Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 11. szám · / · BABITS MIHÁLY: AZ IRODALOM HALOTTJAI
"Igaz, hogy nálunk az irodalom halottjai mélyebben vannak eltemetve, de mégis hiszem, hogy Péterfy valódi élete már megkezdődött."
Ezt írta Angyal Dávid 1901-ben, Péterfy Jenő összegyűjtött munkái bevezetésében. Ma, tíz év múlva, mikor Komjáthy Jenő is diadalmasan támad fel halottaiból: Péterfyt már a magyar esszé-irodalom klasszikusai közé sorozzák, s talán nem alaptalanul nevezhetnők őt az ifjabb magyar irodalom egyik nevelőjének. Egy új könyv, Rédey Tivadar terjedelmes tanulmánya, alkalmat ad arra, hogy róla megint beszélve megvilágítsuk a kapcsolatot amelyben e tragikus életpályájú írónk korával és kortársaival (a Komjáthyakkal, a Dömötörökkel) állt és azt a kapcsolatot is, melyben ezzel a most felvirradó korunkkal áll, azt a kapcsolatot, mely diadalmas irodalmi feltámadásának oka.
Magáról Rédey könyvéről nem volna érdemes ily sokat beszélni. Csak néhány szót, bevezetésül.
Rédey Tivadar könyve nagy szeretet és szorgalmas tanulmány eredménye; a jó tanítvány könyve ez, tele hálás rajongással a mester iránt s nemes törekvéssel, helyesen érteni, szépen megvilágítani annak tanításait. A szorgalmas tanuló könyve, aki Vischer hegelianizmusát Beöthytől tanulta, Taine pszichológiáját Alexandertől, akit sokszor elragad az újonnan szerzett tudás, s ok nélkül is kitárja néha kissé zavart ismereteit Darwinról és Brunetičre-ről, Saint-Beuveről és Taineről, s nem tud ellenállni a csábításnak, hogy el ne mondjon, legalább jegyzetben, egy-egy érdekes kuriózumot, melyet nemrég olvasott a Vasárnapi Újságban a magyar drótművészről vagy az Olcsó Könyvtár valamely kötetében Aristophanesről, ha az különben nem is igen tartozik a tárgyhoz. A nagyon fiatal ember könyve, aki sokra becsül egy-egy szellemes mondást, Péterfynél is, önönmagánál is; akinek mesterét erősen utánzó stílje néha zavart, mondatai nem mindig helyesek, szavai nem mindig jól választottak; aki merésznek tart banális szókat is; aki adatokat gyűjt, tartalmat mond el, és iskolai dolgozatot csinál.
Felhasználva elég helyes választással Péterfy önállóan meg nem jelent cikkeit is, végigvezet ismertetésével Péterfy egész írói pályáján, melyet három korra oszt; hírlapi cikkek, esszék és görög tanulmányok korára. E korok egymásba játszanak és így Rédeynek az időrend ellen kell vétenie; ez más szóval annyit jelent, hogy csak mozaikképet adhat és nem Péterfy lelki fejlődésének a rajzát. Mert e fejlődés az idő függvénye; sohasem volt összefüggőbb fejlődés, melyben az egyes szemek annyira egymásból nőttek, oly szoros láncot képeztek volna, oly kevéssé volnának felcserélhetők. Péterfy lelki élete folytonos és szerves, s egész irodalmi működése lelkéből fakadt: témái, gondolatai, stílje mind a lelki fejlődés hü szimptómái. Rédey idézi Tainenek azt a mondását: "A szellemi alkotások gyökerét nem kizárólag az észben kell keresnünk; az ember lelkületének, kedélyvilágának összes részei nyomot hagynak mindazon, amit csak gondol és ír". Ez valóban találó idézet Péterfyre; az övé igazi "lírai kritika"; annál líraibb, mert önkénytelenül az, mert líraiságát rejteni törekszik. Egész lénye folyton fejlődő, eleven gyümölcsfa, melynek lehulló, ért gyümölcsei voltak művei; sokat ugyan lerázott a szél érés előtt; s a szegény fa előbb kidőlt, mint minden gyümölcse megérhetett volna. De minden gyümölcsöt a fa vére táplált s nem hasonlítottak azok a karácsonyfákra aggatott csillogó talmi gyümölcsökhöz. És Rédey bár mozaikszerű, tartalomelmondó könyvében képet nem ad Péterfy egyéniségéről, inkább kivonatát műveinek, a könyv végén egy mondattal megmutatja, hogy volt fogalma az egyéniségről; könyve legszebb mondatával; íme: "Péterfy földjén mennyi nemes növényt láttunk, mely kedvezőtlen körülményeknél fogva nem bírt virágot hajtani; olyant azonban egyet sem, melynek ne lett volna mélyre eresztett - gyökere."
