Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 11. szám
(A leánygimnázium kertje. A kert egyik végében fedett csarnokban végződik, mely előtt korcsolyapálya, most játszótér. A kert másik végében, mely magas falban végződik, pázsitos hely, körülötte fák és padok. Szemben a nézőkkel iskolaépület, folyosó bejárattal a kertre.)
(Licy, Micy, Spanny, Bözse, Edith egy padon, Marcy mögöttük.)
Marcy: Dicső hangulat mondhatom. Együtt ültök várandós, ünnepélyes csendben. Még jól emlékszem tavalyra. Bucsú-szcénák. Brrr!
Micy (föláll, egy eszmétől megkapatva): Licy, itt a könyved ma is?
Licy: Itt.
Marcy: Ez póz, határozottan póz. Egyikünk sem érzi most igazán szükségét az olvasásnak. Már látlak benneteket, hogy hallgatjátok ünnepélyes csendben és kéjelegtek abban, hogy ma utoljára hangoznak el itt a szavaitok! De azért nem bánom. Kezdd el Licy.
Licy (felolvas egy részt Hoffmansthal Elektrájából).
Micy: Tudjátok, nekem az az impresszióm, hogy ez nem helyes képe egy görög udvarnak. Az ember önkénytelenül egy keleti, buja királyi udvarra gondol. Olyasvalami hangulat. mint mikor Pethes a szenvedélytől visszafojtott lélegzettel, lihegő ajkkal hajol a Márkus fölé, "király voltam nagy Babilóniában és te keresztény rableány." Értsétek. A görög szellem minden, csak nem misztikus. Gráciának a szimbóluma a napsütötte, derűs berke az isteneknek, a Götterhain, míg a Keleté a buján pompázó, ezer színű, ezer hangú, ezerbozótú, ezerveszélyű, ezertitkú dzsungel. Mondom, csak oda kellene írni: színhely Babilon és minden rendben.
Marcy (gúnyosan tapsol): Éljen az ezerszavú nő!
(Mindnyájan nevetnek.)
Spanny: És ez a Klytaimnestra egy beteges, hallucináló nő, aki szenved a tette alatt, egy görög Klytaimnestra öl és nyíltan helyt áll érte, sőt Aischylosnál magasra tartott véres karddal jön a színre és hirdeti tettét.
Licy: Micsoda gyerekes önképzőköri fejtegetések. Egy szó az egész. Ez a dráma perverz.
(Ez a szó, mint egy megdöbbentő kinyilatkoztatás járja át a kedélyeket. Licy ennek a szónak a varázsa alatt intelligencia felhőkbe burkoltan áll előttük és nagyon kicsinynek érzik magukat vele szemben.)
Marcy: Igen, helyenként az, hanem ami Klytaimnestra alakját illeti, az még nem perverzitás, hanem realitás. A mi hibánk az, hogy amint Görögországról van szó, mindjárt szobrokra gondolunk. Klytaimnestrát is úgy képzeljük, mint egy harmonikus szoborszerű jelenséget és ilyen tényleg Szophoklészé és Aischylosé. Hoffmansthal pedig egész egyszerűen megmutatja, hogy amelyik nő szeretkezik és kéjeleg, az nem szobor, hanem igenis nagyon is húsból és vérből való lény. Igenis, Klytaimnestrának duzzadt az arca, a szemhéjai ólmosak, a szemei alatt könnyzacskók, a mája beteg.
Micy: És én mégis azt mondom, hogy ez tudatos frivol meghamisítása annak, amit századok óta képzelünk Görögországról. Ez ugyanaz a persiflage a tragikumban, mint a komikumban az Offenbach-féle istenek persiflagea az olimpuszi isteneknek. Egy görög Klytaimnestra nem szenved a tette alatt és nem kap idegbajt, legfeljebb álmodik és másnap bemutat áldozatot.
Licy: Ugyan kérlek benneteket, ha valaki nappal öl, annak rossz éjszakája lesz és ez így volt mindig.
