Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 11. szám
A szobában félhomály; az ablaknál egy kevéssel világosabb árnyalatban. A háttér komor barnaságába mindössze két színfolt vág bele: a térdeplő leány fehér blúza és a kályharácson kiszüremlő tűzfény. Szemben az ablakokkal, az ajtó közelében, kicsiny asztalon valami ágas-bogas dolog sötétlett. E sötétlő valami illata fenyőerdőkre emlékeztetett s szinte roskadott a különböző holmik súlya alatt. A homályból élesen kiváltak ezek: sok a magasba nyúlt vékony testével, ezek fehér színűek voltak: míg a többi teljesen elválva az áthathatatlan valamitől, amelybe beékelődtek, sárga, kék, vörös színű volt s mintegy a semmiségben látszott lebegni. Egy felső ablak félig nyitva állott s a hézagon távoli zene tört melódiái szálltak át; a leány ilyekor megingatta szőkefürtös fejét, felsőteste valcer ütemben ringott s a kályha fénye kékes széllel lobogó reflexben vándorolt az arcán. A szemeit fölemelte és tégláról-téglára vizsgálgatta a majolika kockákat; alulról haladt föl, egészen a párkányig; amikor idáig ért a tekintetével, hirtelen lesiklott. Akkor a rettegő emberek apró, ugrásszerű mozgásával körültekintett a szobában: csupán a bútorok sarkvonalait láthatta; erre a derekát is hátrafordította csípőin.
Egy-két pillanatig elnézte a lámpagyújtót, aki fénylő végű botját tolta a nyolcszögű üvegburába. Amikor kigyúlt a lámpa, hallani vélte a zajt, amit a piciny ablak csapódása okoz. A lámpagyújtogató tovább ment s amikor eltűnt a szobaablakok horizontjából, a leány még mindig utána nézett. A szemeit a falon erőszakolta keresztül, de ezt megunta hamarosan. Sóhajtott. Inkább befelé, magának; a hang alig méternyi kerületben zavarta föl a csendet.
Két mozdulattal közelebb csúszott a kályhához. Valami koppant, mint amikor két kemény tárgy ütődik össze. Megrezzent. Hátracsúszott a térdein és ráült a cipői sarkára; egyidejűleg ezzel előrehajlította a derekát úgy, hogy a feje majdnem a parkettet érintette és a kályhafény most a haján vibrált és a blúz megfeszült szövetén csillámlott széles, meleg sugárban, A bőrét nagyon égette ebben a közelségben a tűz s ezért halk, kuncogó kacagással, ami nagyon hasonlított a zsákmányra talált egér cincogásához, oldalt dőlt. A feje messze esett a kályhától; olyan távolságra, hogy a növekvő sötétségben egyre intenzívebbé váló tűzsáv csupán a szélével ért az arcáig. A jobboldalára feküdt. Egy pillanat alatt a hátára dűlt s valamiben megfeszítve a lábát, fölült. A tűz most beragyogta egész alakját, csak a melle és a fölhúzott térdei között, amelyek csaknem egyszíntben voltak, terjengett egy fekete sáv. A lábát előretolta s valami megint koppant. Mint amikor két kemény tárgy ütődik össze.