Hol keressük ezt a gyökeret? Rédeynél nem találunk e kérdésre választ. Egy-egy jellemvonását többnyire helyesen emeli ki hősének, de nem látja mélységüket, összefüggésüket és fontosságukat. Péterfy képét épp úgy magunknak kell megalkotnunk a magunk szempontjából, mint ahogy nemrég Komjáthy képét megalkottuk.
Komjáthyban oly intelligenciát láttunk, mely a külső világ képei és benyomásai elől makacsul elzárkózik. Nos: Péterfyben hasonló elzárkózást találunk; de az ő elzárkózása nem intellektuális, hanem esztétikai jellegű.
Ő nem zárkózik el a külső világ igazságai elől; sőt mintha bizonyos lelkiismereti kérdést csinálna abból, hogy csak ilyen objektív igazságokat adjon a világ elé. Ő más menekvést ismer, más elzárkózást: a külső világot a szépség szempontjából akarja nézni, a távol élvező, nem az érző szereplő szemeivel. Ez is elzárkózás: az elzárkózás azon neme, mely a tudós lelkiismeretével megfér. Add hozzá Komjáthy lelkéhez e tudományos lelkiismeretet: és Péterfy lelke lesz belőle.
Ez egyszersmind megmagyarázza, mért fejlődött e két mélységében hasonló lélek oly tökéletesen különbözővé.
Nem azt mondtam, hogy Péterfy tudós volt; sőt éppen a tudományos lelkiismeret az ő lelkét artista-lélekké tette. A tudományos lelkiismeret kötelességünkké teszi tudomást szerezni a világról, akkor is, ha az fájdalmas; önlelkünk ellenére is. Mi a magába zárkózni szerető léleknek menekvése az ebből eredő fájdalomtól? Az egyetlen menekvés: az artista szemével nézni a világot, mint egy tragédiát, és az igazban és szomorúban meglelni a szépet. S nem lehetne jobban kifejezni Péterfy egész életének törekvését.
Artista-lélek lesz, könyvbarát, művészetek [*] és irodalmak ismerője, idegen lelkek szépségeinek magyarázója: így keresi a külső, az objektív világban a szépet. Egyszersmind az élet szomorúságaiban is a szépet: a tragikumot keresi: s művészetben és életben egyként a tragikum fejtegetéséhez vonzódik leginkább. Keller első, tragikus Heinrichja, Kemény, az öreg Arany, Teleky László, Shakespeare, a görög tragikusok, Ibsen, a Haláltánc: érdeklik a művészetben, Széchenyi, a magyar szabadságharc tragikuma az életben, a politikában. Ugyanezért érdekli a történetírás is: a Thukydides-féle tragikus történetírás, a francia forradalom története, ilyesmik. Valóban az esztétikai tragikus felfogás az egyetlen mód a tudományos lelkiismeret és a magába zárkózó lélek kibékítésére. Nem zárkózni tisztán egy színtelen belső világba, mint Komjáthy, hanem a külső világból csinálni belső világot, a külső világot a belső szépség törvényei értelmében fogni fel.