Bözse: Engedjétek meg, hogy (tréfás hangsúllyal a köv. szón) utolsónak hozzászóljak a tárgyhoz, illetve valamit kérdezzek. Ha egy gyerek eltöri a bábuját, hogy megnézze mi van benne és ha eltörte bőgni kezd, vajon miért bőg, azért-e, hogy megbánta, hogy eltörte, vagy azért-e, hogy vegyenek neki újat?
Edith: Nagyszerű. Én nézlek és hallgatlak benneteket. Agyonfilozofáljátok magatokat és nem értek el semmit. Bözse feltesz egy kérdést és világos lesz minden. Hiába. Mert ti csak beszéltek, ő pedig lát. Neki van fantáziája, nem hiába, hogy művésznő.
Micy: Tényleg, most egyszerre világos lett a dolog. Az emberiség gyermekkorában az emberek nem bánnak meg semmit, hosszas lelkifolyamatokra nincsenek berendezve. Nem elmélkednek, ha alternatívák előtt állnak, hanem kételyeikben ott van az orákulum. Ezek az emberek nagy testi fáradtságokra képesek voltak, de lelkileg szenvedni nem tudtak. Ma fordítva van.
Edith (Micynek): Önképzőkör. (Mindegyiknek.) Ha tudnátok, hogy örülök én annak, hogy az önképző bűvköréből kikerülök. Már torkig vagyok ezekkel a dilettáns filozófiákkal. Érzem, hogy ez nem az igazi. Érzem, hogy a Bözse fog szép képeket festeni és boldog lesz. Mirólunk többiekről nem is merek gondolkozni. Csak tán a Lektrából lehet még valami. Nekem, őszinte leszek, már régóta unheimlichek vagytok, ez a mi egész klikkünk. A hangosságtokban van valami kellemetlen és kényelmetlen. Rettenetes benneteket elképzelni, ha már nem lesztek hangosak. Pedig ha innen kijuttok, hallgatni fogtok. Jaj, rémes lesz. A múltkor fönn voltam a Gizinél, most jött haza a nászútról. Látjátok az hallgat, oly rémesen hallgat, hogy az ember fázik belé. Ilyen tesz a ti hallgatástok is. Csak a Lektra hangosságában van valami megnyugtató, valami szent hallgatást sejtet. Ő fog tudni, ha kell. szépen hallgatni. De tőletek félek. Fáj, hogy elhagyjuk egymást és mégis örülök, mert érzem, hogy ez így egészségesebb.
Spanny: Íme, a nagy hallgatók egyike megszólalt.
Edith (lelkesedéssel): Oh, ha tudnátok, milyen büszke vagyok (Bözse telé fordulva) erre a mi gúnynevünkre, mellyel Detre minket megtisztelt; ajánlani fogom neki, hogy a kör annaleseiben mint örvendetes kultúresemény jegyeztessék fel, miszerint a kör felmutathat két oly tagot, akik egy hosszú esztendő tartama alatt egyetlen gondolatot nem tettek le a kör oltárára, sem szóban, sem írásban. (Mindnyájan nevetnek.)
(Lóo és Lóna jönnek.)
Spanny: Ni, itt jön Ibsen és Wilde.
Lóo (misztikusan és révedező szemekkel, előre nyújtott állal mondja): Ich musste kommen.
Marcy (tréfás miszticizmussal): Dann muss ich gehen.
(Mindnyájan nevetnek. Marcy pár lépést előre megy, de visszajön és jóindulatú gúnnyal nézi Ibsent és Wildet).
Lóo: Ibsen egy almát vesz elő a zsebéből.
Marcy: Igazán nekem adhatnád, szomjas vagyok, ha bemegyek Hoffmannénihez visszaadom.
Lóo: So nimm ihn.
Marcy: De nem adod szívesen, úgy-e?
Lóo: Nimm ihn, es ist mein schöner starker Wille, dass du ihn nimmst.
Marcy (Lónához): Hát Wilde hogy mondaná ezt?
