Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 11. szám · / · FIGYELŐ

BÁLINT ALADÁR: GOLDMARK ÜNNEPLÉSE

Megrázott, napokig éreztem súlyát annak a néhány percnek, mikor Ney Dávid ravatala mellett örvényes fortissimókban szakadtak reánk Siegfried gyászindulójának futamai. Lesújtott, megdöbbentett, legfeljebb, ha a Medici kápolna vonagló márványai között éltem át hasonló pillanatokat.

Talán a színpadon életre serkentett germán óriások sorsából kivetített wagneri-képek monumentalitása volt az érzések magva, a kürtök harsogása ezt szélesítette ki, ezeknek a képeknek és a hozzájuk szegődő éleményeknek mélységét növelte annak a megértése, hogy íme végsőt lendül egy nagy ívben futó, ragyogó művészi pálya, megszűnt, befejeződött egy sokakra nézve sokat jelentő ember energiáinak összessége.

Hogy micsoda utat tettek meg ezek az érzések, nem tudom, nem is keresem, úgy vélem, hogy az út végét és a betetőzését az az önkéntelen és primitív szimbólum adja meg, mely akkor is megkap és megindít bennünket, mikor szembe kerülünk a muzsikaszóval temetőbe kisért cigány halottas menetével. Önkéntelen, primitív és éppen ezért eleven szimbólum ez, megbecsülése az embernek, a szerszámának és kettőjük közösségének. Utoljára, mikor elpihen a szerszám, kilobban az erő, széjjelszakadnak az élethez kapcsoló kötelékek, egymás mellé helyezik, emlékeztetőnek az egykori összetartozásra.

A nyolcvan esztendős Goldmark Károly pályája, még ha nem is teszi le a tollat a kezéből, annyira lezárt és teljes, hogy a jubileumán előadott kompozíciói, operái, életefolyásának, energiáinak legkristályosabb eredményeit, a művészethez való viszonyát a maga teljes kifejlődésében szimbolizálja.

És ezért nem a hozzá intézett beszédek, a szülőházára illesztett relief leleplezése és kitüntetések adták az ünneplés súlyát.

Az ünnepség, az ember megbecsülésének lényege a szerzeményeinek előadása volt. Éreztük ezt akkor is, mikor télen a Tonkünstler Orchester Goldmark-hangversenyt rendezett, mikor Geyer Stefi édes hegedűszóban mondotta el az ősz mester dicséretét, mikor a Sakuntala nyitány perzselő hangjai elvittek bennünket a perzsa mesék ezerszínű birodalmába.

És most májusban, mikor az operaház is megbecsülte magát azzal, hogy Goldmark tiszteletére ünnepet tart, mint egy ember érezte az egész közönség, mikor az igazgató páholyában megjelent egy kis fürge öreg úr, hogy "valaki" jelen van.

Belefogtak a Sakuntala nyitányba. keresztül hullámzott rajtunk az az elgondolás, hogy Goldmark, ebben a pillanatban ismét végig éli minden felhangzó melódiának születését. Ehhez az ütemhez mi kapcsolja? Mire gondolt, mit csinált, hogy élt, mikor ezt, vagy amazt komponálta, micsoda érdekes élemény fűszerezheti a Falusi lakodalom szerenádját? Vajon úgy képzelte el, mikor papiros volt előtte, nem pedig Szigeti József, az A-moll hegedűverseny andantéját? És amikor Sába királynőjét, majd a Téli regét meghallgatta velünk és közöttünk. Újra megtette a páholysarkában való elmélyedése közepette azt az utat, ami a két opera között elvezet. Hisz egy egész életnek küzdelme, lehígulása záródik a tiszta Hermione emelkedettsége és a bűnös keleti királyasszony érzéki szilaj becstelenségének zenei ábrázolása közé. Nem is ment bennünk végbe valami bonyolódott lelki folyamat, mikor belevetítettük magunkat a mester emlékezéseibe. Nyilván ő is érezte a mi érzéseinket,

És az érzéseknek ez a széjjeláramlása, amely egy bensőséges nagy egységbe kovácsolt minden jelenlevőt, ez volt az ünneplés magva. Nem pedig a szónoklás és egyéb külsőségek.