Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 11. szám · / · FIGYELŐ
Abból az alkalomból, hogy Révész Béla novellái megjelentek a Magyar Könyvtárban, (elég későn, az 580-ik füzetben), érdemes néhány szót ejteni e vállalatnak a magyar kultúra szempontjából való jelentőségéről. Hogy végre hozzá lehet jutni tizenöt krajcárért is Révész Béla novelláihoz, - ebben rejlik a Magyar Könyvtár legnagyobb jelentősége. (Azért említem most Révészt, mert vele foglalkozom, de természetesen a többi Magyar Könyvtár-számra is vonatkozik ez. Tanárok bizonyára abban találják e könyvtár fontosságát, hogy szorgalmasan fordítja és kiadja a latin autorokat, viszont biciklisták számára minden bizonnyal a kerékpáros kátéban kulminál a jelentősége.) A Magyar Könyvtárban mindenki megtalálja a magáét, - ez szép, de azt hiszem, lényegesebb az, hogy tizenöt krajcárért találja meg. A tizenöt krajcár: a betűvel kifejezhető és terjeszthető kultúra demokratizálását jelenti. Hogy a művészetnél, irodalomnál maradjunk: voltaképpen az volna a helyes, ideális állapot, ha a művész munkája köztulajdonba menne át. A művész munkája úgyis csak addig a művészé, amíg csinálja. Amikor már az alkotás gyönyörűsége és láza kihűlt, a művészt új munka friss gyönyöre csábítja. Az elkészült produktum a magántulajdon elvén épült tőkés társadalmi rend keretében magántulajdonba kerül és a legtöbbször árucikké válik, csak épp hogy börzére nem viszik. Egyébként a kereslet és kínálat törvénye alá esik, mint a kereskedelmi forgalomban kavargó javak. Mennél olcsóbb, annál nagyobb közönség veszi. A Magyar Könyvtár a társadalom legszélesebb rétegeinek juttatja az írót, a könyvet: a Magyar Könyvtárnak a kultúra, az irodalom szempontjából a szociális jelentősége a legnagyobb.
*
Révész Béla a Magyar Könyvtárban: - természetes, hogy a szociális szempont az, ami legelsőbben felötlik. Mert pusztán irodalmi szempontból, nem irodalmi esemény az, hogy a Magyar Könyvtár kiadta Révész Béla hét megjelent novelláját s nem ez az alkalom, amikor Révész Béla egyéniségével, irodalmi jelentőségével és művészi szerepével foglalkozni kell. Mégis, azért terjeszkedem ki mostan, mert Révész könyveinek a megjelenésekor a kritika nem terjeszkedett ki eléggé; nem mondom, hogy Révész Béla nem eléggé elismert, nem eléggé méltatott író. Tudom, hogy a legkompetensebb kritikai fórumok is a legnagyobbra becsülik és nagyon szeretik. De épp a szociális szempont az, amire nem figyelt eléggé a kritika. A nagyvilágban még folynak a viták a szocialista művészetről. Még sok oldalról halljuk, hogy a szocializmus hóhéra lesz a művészetnek. A művészek és a széplelkek félve remegnek, ha a szocialista mozgalmak térfoglalásairól, diadalairól hallanak. Attól félnek, hogy a művészet szabadságát leigázza a tendencia. Nincsen semmi, ami ezt a hiedelmet, ezt a félelmet igazolná. Sőt ellenkezőleg. Állítom (Garamival együtt, aki - nem emlékszem hol, napilapban vagy folyóiratban - már írt erről, talán más vonatkozásban), hogy Révész Béla irodalmi munkássága: már szocialista művészet. (Magam is érintettem már a témát, amikor korán kidőlt harcos társunkat. Marton Istvánt parentáltam a Nyugat-ban.) A vita a tendencia körül forog. Azt mondjék, hogy a művészet társadalmi vagy politikai tendenciák szolgálatába szegődik. Pártos lesz, mint egy-egy társadalmi osztály. Ha így volna, jogosan lehetne félteni a művészetet a szocializmustól. De - a tendenciák a szocialista művészetbál is hiányzanak. A vita helytelen úton jár, tendenciáról egyáltalán nem kellene beszélni. Egészen más az, ami forradalmi a szocialista művészetben. A világfölfogás,az életszemlélet. Persze, a szocialista művész más szemmel nézi a világot, az életet, az embert; a régiektől elütő, más, új, különös dolgokat lát meg bennük. És ha érzékeltetni tudja, ha közölni tudja velem, éreztetni tudja velem, át tudja vinni belém: ha nem térhetek ki az igazsága elől, el kell fogadnom. Például Révész Béla novelláinak olyan sajátságos, delejes ereje van, hogy megfogják és meghökkentik az olvasót s valami titokzatos, bűvös erőszakossággal belevésik fantáziájába a maguk művészi és emberi igazságait. A művészi igazság nem tendencia és nem érvek azok, amikkel a művész elfogadtatja az igazságát. A művész láza átragad én rám, az érzéshullámzása hullámzásba zaklatja érzéseimet, az a titokzatos belső erő, az a kérlelhetetlen szuggesztió, ami művéből kiárad, kifürkészhetetlen, titokzatos és szuggesztív marad a szocialista művészetben is. Ott sem érvel, ott sem prédikál, ott sem magyaráz, ott is csak egyszerűen hat. És ha hat, el kell fogadnom.
