Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 10. szám · / · IGNOTUS: JEGYZETEK
Nem megy ki fejemből Halász Imrének a Nyugat múlt számába írt Széchenyi cikke. Halász Imre régi deákpárti publicista; még az a bölcs, nemes és jószemű táblabíró fajta, melyben a magyarság politikai vagyis alkalmazkodó képessége teljesedik művészetté, s mely, mint minden adottságot, amihez alkalmazkodni kell, a mindenkori legújabb idők legújabb fejleményeit és követeléseit is menten fel tudja érni ésszel, meg tudja mérni gyakorlottsággal, s ha két emberöltő óta figyeli látó szemmel nemzete életét, csak tapasztalatban öregszik, nem látóképességben. Előttünk, kik az alkotmány helyreállítása után születtünk s az egy kis bosnyák epizódon kívül háborút sem értünk meg, különös és idegen a politikában az az ősi, még tán az ázsiai pusztákról magukkal hozott pásztormozdulat, aminővel ezek a bajusznyi szemöldökű régi magyarok fel-felnéznek az égre, hogy milyen időt várhatni. Negyven esztendő óta annyira egyforma biztonságban éltünk, hogy hiányzik idegzetünkből, pontosabban szólva: nem nevelődött idegzetünkbe a lehet másképp is érzése, mint ahogy, mikor a Vezúv húsz esztendeig békességben marad, a felcseperedő nemzedék el-elfelejti, hogy lávaföld, ami a borát termi, s legény meg lyány vasárnaponkint betű szerint vulkánon táncol. A harminc-negyven éves embereket még különben is a magánélet sem tanította ki eléggé arra, hogy a világ s az élet mindenben és mindenek számára csupa bizonytalanság, változandóság s leszegezhetetlenség. Így hát az öregebb magyarok kétszeresen, s ha, mint Halász Imre, politikai ítélettel és publicista erővel elhivatottak, háromszorosan mestereink és figyelmeztetőink lehetnek, hogy a piac elmerüléséből jó lesz egy kicsit fölnéznünk, nem készül-e valami. Halász Imre olyan ködöt lát, mint aminővel üstökös szokott közeledni. Minden trónváltozás, úgymond, afféle üstökösjárást jelent Magyarország számára. Vagyis: vért, viszálykodást, halálveszedelmet. Már pedig királyunk idestova nyolcvanesztendős, a főherceg meg, aki utódja lesz...
Itt megszakad a régi deákista gondolatmenete, jobban mondva át- és visszatér a széchenyiség kritikájába, mely nagy hőséhez képest gondolatba ejtően fatalista és materialista, s legkevésbé sem héroszimádó. Halász Imre elég kimondottan naivnak bélyegzi azt a felfogást, hogy "el lehetett volna kerülni", vagyis elmaradhatott volna Kossuth, Világos és Bach és Schmerling, ha a nemzet megmarad a Széchenyi útjain. S mikor a múltra nézve megállapítja, hogy nem lehet "utakon megmaradni", a jelenre nézve maga sem esik naivságba, s mikor a máról s a holnap várhatóságairól példálódzik, ő, a dualizmus megteremtésének egyik tanúja és munkatársa, mélyen hallgat arról a neodualista tanításról, mellyel teszem a Tisza István fanatizmusa akarja mederbe terelni a magyar politika vadvizeit. Nem mondja ugyan, hogy a politikában is, mint a természetben, ne bis in idem; nem lehet visszatérni, mert ugyanaz másodszor már nem ugyanaz. De: hallgat. Üstököst lát és elhallgat.
Üstökös - még a metafora is találó. Az üstökös nem véletlenség, hanem elkerülhetetlenség. Pályafutás, amely előre látható, elkövetkezés, amely kiszámítható. Törvényszerű; erők és anyagok mennyiségéből s egymásra való hatásából származó. A magyar összeomlások törvényszerűen következnek a magyar reneszánszokra, a magyarság anyagi, erőbeli és helyzeti körülményeiből. Hogy éppen a trónváltozások váltják ki, az csak secundair jelenség. A mi magunk glóbusa erejének nagysága vagy csekélysége az, melynél fogva a ködgomoly úgy száguld felénk, ahogy száguld. Ki lehet számítani.
