Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 11. szám · / · JEGYZETEK
Ez a helyeslés a Lipótvárosi Kaszinóban hangzott el, mikor a Mikszáth-lakomán Apponyi Albert azt fejtegette, hogy ő nem hajlandó magyar irodalomnak elismerni mindent, amit magyar nyelven írnak meg. Ugyanezen helyeslés, és, gondolom, ugyanazon fejekkel bólongathatott Apponyi mellett, mikor néhány év előtt a Pester Lloydba azt írta, hogy ő igenis hajlandó magyar zenének elfogadni mindent, amit magyar zenész Magyarországon ír. Ez különben mellékes; hogy mi irodalom és mi nem, az nem azon fordul meg, hogy mire hajlandó az az Apponyi, aki harminc év előtt olvasta az utolsó aznapi könyvet, s mit helyeselnek azok, akik harminc év múlva sem fognak könyvet olvasni. Csak amit még tovább mond ez a hotelportás műveltségű, vagy, hogy keveset ne mondjak, a követségi dragománok informáltságával gazdag államférfiú: annál álljunk meg egy percre. Azt mondja Apponyi Albert gróf, hogy ő, mondom, nem hajlandó elismerni nemzeti írásnak mindent, "ha még annyira is fel van az cicomázva népies tájszójárásokkal és olyan magyarnál-magyarosabb kifejezésekkel, amelyekről mi, akik a mi nyelvünket valamelyes módon mégis csak bírjuk, magunk se tudjuk, hogy tulajdonképpen mit jelentenek?!" Hát ez a gróf úr tévedése. Téved, ha azt hiszi, hogy ő "bírja a magyar nyelvet". Sem "valamelyes módon", sem sehogy; csak úgy "bírja", mint "bírja" a németet, a franciát, az angolt, az olaszt: úgy bírja, mondom, mint a portások meg a dragománok; az ő mondanivalóját el tudja rajta mondani, az ő közhelyeit el tudja benne kongatni. korrekten és színtelenül. S ez nem azért van, mert mágnás és idegen neveltetésű! Ó nem! Széchenyi is mágnás volt s idegen neveltetésű, Andrássy Gyula beszédje is távol állt a korrektségtől - de Széchenyi István nyelv- és stílusalkotó zseni volt és Andrássy Gyula beszédeiben egymást lökdösik, bukdácsolva omolván egymásra, a frappánsnál kifejezőbb zamatosságok - azon az egyszerű okon, mert, mint e helyütt egyszer megokolni próbáltam: volt mondanivalójuk, s nemcsak nézeteik és ítéleteik voltak a dolgokról, hanem gondolataik is. Az ilyenek beszélhettek hibásan, de beszédjüknek volt zamatja; ítélhettek elfogultan, de ítéletüknek volt veleje. Az Apponyi-fajta, még ha szent igazat mond is, másodszájból mondja, és közömbös, hogy írásról és magyar írásról mit mond, mert nem illetékes arra, hogy ilyesmihez hozzászóljon. Nem azért, mert gróf és magyar gróf, nem azért, mert politikus és magyar politikus, hanem azért, mert lelkében nincs köze hozzá, s épp oly jóhiszeműen nem is sejti, hogy nem is sejti, mi az írás, mint amily jóhiszeműen nem tudja, hogy nem is tudja: mennyire nem tud magyarul.