*
Révész Béla megdöbbentő erővel, magával ragadóan hat. Az élet zúg ki soraiból. A szegény ember dolgáról ír minden novellájában. Ez nem az a naturalista-kísérlet, amivel egyes magyar írók a durvát, az otrombát, a kérgeset a szegény ember dolgaként próbálták beadni. Nem is az a romantikus, könnyező, lesajnáló szegénytörténet-mesélés, amivel dilettánsok megpróbálkoztak. Megpróbálkoztak, mert a kor követeli. A próbálkozás nem elég. Erre születni kell. Költőnek kell lenni. Művésznek kell lenni. Egyenesen a szegény ember költőjének kell lenni. És - igazán nem pártelfogultság mondatja velem - szocialistának kell lenni. Nem tudományos készültséggel, inkább érzésbeli intuícióval. Aki erre született - egyelőre a tudomány sem tudja másképp megérteni és megmagyarázni ezt a képességet, a tehetséget, mint a születéssel, rátermettséggel, hivatottsággal, - aki a szegény ember művésze, az mindenkinek a művésze. Nem sajátíthatja ki magának se párt, se társadalmi osztály; viszont nem is lehet se pártba, se társadalmi osztályba utalni. (Mert az, hogy szegény ember művésze, az csak a sajátsága. A lényeges az, hogy művész. Szocialista művész a mai társadalomban és művész a szocialista társadalomban. Ha a gazdag emberek dolgáról írna, akkor is lehetne szocialista író. Révész Bélánál csak azért fontos az, hogy a szegény emberek, a proletárok írója, mert hozzáfoghatóan jelentékeny művésze még nem akadt a magyar proletáriátusnak.)
A művész pártokon kívül áll, pártokon fölül áll. Nincs érv, ami a művészet degradálását vagy pláne kiveszését bizonyíthatná a szocialista társadalomban. A művész szerepe a szocialista társadalomban sem vész el, még csak nem is tolódik el. A kollektív berendezkedés nem érinti, nem bántja a művész egyéniségét. Nem megy az egyéniség rovására. A művész a szocialista társadalomban is a szépség, a művészi igazság kultuszát szolgálja. Ami után ma többen kevesebben áhítoznak, a jövő társadalmában - hitünk szerint - mindenki áhítozni fog. (Tudom, hogy egy egész nagy, mély elmélet, néhány mondatban így összefoglalva, nem hat a meggyőzés erejével. De nem is akarok e részben meggyőzni senkit. Inkább csak utalni kívántam ezekre a dolgokra, gondolván, hogy az utalások perspektívát mutatnak és jelzik az utat, amelyen Révész Béla, a forradalmi író, a forradalmi munkássággal, a fejlődéssel halad.)
