Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 11. szám · / · JEGYZETEK
A dualizmus tragikumáról értekezett legutóbb e folyóirat érdemes főszerkesztője. Széchenyiről írott cikkem egyik epizodikus részéből kiindulva, rámutatott arra a nagyjelentőségű tényre, hogy "a magyar összeomlások törvényszerűen következnek a magyar reneszánszokra, a magyarság anyagi, erőbeli és helyzeti körülményeiből." A dualizmus tragikuma szerinte abban áll, hogy végrehajtásának minden legkisebb kísérlete katasztrófákat idéz elő. A dualizmust a kiegyezési törvényben lerakott, de maiglan teljesen meg nem valósított jogok megvalósításának kísérletei, tehát mint mondja, a saját kincsei juttatják koldusbotra. Részemről tévedésnek tartom, hogy minden jognak, mely az 1867: XII. t.-cikkben le van téve, az volna a rendeltetése, hogy okvetetlenül és pedig rögtön, minden körülmények között megvalósíttassék. Fegyvert sem azért tartunk a házunknál, hogy abból okvetetlenül lövöldözzünk, - amiből nem következik, hogy az a fegyver haszontalan.
Vannak a kiegyezési törvényben oly jogok, melyek ebbe a kategóriába tartoznak. Ilyen pl. az önálló vámterület joga, mely már eredetileg sem terveztetett másnak, mint biztosító szelepnek, nehogy a közös vámterületben Magyarországra nézve elviselhetetlen állapotok fejlődhessenek.
Vannak továbbá az 1867-iki kiegyezésben oly "jogok", melyeket alkotói abból a célból raktak le abba, hogy valamikor, ha majd az idők kedvezőbbek lesznek, megvalósíttassanak. A kiegyezés e részeivel úgy vagyunk, mint mikor az apa a fia számára rendelt új ruhát kissé bővebbre szabatja a szükségesnél, arra gondolván, hogy a fiú majd bele nől. Nem "fejleszteni" kell a kiegyezést, hanem tartalommal megtölteni.
Az az ismeretes kiegyezés-fejlesztési elmélet, melyet Apponyi felállított, nemcsak taktikailag hibás - legalább Ausztriával szemben - mert kihívja az ellenfelet, hanem alapjában hibás, mert - hogy a fenti hasonlatnál maradjunk - míg a gyermek a számára szabott ruhába bele nem nőtt, a ruhát bővíteni idő előtti dolog.
Ez áll a kiegyezésnek azokról a részeiről, melyek, mint mondani szokták, "örök időkre contemptáltattak". Természetesen a valóságban ez sem jelenti az örökkévalóságot. Mert tökéletes állandóság emberi alkotásokban és intézményekben nincs. A korok és idők a kiegyezés körébe tartozó kérdésekben is meg fogják érlelni bizonyos változtatások szükségességét. Minden körülmények közt a politikai raison elsőrendű parancsa, hogy ha majdan mi magyarok bármiféle változtatásra törekedni fogunk, a megvalósításra a lehető legkedvezőbb politikai konstellációban tegyük meg a kísérletet, vagyis magyarán mondva, oly időben, mikor a másik szerződő fél gyenge, nem pedig akkor, mikor legerősebb. Az 1867-iki kiegyezést akkor csinálta meg Deák Ferenc, mikor Ausztria nemcsak két erős ellenfél által le volt győzve, hanem ezen kívül még Európában teljesen el volt szigetelve. Ezért koronázta siker vállalkozását.
Amit azóta e tekintetben megkísérlettek, azt Hübele Balázs módjára oly időben tették, mikor a Habsburg-ház oly erős volt, aminő V. Károly császár óta soha. Ily vállalkozásnak csak szánalmas kudarc lehetett a következménye.