Lóo (Márkushanglejtéssel s mint a Kertész Ella a Saloméban): Akarrom.
Marcy: Nem szoktam belemenni a bolondságaitokba, de ma mindenre kész vagyok, holmi szcénákat elkerülendő. Azt proponálom, hogy osszuk ki a szerepeket és ki-ki nyújtson egy alakítást. Mindenki az almát a kezébe veszi, de megenni nem szabad. Aztán juryt tartunk és aki a legjellegzetesebb volt, az kapja az almát. Akartok? (Egyhangú igen). Tehát: Wilde már van, Ibsen is van.
Lóo: Ibsent unom már, hadd legyek más.
Marcy: Hát légy... Altenberg. Ismered? (Lóo int, hogy igen). (Licyhez). Te leszel Hoffmansthal.
Spanny következnék a sorra, de őt átugorja Marcy, csak egy szánakozó tekintettel érinti, mert ő nem tud szellemeskedni és rögtön Edithhez fordul. Edith szánja Spannyt és kíméletből int, hogy nem vesz részt).
Marcy: Hát kezdjük. Oscar Wilde!
Lóona (az almával kezében pár lépést előre megy és szemben a többiekkel leül egy padra. Páthosszal beszél): Oh du Apfel der Granate, oh du Frucht, du süsse, reife, satte, feuchte Frucht, oh könnte ich dich mit meinen kleinen Zähnen zerfleischen!
Marcy (Jelt ád, hogy elég): Peter von Altenberg!
Lóo (elfoglalja a helyét, hangulatos pauzát tart, nézegeti az almát, édesen mosolyog rá és beszél). Dies ist ein Apfel, ich sehe einen Apfei. Ich sehe ihn, wie nur ich ihn sehe. Zu sehen, einen Apfel zu sehen - sehen ist schwer, zu essen - essen ist leicht, oh wie gerne würde ich dich schmausen.
Marcy (int, hogy elég); Hugo von Hoffmansthal!
Licy (a padra ül, elmélyed magába rogyva ül, majd kiegyenesedik és szenvedélyesen): Oh selig sind, die da thun! Die That ist wie ein Bette auf dem die Seele ausruht. Die Luft is schwanger von einer zukünftigen That! Hier wird etwas geschehen! Was kann hier geschehen? Zweien einer kann geschehen. (Felugorva.) Vagy a fejetekhez vágom az almát, vagy megeszem (ezzel beleharap az almába és az Elektra "Siegestanz"-jához hasonló táncba kezd, a többiek hozzáfutnak, el akarják tőle venni az almát, dulakodnak, de nem sikerül elvenniök és abbahagyják, körülbelül egyenletes eloszlással két padra ülnek, pár percig csend, Licy távolabb lakmározik az almán.
Spanny (bedugja Edith egy hajtűjét).
Edith (megtapogatja a haját, érzi, hogy kócos és tréfás miszticizmussal): Érzem, hogy meg fogom igazítani a hajamat. (Ezzel kiveszi a két fésűt a hajából és fölfésüli a kiszabadult hajakat, a többiek jóízűn nevetnek).
(A hajmegigazításban van sok megnyugtató és kijózanító. Edith ezzel mintegy lezárta a többiek bolondságát. Ezt érzik mindannyian, Marcy és Edith felkelnek és együtt sétálnak. A többiek ülve maradnak),
Edith (Marcyhoz): Marcy, szeretnék tőled valamit kérdezni, már régen szeretnék, de félek, hogy félreértesz.
Marcy: Nem hiszem!
Edith: Marci, te nem vagy olyan őrült, mint ezek a gyerekek és ezt szeretem benned. Van benned valami állandó, valami öntudatos, valami megnyugtató. És mégis, néha félek tőled is. Néha egyszerre csillogni kezd a szemed, a hangod ellágyul és előre tudom, hogy miről fogsz beszélni. A drámádról. Ilyenkor nem értelek.
Marcy: Hallgass ide Edith. Neked megmagyarázom. Örülök, hogy beszélhetek róla.