Összerezzent. Megmarkolta a cipője orrát, erősen megszorította s azután kicsiny öklével többször ráütött. Egy kis, feketére lakkozott szekrény okozta a zajt. Megfogta, magához emelte és a combján gyöngéden, óvatosan végigcsúsztatta. A szekrény csillogott-villogott s az egyik sarkán a tűz halványsárga fényt vetett. A leány megijedt; azt hitte, hogy az ütődésektől lepattogott a máza. Azon a helyen végigcsúsztatta az ujjait s amikor meggyőződött arról, hogy a tűzfény vezette félre, az ajkaihoz kapta és végigcsókolta. Az ajkaival vele mozgott a teste is és ettől ingásba jött a nyakán lógó Szűz Máriás aranylánc. A szemek végigsúrolták a szekrény oldalát és olyan neszt okoztak, mint amikor valaki messziről-messziről hallgatja az eső permetezését. A leányt ez a nesz is bosszantotta s hirtelen az ölébe eresztette a kis lakszekrényt. A még ingó aranylánc azonban alája került és nagyot pendült az oldalán. A szekrényt otthagyta az ölében és mutatóujját az érem kerületére fonta. Nézte, nézte az istenanya képét és a nézésében nagyon sok vágyódás volt. Belemerült egészen a pirosló arc bámulásába és a szemei csak véletlenül tévedtek a mellhez tapadó bambino felé. A vágy, amivel nézte a szűz asszony arcát végigborzogatta az egész testét és az ajkai hangtalanul mozogtak. Azután eleresztette az érmet és a lánc odacsapódott a testére. A leány most fölszegte a fejét és egyenesen a mennyezetre nézett. A tekintetében nem volt semmi földi s a vonásain is meglátszott, hogy keresztüllát a mennyezeten és a fölötte lévő szobák során, keresztüllát a tetőn is és a képzeletében ott jár a mennyországban. A mennyországban, ahol a szűz anya térden áll az isten előtt és könyörög neki, hogy teljesítse a kis leányok kis leányos vágyait. Megfinomodott arca annyira kifejezte az érzéseit, hogy összekulcsolt kezei fölöslegessé váltak az imádkozó szimbolizálására.
Sokáig maradt így, azután fölemelte majd újból lebocsájtotta a karjait. Meggörnyedt a teste és az ujjait rácsosan tapasztotta a szemeire; így nézett, így bámult a tűzbe. A kezei lassan lehanyatlottak s önkéntelenül egymásba kulcsolódtak a karcsú, finom ujjak. Egyik ujjával a másikat nyomkodta, szorongatta s ezzel a fizikai fájdalommal elérte, hogy lebiggyedt ajkszéle újból visszahúzódott rendes, vonalas formájába; pupillái is összébb húzódtak elvesztve a merengő szem kerekdedségét és a vonásaira az eltökélés árnyalata ült ki. Egészen előrehajolt a kályha felé s kinyitotta a lakkdobozt; abban egy picinyke vörös színű naptár mellett, jobbról-balról két kicsiny henger alakúra göngyölt papírlap feküdt. Nézte, nézte és a szekrény egyik oldaláról a másikra gurította azokat. Később óvatosan megfogta mind a kettőt és golyó alakúra formált kezei közé rejtette. Rázta a kezeit ugyanolyan mozdulatokkal, aminővel a kucséber rángatja a zacskóját. Ezt vagy tízszer ismétli meg s azután az ujjai közé fogta az egyik hengert. Lassan, nagyon lassan, szinte félve fölhajtotta a papírlap egyik csücskét s odanézett. A visszahajtott terület egészen fehér volt s az ujjak idegesen motoztak a begöngyölve maradt részen. A tekintete csupa kíváncsiság volt ebben a pillanatban s egy vonalnyival többet hajlított föl. Egy ceruzavonás vagy valami betűszár tűnt elő. Mindössze egy a végén fölkunkorodó vonal volt, de a leányt ez is megijesztette. Reszkető mozdulattal csavarta vissza a fölgyűrt papirost és a fejét hirtelen oldalt fordította. Megint maga elé nézett és a kezeit olyan rettegéssel szorította a testéhez, szinte benyomulva a húsba, mint aki az utolsó pillanatban szörnyed vissza a bűntől, amelyre elhatározta magát. Tétován, tanácstalanul nézett a tűzbe s fölkapva a piszkáló vasat, rövid ütemekben odacsapkodta a kályhafalhoz. A föllebbentett papírlap kihullott a kezéből, de a másikat még mindig szorongatta.