Akármerre nézünk Péterfy világában, mindenütt megtaláljuk e tudományos lelkiismeretet, mely mindenáron önmaga ellenére, önlelkét kínozva a külső világra függeszti tekintetét s mely aztán a tragikus, esztétikai felfogásban békül meg. Ezt mutatja ifjúkorának természettudományi érdeklődése, melynek Összegyűjtött Munkáiban nem maradt nyoma s melyet Rédey részben Goethe hatásának, részben (s ez sokkal finomabb megjegyzés) a korviszonyoknak tulajdonít. "Az alkotmányosság beálltával - mondja - önkénytelen, a legkülönbözőbb csatornákon át beszivárgott hozzánk a pozitivizmus szelleme; az illúziókban csalódott, de ismét tetterőre ébredt ország mohón kapott mindenen, ami tény..." De hogy mennyiben voltak összefüggésben a korviszonyok irodalmi halottjainak lelki történetével: ennek kutatása e dolgozat végső részének célját képezné, ha a szerzőnek merészsége volna e nagy témához nyúlni.
Az eddigiekből már megérthetjük azt, hogy Péterfy nem lehetett tudós, hanem az igazat, de artista szemmel néző esszé-író; azt is, hogy figyelmének az élettelen természetről a szellemi világ felé kellett fordulnia, amelyet inkább nézhet a tragikus szépség törvényei szerint. Természettudomány helyett most történetírás és regényírás - lényegileg rokonok - kezdik érdekelni. A tudós lelkiismeret nem kisebbedett benne: nem tér ki a legfájdalmasabb igazság elől sem, sőt különösen keresi a legfájdalmasabbakat. Rokonszenvét nem bírják az oly írók, akik mint Jókai felszabadítják magukat az igazság békóiból, sőt mintha nem bírnák teljesen az olyan alakok sem, akik mint Eötvös, mint Kossuth, harmonikusak, fátumtalanok [*] , tragikumtalanok. Keményt, Széchenyit érezte rokonainak. A fájdalmas igazságokat keresi, hogy tragikummá emelje őket s így elvegye fullánkukat melyet nagyon is érez.
A fájdalmas igazság keresése teszi őt szkeptikussá, a rendszerek, a sémák ellen, amelyek iránt alapjában rokonszenvet érez. Tainet így szereti és kritizálja. A legnagyobb önmegtagadás volt az igazságért: rendszertelennek lennie. [** ]
A fájdalmas igazságok keresése hozza őt ellentétbe a nemzeti elfogultsággal, a "nemzeti színű korlátokkal", mint ő nevezi, követeli, hogy a politikus "eszével álljon kívül a háromszínű sorompón", hogy a költő ne álljon útjában a nyugati áramoknak, "a szép inváziójának". E szándékos, hajlamainak ellenére való nemzetköziség [***] alapja tragikus, mint Széchenyinél is az: saját csekélységünk ismerete. Péterfy a politika kritikájában is mindig a fájdalmas, önmegtagadó józanságnak ad igazat és nem a nemzeti fellobbanásoknak: Széchenyinek és nem Kossuthnak. Éppen úgy elítéli nemzetiségi politikánk sovinizmusát.
Ilyenformán a régi magyar irodalommal szemben sem ismeri a kegyeletet. Saját szempontjából megérteni; de aztán: kegyetlenül mai, nyugati szemmel bírálni mindent: ez az eljárása. Ép ily kegyetlenül ellenszegül a közönség véleményének: Jókainál Keményt, a kedvelt Karthauzinál a Falu Jegyzőjét többre becsüli.