Edith: Hát mért vártál vele eddig, az utolsó napig?
Marcy: Kíméletből.
Edith: Kíméletből?
Marcy: Kíméletből. Most sem mondanám el, ha nem kéred. Jól figyelj. Képzelj magad körül embereket, haldoklókat. Nem mondhatom nekik: ti meg fogtok halni, én most a fényképeteken dolgozom, hogy néha elővehesselek benneteket, ha meghaltatok.
Edith: Nem értelek.
Marcy: Mindjárt érteni fogsz. Nézd, én tudom, hogy ti mind változni fogtok. Én nem. És én fogok a legtöbbet szenvedni. Lesz egy idő, mikor nehéz lesz úgy beszélgetnem, ahogy most beszélek. Mikor kalapokról és bálokról könnyebb volna beszélnem, mert körülöttem mindenki arról beszél. És én mégis gyötörni és kínozni fogom magam, hogy ne felejtsek el úgy beszélni, ahogy ma beszélek. Látod ezt a kertet, ezt az épületet. Most derűs és könnyű a látása. És mégis kalitka. Mert védett. Mert nem edzett meg bennünket, hanem védett. És ez lesz az én börtönöm egész életemben. Nem fogok menekülni belőle soha.
Edith: Értelek.
Marcy: És lesznek napok, mikor őrülten fogok vágyódni utánatok. Szeretnék: végigjárni benneteket, csavarogni vetetek összetoborozni az egész klikket. És majd nem mehetek el hozzátok. Mert a Licy egy bölcső fölé fog hajolni, a Spannynál vendégek tesznek. Akkor le fogok ülni és írni a drámámon. El fogunk beszélgetni. Kérdezni fogok tőletek sokfélét, És úgy fogtok nekem felelni, ahogy ma beszéltek.
Edith: Benned is csalódtam. Te vagy a legbetegebb köztünk. (Az iskolaépületből kijön egy tanár.)
Marcy: Juj, éppen most jön a Charles. Ma éppen olyan hangulatban vagyunk. Ma még engem is meghathat (Micyhez.) Ma fogja neked az utolsó intelmeket adni honleányi kötelességeidet illetőleg.
Charles: Jó napot kislányok, pardon kisasszonyok, hisz már érettségiztek. (Micyt nézi.) Máriával foglalkozzanak a legtöbbet, nehezítsék meg neki a válást. Mentül értékesebb neki az emlék, mely őt ide fűzi, annál biztosabban marad meg magyar hölgynek. Hát ma itt hagy bennünket a Mária, aki nálunk tanult meg magyarul. Elmegy újra horvát hölgynek, meg fog bennünket tagadni.
Micy: De tanár úr?
Lóo: Tanár úr, jövőre még nem mehetek az egyetemre.
Charles: Előbb elvégzi az önkéntesi évét. (Nevetnek.)
Marcy: Elküldik illemet tanulni Drezdába.
Lóo: Azt mondja a mama, hogy nagyon bursikóz vagyok.
Charles (mosolyogva): Hát kérem nem is ártana valamivel több nőiesség. De nem jönnek be az ünnepélyre? Mindjárt kezdődik.
Licy: De igen, csak várjuk az Elektrát, fölment a jegyzeteiért.
Marcy: Az úgy sem jön be az ünnepélyre.
Licy: Miért?
Marcy: A megnyitón sem volt ott. Szerinte megnyitó veni sancte nélkül és záróünnepély te deum nélkül nem ér semmit. (Nevetnek.)
Charles: Nekem be kell már mennem. Kegyedék még vagy 10 percig maradhatnak. A viszontlátásig. (A leányok bólintanak.)