A piszkálóvas egyre súlyosabbá vált a kezének és erőtlenül elengedte. Halkan, kétszer egymásután koppant. A leány erre fölvette a papírhengert s a kezeit golyóalakra formálva, kucsébermódra újból rázogatni kezdte. A szemeit behunyta és úgy fogta ujjai közé az egyiket. Megint térdre ereszkedett s végtelen lassúsággal, alig érzékelhetően odahajolt a kályha ajtajához. Kinyitotta. Lángnyelvek csaptak ki a levegőre s olyan meleget árasztottak, hogy a leány visszakapta a fejét. Egy pillanatig tartott csupán s a papírt az egyik végénél fogva, keze fejét rögtön bedugta a kályhaajtón. A lángok már barnára föstötték a papirost, amikor újból kirántotta a kezét. Kapkodó sebességgel felnyitotta a szekrényt. A két papírhengert újból visszatette és most a kis naptárt vette elő. Megnyálazta az ujját és sebesen lapozgatott: január, április, szeptember, november, december. itt megállott. Tizenharmadikától, Luca napjától kezdve egészen karácsony estéjéig minden nap alá volt húzva. Számolni kezdett, az ujjait végigcsúsztatva a fénylő lapon: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz. Amikor idáig ért, rátekintett a két hengerre és biccentett a fejével. A naptárt visszatette és megint rázogatni kezdte kidomborított tenyerei között a papírlapokat. Rázta, rázta; majd az egyiket az ujjai közé csípte. Megnézte: a megpörkölődött volt. Ránézett, azután gondolkodva a másik után nyúlt, de más ötlött az eszébe és a megpörkölődött papirost hajította a tűzbe. Utána nézett. A lángok egy pillanatra élénkebben ragyogtak, az égés nesze valamivel hangosabbá vált, azután vége lett, elhamvadt. A leány bámulta a lángokat; az arcán szomorúság látszott. mintha sajnálta volna az elpusztult papirost, de erőt vett magán és utána nyúlt a megmaradottnak.
Hirtelen reszketés fogta el. A piciny papírhengert két keze közé fogta s úgy tartotta, mintha valami rendkívül értékes, roppant becses drágaságot szorongatna. Újból az ég felé nézett és nagyot, hosszan sóhajtott. A melle feszítette a blúzát és a tartása olyan görnyedté vált, mintha súlyos, létét nagyon közelről érdeklő kérdés került volna döntés elé. Ebben a pillanatban olyan volt az arca, mint az egyiptomiaké, akik a saisi istenasszony lefátyolozott szobra előtt állanak. Meredten, mozdulatlanul bámult a legsötétebb sarokba. A nagy csendben megroppant egy bútor; a zajra ijedten tekintett föl a leány és egész testében megborzongott. Rápillantott a papirosra, amelyet még mindig két kezében tartott. Az arcán szorongás látszott; a félelem egy fajtája, de a szemeiben egy-egy pillanatra fölcsillant az öröm, hogy végre megnyílik a jövő titka. A nagy titok, hogy ki viszi el magával őt, a nagy titok, amelynek megoldására már Luca napja óta vár: tizenegy kerek napja, amelyek mindegyikén egy-egy papírlapot hajított a tűzbe, míg végre csak egy maradt. Egy, amelyet a kezeiben szorongatott s amely elárulja a beköszöntő vőlegény nevét. Fejét lehajtotta egészen a melléig és úgy csókolta az istenanyát s azután erős elhatározással, egyetlen rántásra szétnyitotta a papírhengert. Odatekintett. Sóhaj szakadt föl a kebléből s a karjai erőtlenül lehanyatlottak. Még egyszer ránézett a papirosra: hosszú, keskeny betűkkel megint csak az állott ott. A leány arca most igen szomorúra vált s a szemei szögletében két picinyke könnycsepp jelent meg. Lefolytak az orcáin s az egyik a szája szögletébe fészkelődött. Megborzongott; nyelvével sebesen nyalogatta az ajkait. Újabb könnycseppek szivárogtak keresztül a szemhéjain. Ezt már megsokallta. Ökleivel dörzsölte a szemeit, dobbantott a lábával s azután rántott egyet a gömbölyű vállain. Csak ennyit mondott:
- Hülyeség az egész.
Megmarkolta a piszkálóvasat; kétszer rácsapott a kályhára, azután fölállott. Fölállás közben az ujjával megfricskázta a szűz Máriás érmet. A zsebéből gyufát, cigarettát vett elő és rágyújtott. Három hosszú szippantással, három felhőt lökött ki a száján s azután a még égő gyufaszállal odalépett a fölfelé keskenyedő, fenyőszagú valamihez. A lángot odatartotta az egyik magasba nyúló, keskeny, fehér csíkhoz; miután egy-két pillanatig mozdulatlan maradt a keze, egyszerre világosabb lett. Tovább és tovább haladt és a kezei nyomán mindenütt új lángok gyúltak ki. E munkája közben halkan énekelni kezdett, de a hangja nagyon szomorúan csengett.