Részben a népszerűtlen, fájdalmas igazságok kereséséből, részben artista lényéből fakad nemes konzervativizmusa. Tévedés volna azt hinni, hogy e konzervativizmus a Budapesti Szemle irányának tett engedmény; ellenkezőleg, a kozervativizmusa vezethette őt a Budapesti Szemléhez. E konzervativizmus egész lényét áthatja s maga is ismeri, mikor (Péterfy kitűnő önelemző, mint minden magába zárkózott lélek s másokat is gyakran önmegfigyelések alapján elemez) mikor tréfálkozva mondja, hogy ő nem fél egy kis copftól. Ellenszenves előtte az újdonság népszerűsége, s artista tragikai világnézete változatlan, kornak alá nem vetett szépséget és tragikumot ismer. Ez magyarázza állásfoglalását a Nietzsche-féle forradalmi nagyságokkal szemben. Ez a szkeptikus változatlan igazságokat ismer, s ha ilyennek jó kifejezésére akad, s gondolatai kapcsolatában szüksége van rájuk, azokat átveszi majdnem kifejezésükkel együtt, Tainetől, vagy akár Müller-Strübingtől. (Redey könyvének filológiai érdeme, hogy e kapcsolatokra bőséges idézetekkel rámutat.) Nem akar mindenáron eredeti lenni s másutt elég eredeti ahhoz, hogy ne mondhassuk átvételeit plágiumnak. (Másutt kritizálja mestereit, Tainet kivált). [* ]
Ezzel összefügg folytonos önismétlése is, amiben némileg Gyulaihoz hasonlít. Ugyanazt a gondolatot nem habozik gyakran majdnem azonos szavakkal újra leírni, ugyanazon gondolatokat, több cikkben egymásután ismételve és fejlesztve újból fejtegetni. (Rédey ezt is megmutatja.) Érdekes látnunk ebből a szempontból is, hogyan összefüggnek egymással egyes dolgozatai, mennyire folytatása, tovább fejlesztése egyik a másiknak, mennyire egy tőből fakadtak és egymásba hangzanak, mint Ibsen egyes drámái. A magából, mélyből gyökeresen, szervesen fejlődő lelket mutatja ez is, melyre mindjárt tanulmányunk elején felhívtuk a figyelmet.
Konzervativizmusa, szerénysége mások véleményének elfogadásában, megismert igazságokhoz való, szkepticizmusát ellensúlyozó ragaszkodása, önnön gondolatainak ismétlése és fejlesztése összefügg jellemének komolyságával és azon tulajdonságával is, melyet Rédey megismert és diszkréciónak nevez. Valóban ez igen fontos tünete az esztétikai magába zárkózottságnak. E diszkréció tiltakozik benne a kíméletlen "pszihológiai mohóság" ellen, mely a nagy halottak magánéletében turkál. E magába zárkózott lélek elsősorban a saját magánéletét féltette a kíváncsi szemektől. Ezért nyom el oly gondosan minden eláruló, lírai vonást kritikájában: melyek azért lépten-nyomon előtörnek; hiszen e látszólagos készakart objektivitás voltaképp éppen a túlságos lírai érzékenység kifolyása. És itt talán megtaláljuk a tudományos lelkiismeretnek, a külső világ igazságaihoz való kényszerített, fájdalmas, ily magának való léleknél, melynek minden külső érintés fáj, kétszeresen meglepő ragaszkodásnak csiráját is, mely őt Komjáthytól elsősorban megkülönbözteti és panteista lírikus helyett artisztikus esszéíróvá tette. Kétségkívül hozzájárult ehhez a tényeket kereső, kiábrándult kor is (artisztikumba menekvő kiábrándultság Péterfy egész lénye) - de hisz Komjáthy kora ugyanez volt. A jellemkülönbség: Péterfy diszkréciója, mely mint írót elzárta a lírától és a külső világra utalta. Ha világ: igazság legyen!...