*
Révész Béla egyedülálló, érdekes, új jelenség a magyar irodalomban. Csak az a hét novella is, ami a Magyar Könyvtár füzetében megjelent, elénk rajzolja egész írói egyéniségét. A semmiféle iskolához nem tartozó, egymagában járó elbeszélő írót, aki dús, teljes tehetségével, nagyszerű, merész témáival, ragyogó, színes stílusával egész külön lapjára tartozik az újabb magyar irodalom történetének. Révész Béla csak novellát ír. Föltűnhetett az olvasónak, hogy ezek a novellák - nemcsak az író egyéni, eredeti stílusával - de belső terjedelemre, tartalmi mélységre és szélességre nézve is elütnek a ma divatos novelláktól. Az újságtárca divatozik ma, a két cigaretta közt-höz szoktat a zsurnalisztika. (Ez az irodalom és újságírás viszonyából folyik.) Révész Béla novellái kis regények, egész koncepciók. Mindegyikben sűrített, intenzív élet lüktet, izgalom remeg, láz vibrál; az első mondat megfogja az olvasó figyelmét és a novella végéig állandóan lekötve tartja. Pedig nincs is bonyolult történet ezekben a kis regényekben, nincs érdekes mese, meglepő fordulat vagy váratlan csattanó. De a mélységek, amiket föltár, izgatnak, a színek, amiket csillogtat, elkápráztatnak, az örvények, amiket fölkavar, belesodornak a lázas hangulatba, ami majd mindegyik novelláját fátyolosan borítja. Az élet hevessége és melege árad ki soraiból. Valami különös, ideges erő, valami láthatatlan belső tűz fűti Révész Béla minden írását. Nemcsak hangulatot kelt, de gyakran indulatot is fölkorbácsol. (itt nem a hét novellára gondolok. A nagy börtön, Találkozás Hamupipőkével.) Sehol semmi tendencia, sehol semmi magyarázat és mégis, fölháborodunk a nyomor miatt, lázadozunk a cselédsors igazságtalansága ellen s így tovább, sorra lehetne venni a novellákat. ("Julis látomásai"-ban. Amikor Julis álmaiban megjelenik a falu, amely hazahívja. "A pesti éjszakák most már nagyon furcsák voltak; amikor Julis bedűlt a kis faházába, nem tudott elaludni, de kinyitotta könnyes szemeit és bérces palotákon keresztül szomjas kíváncsiskodással haza-hazanézett. Az éjszaka nem tudta takarni, néha ragyogott a Julis arca, mosolygott és teli tüdővel lélegzett, járt, szaladgált a mezőkön s lába nyomán az orrába fölcsapott a török szegfű, a fodormenta, a kakukkfű, a tömjénszagú boldogasszony illata. Egy csodaszép, fájdalmas virrasztás után Julis a nagysága elé lépett: - Én haza akarok menni. - Megbolondultál?... Az anyád egy évre adott ide. - Julis fölkapta a kötényét, eltakarta vele az arcát és sírva fakadt: - Én haza megyek... haza akarok menni... A nagysága csak ennyit mondott: - Nem adom ki a könyvedet... és a kis paraszt leányt vonagló szívéig megütötték. Kivételes fájdalmak szálltak rá Julisra... Viharosan ébredt föl benne a fantasztikus hit, ami még odahaza, - amikor az édesanyja a nénjeinek váltotta ki a cselédkönyvet - épült bele kicsi eszébe, hogy a könyv. mikor útra küldik vele, egy test, egy lélek vele épp úgy, mint mikor a pap a templomban összeadja a párokat és Julis a rabok tehetetlen érzésével érezte, hogy az élete össze van boronálva a cselédkönyvvel, mellette áll, fogja őt és el nem ereszti.")
Érezzük, hogy nagy duzzadó agitatórius erő van Révész Béla írásaiban. Innen van, hogy írásaiban némely helyen hevesen magasra csapnak az indulatok. hogy aztán leszálljanak a mélységekbe. Rejtelmek nyílnak meg, amiket senki olyan közvetlenül, olyan érzékelhetően nem mutatott meg nekünk: a stílusának gazdag, színes pompája, kifejező ereje győzi a legnagyobb föladatot is. Nagy képességeit sokszor elképesztően bravúrosan csillogtatja. Amikor "Julis látomásai"-ban a termést írja le, szinte halljuk a neszt, amikor a kalász kidugja fejét a földből. "A földszagú cerimóniák fölverték képzeletét... és Julis a marokszedő leányok, az aratók közé suhant. Az égi mennybolt szikrázó sátora alatt, énekes szóval ballagott ki a lányokkal, legényekkel a mezőre. Mikor a vetésekhez értek, elcsöndesedtek és imádságos arccal az égre néztek. Hang se mukkant, csak a búza susogott s az ég kigyúlt. Nagy szemű csillag futott le az égen és egy ragyogó kasza hasadt ki, esett le a mennyből. Legények, leányok leborultak a földre, rányomták a fülüket a harmatos gyepre... most szakad meg a búza gyökere, neszel valami a földben... az anyaföld magasra emeli ágyából a termést és az élet immár görnyedten, fáradtan várja az aratók kaszáját..."
*
A humoráról is kellene beszélni. A magasból néző fölényes, megértő, megbocsátó humorról, amely frappánsan, színesen elénk festi a kisemberek ártatlan félszegségeit, a slemílek esetlenségeit és a gyöngék tévelygő bukdácsolásait az élet nagy dolgai között. Ragyogó meleg humorával szinte becézi az embereit. (A hét novella közül a legjellemzőbb: Rokoska trombitál). De a humora, a mélysége, az érzékenysége és minden finomságot formásan, művészien kifejezni tudó pazarbőséges szókincse sokszor alkalmat fog adni, hogy Révész Béláról beszéljünk, erejét, képességeit méltassuk. Gazdag tehetsége folyton fejlődik. a nagy témák, nagy koncepciók felé. Az új regény, az új dráma még mesterére vár a magyar irodalomban. Vannak, akik Révész Béla felé tekintenek...