaiból, hogy e földi lét zűrzavarából az emberi fájdalom hatja meg legjobban, a szegény, nyomorult. buta paraszt vaskos fájdalma, a fölhasadt keze és lefagyott lába a téli barázdákon és az állati munkája, bús földkapirgatása és lapátolása a trágyadomb körül. A szenvedő gyermekléleknek mennyei képét alkotta Poil de Carotte-ban (a dramatizált novellát Suzanne Després játszotta egy felejthetetlen este az Antoine színházban) és a civódó, a becstelen, a förtelmes kispolgári családot elévülhetetlen reliefbe mintázta e művében is és egyebekben is.

De a francia paraszton kívül, akit kitűnően ismert, a lelke mélyéig (a paraszt lelke!) s a kérges szennyje gyökeréig ismert, a siralmas, állatias és fájdalmas paraszton kívül, akit minden parasztnál méltán a legkülönbnek tartott és izzón megvetett, különösképpen a kispolgárságot utálta és szerette, óh jaj neki, hogy szerette! A Lanterne sourde és a Sourires pincés című kötetekben ama bizonyos "petite bourgeoisie" mint az emberi nem és faj legalja prezentálódik, mint a leprás prezentálódik, az erkölcsi és szellemi hülyeség és nyomorultság oly zamatos, vad és megbélyegző rajzával, hogy szinte belesápad az ember.

Nem a forma, nem a stílus, nem is az érzés művésze volt ez a Jules Renard, ez a nagy ember. Az effajta ragyogásokat, képességeket és eszközöket nem is kívánta meg az írásai természete.

De nagyszerűen el tudott mélyedni apró kis szögletekbe, mint egy tolvajlámpással és roppant mélyre tudott jönni és roppant keserűen tudott örülni, ha valami kedves kis rondaságot látott. Az öröme azért volt olyan nagy és keserű, mert amit meglátott, sohasem a képzeletéből fakadt, hanem csakugyan ott élt a szeme előtt.