Mi hozta létre Péterfy diszkrécióját? Péterfy élete, kétségkívül. Családi körülményei, könnyelmű apa, érzékeny anya, hivatásának lekötöttsége, idegbetegség, minden. Ezek nem olyan hangulatokat fejlesztenek, melyeket világba szeretnénk kiáltani. Azonkívül Komjáthy, ismeretlenül, önmagának írt; Péterfy, bár érdeme szerint nem ismerve, hírlapíró volt. Komjáthy alkothatott lelkéből új, színtelen, de fényes világot; Péterfy önnön lelke tragikumából menekült a világ esztétikai tragikus felfogásához. Péterfy elzárkózottsága így mintegy ellenkező irányú lesz Komjáthyéval. De mindkettő elzárkózás: közös bennük a külső világ teljesen pesszimista felfogása, mely Komjáthynál hermetikus intellektuális elzártságban, Péterfynél esztétikai-tragikai felfogásban talál vigasztalást.
Rédey inkább hőse gondolatait kutatja, mint érzelmi jellemét és ezt helytelenül teszi. Péterfy gondolatainál nagyobb értékűek az érzelmek, melyeket e gondolatok leplezni törekszenek; mindennél nagyobb értékű az ember, aki a sorok mögött áll. Érzelmei csak kevésben nyilatkoznak, talán csak a modorban, mellyel gondolatait előadja; de éppen e modor az - hogy azt mondjam róla, amit ő mondott Széchenyiről, - ami Péterfy lelkének lelke. E modor legfőbb jellemzője az ízlés: diszkréciójával, konzervatívizmusával, mély, szinte zenei érzékenységével (zenekritikus volt!), artista lényével, egész lelke mélyével szorosan összenőtt tulajdonság, Kényes ízlés: ő is "vájt fülű", mint Kazinczy; és vájt lelkű, nemcsak szók, hanem dolgok iránt. Sérti a népszerű reklám, sérti Nietzsche kalapács-filozófiája; kritikájának főszempontja, gondolkodásának, nyelvének főszabályozója az ízlés.
Nyelvének az ízlés, az ízléses fogékonyság adja meg a jelleget: minden diszharmonikus hang kerülése. Péterfy mint stiliszta: az ízlés mű vésze németül és magyarul; s nem volt igaza Rédeynek, mikor stílusának jellemzésére felhozott szemelvényét magyarra fordította: ez a folyékonyság csak eredetiben látható meg igazán. Finoman folyékony ritmus ez.: halkneszű folyócska, mely alig vet látható hullámokat.
Még egy pár szót Péterfy fejlődéséről. E fejlődés rajza nem egyéb lenne, mint felelet azon kérdésre: mint gubózódik be a tudományos érdeklődés lassankint az esztétikai zárkózottságba? Az első állomás általános tudományos érdeklődés (még természettudományi is); a második történeti (s ez fejleszti ki a tragikus világnézetet); ezután már csak egy haladás van hátra az artistaságban, az esztétikai begubózottságban: végképp eliminálni a tudományból (a világból) mindent, ami nem szép lehet és - a görögséghez menekülni. (Ez a szaka Péterfy életének talán a Dante-esszével kezdődik s a görög irodalom tanulmányával tetőpontját éri.) Eszerint én is három részre osztanám Péterfy fejlődését. de nem külső alapon (mint: hírlapírás, Budapesti Szemle, Görög irodalomtörténet), sem műfajok szerint (cikkek, esszék, könyv): hanem a belső fejlődést vévén alapul.
*
Két ember áll előttünk, akik egy korban éltek és közös volt a sorsuk: két zseniális író, kik életükben nem találták meg közönségüket. [*] Hol keressük a közös sors okát? Közös jellemvonásban. E közös jellemvonás jellemük gyökere: a visszahúzódás, a zárkózottság.
Hol keressük a közös jellemvonás okát? A fajban vagy a korban, a miliőben?
A közös zárkózottság Komjáthynál intellektuális, Péterfynél esztétikai karaktert ölt. Jellemző Péterfy tragikum-elméletére, mely, mint láttuk, egész lelkével oly szorosan összefügg, hogy szerinte a tragikumnak semmi köze a morálhoz, Az ő zárkózottsága, az ő tragikuma valóban tisztán és teljesen esztétikai. De ha a kor, ha a faj e zárkózottság oka, valószínűnek fog feltűnni, hogy e korban, e fajban az intellektuális és esztétikai mellett a morális zárkózottság típusát is megtaláljuk.