(Pár percnyi csend. Majd az iskolaépületből kijön Elektra. Feketében, Hamlet-Elektra costumeben. Ha elemezzük az öltözékét, áll a következőkből. Egy nagy, bő, fekete clottekötény, melyet valamelyik internistától kérhetett el, a karján pedig 2-2 nagy fekete mancs. A vállán nagy, bordeaux, puha posztókendő. Kezében csomó jegyzet. A szeme csillog, az arca ég, a haja kócos. Ünnepélyesen lemegy a lépcsőn, érzi, hogy a kendő a lépcsőn utána úszik. A kertbe érve megsemmisíti a jegyzeteit, hallatszik, amint a bőrt és vászont tépi. A kert megtelik kisebb-nagyobb jegyzetfoszlányokkal.)
Spanny (gépiesen: érezzük, hogy ezt már gyakran mondta, hogy ez homéri jelző a gimnazisták közt.): Ni az Őrjöngő.
(A többiek nézik Elektrát, fiatal temperamentumos lelköknek jól esik a temperamentum ezen kitörését látniok. Mulatnak rajt.)
Marcy: Most már véglegesen ez lesz a drámám címe:
Elektra furiosa, vagy a megveszett alvilági hölgy.
(Csak Bözse érez valami szánalomfélét, finom lelke önkénytelen megdöbben az Elektra temperamentumának ezen vad megnyilatkozásától, hozzámegy, szeretettel fűzi az Elektra karját a magáéba.) Mi bajod, Öreg?
(Bözse tudja, hogy az Öreg szó az egyetlen ellensúlyozó az Őrjöngő ellen, mely szinte hízeleg az Elektrának és tudatosan folytatná az őrjöngését, de az Öreg az jótékony, idegzsongító balzsam.)
Elektra: Dühöngök, amiért utoljára vagyok ma itt. Minket ma innen kidobnak. Egyikünk sem megy szívesen. A többiek ott fent nyugodtak. A Zsófi egyenesen jókedvű. A Zsófit mindig irigyeltem. Amilyen simán és nyugodtan jött reggel, olyan simán és nyugodtan ment haza délbe. Az otthonából jött és az otthonába ment. De nekünk itt volt az otthonunk. Még ezeket a bokrokat is mi ültettük. Gyökeret vertünk itten. A lelkünk marad itt. A színünk és az illatunk. És ez így lesz mindig. Az egyetemen, mindenhol. És mire visszatérünk az otthonba, mindent elhullattunk.
Bözse (megöleli Lektrát, ölelés közben érzi, hogy az arca lázas): Hogy égsz, kis Öreg. Mindig, mindig égsz. (A másodszori Öreg szó már teljes hatást ér el, Elektra csöndes lesz, mint egy megvert, könnyeitől megmosdatott, elbecézett gyermek. Egészen a Bözséé. Szeretne beteg lenni, hogy a Bözse ápolhassa.)
Elektra: Fáradt vagyok.
Bözse (lefekteti Elektrát, a pázsitra. Nagy csönd. A nap melegebben süt. A világítás megváltozik. Érzik a leányok, hogy az idő halad. Reggel jöttek ide, fázósan, reggeli széllel, most átjárja őket a meleg. Egyszerre megértik, hogy milyen hosszú ideje vannak már itt. Még otthoniasabbnak érzik magukat. Hallgatnak. Bözse letérdel Elektrához a pázsitra. A virágok felé nyújtja a kezét és nagy gyöngédséggel hinti be Elektrát. Elektra arcát eleinte kellemesen érintik a hűvös virágok. Majd idegessé teszik. De nem veszi le őket. Eleinte lustaságból, majd energiából és önmegtagadásból, Bözse és Elektra, mindketten szerepök magaslatán állnak).
Bözse (énekel):
De profundus clamavi
ad te Domine!
(A többiek figyelmesek lesznek).
Marcy: Ezt gyászmisén hallottam egyszer énekelni.
Spanny: Én meg apácaavatáson, a cousinom Orsolya.
Marcy (fiatal lelke megtelik a jelenet szépségével, izgatott lesz, fel szalad a lépcsőre, onnan összevont vizsga szemmel nézi őket, izgatottan kiáltja): Nagyon szép, pompás! Ez lesz a drámám utolsó jelenete! Függöny!
(A függöny legördül).