Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 10. szám · / · FIGYELŐ
"A vörös kacaj" napló formában van írva. A naplót a közepéig egy orosz tüzértiszt írja, a közepétől a végéig ennek a tisztnek polgár bátyja. A tiszt részt vesz az orosz-japán háborúban, itt kezdi meg a naplóját, melyet hézagosan, töredékek alakjában ad az író. A tisztet a háború rémes gyötrelmei testi nyomorékká és lelki beteggé teszik; hazaérkezve a háborúból családja körében rövid időn belül megőrül és meghal. Innen (az írás közepe tájától) kezdődőleg a bátyja írja a naplót - Il. rész - s ez a napló mintegy folytatása az előbbinek, abból organikusan továbbnövő, azzal egységes egészet alkotó. Ennek a második résznek is a háború a tárgya, csakhogy kívülről. távolból nézve és érezve, a tömegekhez való viszonylatában, messzire eláradó, romboló hatásában... A mű végére a bátya - szintén áldozatául a "vörös kacaj"-nak - megőrül; az írás szörnyű víziók és egyéb rémségek közepette megszakad, - a naplóíró eljut pusztulásának utolsó stádiuma, a halál elé.
Az egész munka a háborúnak és a vele kapcsolatosan érintett egyéb emberi dolgoknak, sőt a tárgyi környezetnek is teljesen neuropatikus, az anxietas legmagasabb fokáról való szemlélése és átélése. Adva van az író a maga fölülmúlhatatlan neuraszténia anxietatis-ával, aki belehelyezi magát képzeletével a háborúba, menetel, fárad, tikkad, éhezik, szomjazik, ütközetbe rohan, aggódik, rémül, kétségbeesik, megsebesül, elkábul, menekül, sebesülteket, elgyötrötteket, halottakat lát maga körül, víziói és hallucinációi vannak. Neki a háború rettenetes, borzalmas, véres, haszontalan, ostoba, őrült, kegyetlen, utálatos, ijesztő, testet-lelket agyongyötrő, tűrhetetlen, betegségbe, őrületbe, halálba, megsemmisülésbe vető. Semmi hatalmasat, nagyszerűt, jót, szépet, fölemelőt, edzőt, megtisztítót nem lát a háborúban. A háború egy szörnyűséges rém, rém, rém elejétől végig, és semmi más, hogy az olvasó már a könyv elején rögtön megérzi a teljesen szubjektív író patologikus lelkét, észreveszi, hogy a normális embernek nem ilyen a háború... Talán szomjún vágyódik is egy francia gárdistának, vagy egy torzonborz, becsületes kuruc vitéznek edzőbb és fölemelő háborúszemléletére... Már ebből az egy írásból bizonyos, hogy az író nem csak a háborút. hanem az egész nagy Életet a maga teljes elágazódásában aggasztónak és fekete kétségbeeséstől beárnyékoltnak látja... A háború maga nem más, mint komprimált élet. Nagy, gyors, intenzív, tele megnövekedett gyötrelmekkel, de mégis aránylagos nagyszerűségekkel és új életcsirákkal is... Mondom, az olvasó rájön, hogy disztingválnia kell; tudnia kell, hogy a háború is, mint minden a világon, ennek ilyen, amannak olyan, és aligha is akad ember, akinek annyira rémes és csak rémes mint amilyennek az író látja. Így azután a mű mint tendenciózus írás, némileg hitelét veszti...
Soha könyvben még ennyi iszonyatot, rémességet, bántót, agyat, szívet tönkresanyargatót fölhalmozva nem találtam. Amint az ember elolvas belőle pár oldalt, már a nyomása alatt áll valami sajátságos aggodalomnak - ez az író impozáns aggodalmának ráhulló árnyéka - és ez az érzése az olvasónak folyton fokozódik, egészen a tompa kábultságig, amikor már a sok borzalmasba belefáradva, a gyötrő hangulatoktól kimerülve egykedvűen olvas tovább, csak úgy áttörtet a legszörnyűségesebb emberi dolgokon, s már csak csudálkozik és a fejét csóválja.
Idézek egy részletet: (Betegszállító vonat, a tiszt és az orvos a csatamezőn járnak éjjel). "Az első sebesültek még hatottak reánk valahogy. De azután mindinkább szaporodott a számuk, a vasúti töltésen és annak közelében feküdtek - a mozdulatlan, vörös tűzcsóvával megvilágított mező nyüzsgött tőlük, mintha megelevenedett volna a föld kiabálással. nyögéssel, szitkozódással, bőgéssel lett tele a levegő. Kis fekete dombokként emelkedtek ki a síkságból - mozgó dombok, amik keresztül-kasul mászkáltak, mint álmosan cammogó óriás rákok, - vonagló, ide-oda lökdösődő tagjaiknak erőtlenül nehézkes mozgása alig hasonlított emberi mozdulatokhoz. Egy részük csendes és engedelmes maradt, a másik rész vijjogott, sikított, ordított, átkozódott és minket, a megmentőiket is úgy gyűlöltek, mintha mi okoztuk volna tehetetlen magányosságukat és förtelmes sebeiket. A kocsikban már alig volt hely, ruháink egészen átáztak már a vértől, mintha soká esőként hullott volna az ránk - és még folytonosan hordozgattuk a sebesülteket, ez a megelevenedett, ijesztő síkság mindég nyüzsgött, hullámzott...
A megírás művészete tekintetében kitűnő munka Andrejev Leonid nagy írói kvalitásait hordozza magán. E kvalitások közt a legcsudálatosabb a végtelen lelki finomságok észrevevése és megérzékítése, a fölülmúlhatatlan erejű megelevenítés, rejtelmes igazságok, összefüggések megsejtetése, művészi realitás a részletekben. (Ez utóbbi nem más, mint nagyon intenzív átélése annak, amit megír.)