Ezért akarok néhány szót mondani Dömötör Jánosról s ismét leírni e sokáig eltemetett nevet. Nem akarom jellemezni őt, nem akarom feltámasztani: irodalmi halottak feltámasztására nem érzek elég krisztusi erőt: fel fognak támadni, ha kell, maguktól. De amit mondani akarok, nem lenne teljes az ő neve nélkül.
Dömötör János Komjáthynak és Péterfynek idősebb kortársa. Parasztfiú, vidéki, csöndes ember. Verseket, műfordításokat, népies leveleket, kisebb tanulmányokat írt, nagyobbrészt a Vasárnapi Újságba. Öngyilkos lett, mint Péterfy. Munkáit halála után Baráth Ferenc adta ki, vékony kötetkében.
Kevés verse: rendkívül mély vallomásai egy magába zárkózott léleknek, akiben a tudós lelkiismeret helyett (melyről Péterfynél beszéltünk), a morális lelkiismeret fejlett ki. A kifejezés ily egyszerűsége kevésszer szövetkezett az érzés ekkora mélységével.
Alapvonása neki is az elzárkózás. Megvan az ezzel összefüggő pesszimizmus a külső világ iránt. De morális jelleménél fogva őt kizárólag az emberi világ érdekli:
Minden dolgod emberfia,
Komoly képü komédia.
Morális aggodalommal iparkodik fájdalmát magának tartani:
Fájdalma nem a világé.
Elég neki a magáé,
Iparkodik senkit sem vádolni:
Ó én senkit sem vádolok!
Minden dolog rendes dolog,
Ami fáj is elfödözöm,
S a világgal semmi közöm.
Ez utóbbi pár sort két versében is ismétli. És mégsem tud elvonulni a világtól, nem engedi morális lelkiismerete. Ez lesz tragikuma, mint Péterfynek a tudós lelkiismeret.
Itt az ember, itt előttem
S Jákob harcát harcolom
S bár a harcot már kiálltam,
Nem törött meg, fenntart lábam
S erőt érez tomporom.
Morális feladatokat érez s biztatja magát:
Állok, állok kételyemben
Harcra ujra van erőm...
Dehogy van ereje!
Hiszen volt már Megváltója
S e világot meg nem óvta,
Hát te gyarló, mit tehetsz?
Mégis, mint Péterfy, ő is aggó lelkiismeretességgel akar a külső világba, ő a morális világba, a tettek világába hatni, bármint fáj neki. Ha tollára veszi, élénk realizmussal festi e külső világot: a morális mindig praktikusabb, élesebb szemű, mint az intellektuális, vagy az esztétikus. Nyelve is népiesebb, reálisabb, magyarabb, kissé Arany-ízű. Mint Péterfy, az esztétikus, a német, ő, a morális, az angol irodalom kedvelője. Mint Péterfynek a nyugodt esztétikai élvezetekbe merüli élet, neki az erkölcsös, egyszerű, családi élet volna ideálja. A magyar parasztcsalád életét kevesen ábrázolták úgy, mint ö, többi közt a Tornyos Nyoszolyáról szóló versében a nyoszolyáról, mely minden titkot lát:
És előtted titok nem volt
sem öröme, sem baja' -
Gyászt, örömet vegyest láttál.
régi tornyos nyoszolya.
Ismétli (gyönyörűen) a Beatus Illét. És sohasem lehet ily Beatus. Hitetlen Tamás, nősülni nem mer, megőrüléstől fél. Folyton erkölcsi aggályok, furdalások, határozatlanságok meredélyein jár: múlt és jövő nem hagyják feledni:
Előttem a pohár. Igyunk!
Igyunk a multért s a jövőre!
