Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 11. szám
Ki vagy, ember, te szomoru, ki vagy,
Ki néha szólsz csak csöndes vén szavakkal,
Ki küzködöl az egyedül-lét ormán
Magad-akarta bajvivó sok tornán
A magánnyal, a szomoru lovaggal.
Ki vagy, ki néma s véres sok csatába'
pajzsát, a csöndet, döngeted hiába,
Sulyos pajzsát, a finom veretüt,
S elfutsz végül gyáván, osonva, bujva,
S űlsz kűlvárosi énekes lebujba'
És félsz, s a magány les rád mindenütt.
S látsz fonyadt nőt, vig táncba indulót,
És felijedsz, a czintányér ha csattan,
S úgy hallgatod szorongva és riadtan
A trágár nótát, mint gyászindulót;
Füled mellett zuhogó vizek folynak,
Fakószürkére sáppadsz hallatán
Kurjantásnak (vagy halálos sikolynak?)
Amig lelked fekete szinpadán
Öltözve tarka szövetekbe és
Cifra cafranggal csipeje körül
Lisztes arcával mosolyog s örül
S halk táncot lejt a kétségbeesés.