Most csak ennyit. Lehetne erről még sokat beszélni. A fentebbi az értelme és nem más ama magyar államférfiak eljárásának, akik az Ausztriához való viszonyunk bolygatását 1867 óta ellenezték. Nem kámforba tenni akarta idősb gróf Andrássy a dualizmust, hanem fenntartani, hogy legyen a magyar nemzetnek ideje a meglevőt tartalommal kitölteni s erőt gyűjteni arra, hogy bármit hozzon a jövő, az bennünket előkészületlenül ne találjon.
Kell még szólni a 67-iki műben foglalt megállapodásoknak egy másik kategóriájáról, azokról, melyek már eleve csak tíz évi tartamra terveztettek s tíz évről tíz évre revízió alá kerülnek. Ezekről nem áll, hogy ciklusról-ciklusra in pejus módosultak. Négyszer került eddig a kiegyezés ezen része revízió alá. A három első Magyarországra nézve a helyzet fokozatos javítását eredményezte és pedig oly jelentékeny javítását, hogy e nélkül az államháztartási egyensúly helyreállítása 1890-ben nem is sikerülhetett volna. A negyedik revíziónál visszaesés volt, aminek oka a magyar részről elkövetett végzetes hibákban rejlik. E hibák nélkül az osztrák részről tapasztalt minden mesterkedés ellenére még ez alkalommal legalább is a status quót fenn lehetett volna tartani.
Ha igaz volna, hogy a kiegyezést csak azzal a bizonyos "pia fraus-os csalhatatlansági rendszerrel" lehetett és lehet fenntartani, akkor rosszul állanánk, mert ritkán mondtak ki nagyobb igazságot, mint Ignotus, midőn azt mondja, hogy egy birodalom, vagy monarchia, vagy államszövetség, vagy akár personális unió nem áll meg egy helyben. Látva azt az "üstököst" a magyar égbolton, melyből érdekes fejtegetése kiindult, a trializmus evolúciójának közeledtében ismeri fel a dualizmus tragikumát: "Íme az üstökös, úgymond, melynek közeledő ködgomolyát meg kell látnia mindenkinek, aki nem vak, vagy nem mered bele köldöke szemléletébe."
Én nem hiszem, hogy e veszedelem ellen nem volna más védekezés, mint a centralista irányra való áttérés. Pedig, ha jól értem, ő ezt ajánlja, mint egyedül lehetséges alternatívát. Volt már eset rá, hogy valaki annyira félt a haláltól, hogy félelmében öngyilkossá lett. Nem ajánlanám ezt a módot a magyar nemzetnek.
Csakugyan ránk szakad-e s ha igen, mikor, mily alakban, mily körülmények közt szakad ránk a trializmus veszedelme? - olyan próféta nincs, aki erre feleletet tudna adni.
Ez ellen s a többi veszedelmek ellen, melyek a jövő méhében rejtőznek, nincs más mentő eszköz, mint: erősnek lenni. A szaporodó, művelődő, munkás nemzet eleven ereje az egyedüli ellenszer a dualizmus tragikuma és minden gondolhatd történelmi tragikum ellen.
Ignotusnak az a gyönyörűen formulázott tétele, hogy "a magyar reneszánszokra a magyar összeomlások következnek", fordítva is áll: a magyar összeomlásokra a magyar reneszánszok következnek és ezek, úgy mint amazok: "a magyarság anyagi, erőbeli és helyzeti körülményeiből" következnek. Amit ő a dualizmus tragikumának mond, az nem csupán a mi napjaink jelensége. Sokkal több ennél: a magyar nemzet sorsának tragikuma.
Erről most e röpke sorokban szólni nem kívánok. A magyar nemzet története négyszáz év óta a tragédiák sorozata. Én hiszek abban, hogy az a nemzet, mely ezeket a múltban kiállotta, azokat is ki fogja állani, amelyek még a jövőben bekövetkezhetnek. Nagy bűnök követtettek el a nemzet ellen, de én Andrássy Gyulával tartok, aki azt mondja, hogy Básta, Karaffa és Haynau többet ártott a dinasztiának, mint Bocskay, Rákóczi vagy Kossuth.
[+ ]