Hiszen mind Jánuszok vagyunk:
egyszerre nézünk hátra és előre.
"Neki mindig nyugalom kell - S azt keresi ami fáj." Hiába vágyik "Megnyugodni, nem kutatni - Azt élvezni, ami van." A bibliaolvasó protestáns morális szemével nézi korát:
A kor gyarapszik, szépül, épül -
Csak egy vén hid lett semmivé,
mely kezdet óta eget-földet
számunkra tarta együvé.
De végre úgy tetszik, megtalálja azt a moráltalan pesszimizmust amely már belenyugszik a rosszba. "Fájó igazság, vérez a szív. Ha mélyebben tekint belé". De mégis: igazság, melyben meg lehet állapodni a sokat hányatott léleknek.
Dönthetetlen tudományom
nem inog, mint Hamleté;
hogy kövesse, nem kívánom,
aki el nem érheté.
"Éltem sivár, jövőm iszony" - mondja; de úgy érzi, hogy nyugodt. Most már nem is csak a kort vádolja:
Rossz az ember, rossz a kor,
S hiszem, eljő valaha még
az egy pásztor, egy akol
Pásztorunk majd Lucifer lesz,
Közös aklunk a pokol:
bűn és vétek a halálban
minket együvé pakol.
E nagy - morális lélek a pokolban akarja jól érezni magát:
Leszünk sokan a pokolban,
- mondja egy másik versben -
Van ott jó is, van elég
Van kit nincs mért oldni, kötni
Van akinek bűn se gyötri,
Csak a másé, kebelét.
E látszólagos moráltalan, vagy morális megnyugvás életébe került. Péterfy is akkor lőtte főbe magát, mikor eljutott a görögség esztétikai szigetére. Mint Péterfy Széchenyivel, Grünwald Bélával, Teleky Lászlóval, úgy foglalkozott ő is egy tanulmányában Öngyilkos költőinkkel, morális szemmel helytelenítvén az öngyilkosságot. De az elzárkózásnak mindig tragikus vége lesz, ha lelkiismerettel párosul.
Ez magyarázza, mért tragikus Péterfynél és Dömötörnél és nem oly mértékben az Komjáthynál. Neki sikerült elzárkózni, önmaga zsenijébe.
Dömötör humbler bard (hogy az általa fordított Longfellow szavával éljek), de jó költő, minden szava mélyen jött lelkéből s tipikus illusztrációja annak, amit mutatni akartam.
*
Most, hogy az utolsó és legfontosabb kérdés jönne: mi a közös forrása egy korban egy nemzet irodalmában ennyi elzárkózásnak - oly korban, mikor az a nemzet már irodalmi életet él - mi az oka a magyar irodalmi életek ez örökös tragédiáinak, és éppen a közelmúltban: a kritikus nem mer tovább írni. Péterfy azt szokta mondani, hogy különb legény lett volna, ha a sors ifjúságában a külföldre veti, de így élete mintha el volna tiporva... Így van-e, vagy Dömötörnek van igaza, aki a kort vádolja? nem kutatom.
Vannak dolgok, melyek keserűbbek kimondva, mint érezve; s azt hiszem (attól félek), olvasóim már érzik, amit mondanom lehetne. S talán már nem időszerű is kimondani: mintha a feltámadások korát élnők.
De a feltámadások ünnepe legyen a kegyelet ünnepe is. A magyar irodalomnak még mindig kötelességei vannak az alig letűnt kor halottja iránt. Komjáthy versei talán lassankint hozzáférhetőbbekké válnak, mint ma; de Péterfynek hány értékes esszéje nem szerepel Összegyűjtött Munkáiban? várván egy negyedik kötetre? És Dömötörre ki emlékezik?
Malnt joyau dort enseveli
dans les tenčbres et l'oubli
bien loin des pioches et des sondes.
[+ ]
[*]
Angyal Dávid.
[*]
[** ]
[***]
[* ]
[*]