Voltak is, akik kiszámították. Boldogult Falk Miksától tudom, hogy mikor a Deák kiegyezési munkálata eléjük került, a császár osztrák tanácsosai közül a különben nem nagyeszű Belcredi menten rámutatott arra, hogy a dualista szerkezet s ezen belül a magyar jogi teljesség éppen békeszerzésre nem való, mert a magyar nemzetnek az önállóságra, a paritásra, a magyar hadseregre, a gazdasági különbségre s egységre vonatkozóan beleágyazott jogai nem sokáig szendereghetnek e szép üvegkoporsóban, hanem hamar akadnak majd királyfiak, akik életre akarják verekedni vagy csókolni. De ez végre is az osztrák centralista rosszmájúsága volt. Ám Tisza István épp a minap említette a legnagyobb magyar politikai elméket; Eötvös József bárót, aki nem félt volna bemenni a Reichsratba, s Andrássy Gyulát, aki félt, hogy a Deák Ferenc jogászkodása meghiusítja majd a megegyezést, s nem bánt volna olyan kiegyezést sem, mely nem épp ily teljesen biztosítja, papiroson, a magyarság minden lehetséges jogait. Pedig hogy Andrássy nem ismert tréfát, mikor a nemzet igazi jogairól volt szó, azt megmutatta húsz évvel később, amikor is az 1889-iki véderőtörvénybe visszavétette a nemzetnek veszedelemben forgó újoncmegállapító jogát, nem bánva, hogy ez ellenzéki fellépésével láthatóan megingatja a dualizmust addig fenntartott egész kormányrendszert. E nagy embernek a nevéhez tűződő dualizmussal szemben való tragikus helyzetére és szerepére e sorok rendjén még egyszer vissza kell térnem; itt csak azt a sejtelmemet írom le, hogy ő, aki lesve, felismerve és hasznosítva egy szerencsés pillanatot, a Deák memorandumát hirtelen törvénnyé improvizáltatta, ezt a szédületesen nagy ajándékot körülbelül olyan érzéssel hozhatta le nemzetének, mint aminővel negyven évvel később a fia fogadta a függetlenségi párt többségbe jutását. La mariée est trop belle! Mintha a menyecske akkor is túlságos szép lett volna! Ahogy az 1867: XII. t.-t az ember papiroson elolvassa, könnybe lábad a szeme. Es wär zu schön gewesen, es hat nicht sollen sein!
Sokat írtunk az utóbbi években arról, hogy az osztrákok rosszhiszeműen mentek bele a dualizmusba; hogy soha komolyan a végrehajtására nem gondoltak, hogy az ő kiegyezési törvényük más szövegű is, mint a mienk s valójában a centrális birodalom alapján áll - s különben is azt hitték, hogy az egész svindli egy-két évig tarthat, majd visszacsinálják minél elébb. Nem vétek tán az akkori legnagyobb magyarok emléke ellen, ha azt érzem, hogy ők sem vették túlságosan betű szerint a kiegyezést. Maga Andrássy abban az ő elébb pedzett 1889-iki végrendeletszerű véderőbeszédében. mikor kimutatja, hogy a nemzetnek a magyar hadseregre való minden joga biztosítva van a kiegyezésben s mikor maga is sarkára áll egy igazi nemzeti jognak, mert nemzeti erőeszköznek, az újoncmegajánlásnak, tervbe vett konfiskálása ellen, egyben nem győz erősködni, hogy a kiegyezést ők örökös és végleges szerkezetnek tervezték, s meg lehet érezni. hogy ilyen véglegesnek gondolja ő, legalább nagyjában, azt az állapotot is, melyben a kiegyezés és a dualizmus de facto végrehajtatott. A gyakorlati deákizmus, melyben a vezetés mindinkább Tisza Kálmánra ment át, a dualizmus igazi veszedelmét nem is a kérlelhetetlenségük folytán meddő függetlenségi törekvésekben látta, hanem abban a régi negyvenhetességből, ellenzékbe ment deákizmusból s disszidenciába sodródott tisza-pártiságból alakult mérsékelt ellenzékiségben, mellyel Szilágyi, Apponyi és Pulszky Ágost a dualizmus fejlesztésének lehetőségét és szükségét proklamálta. Nyilvánvaló, hogy a dualizmus egyik alkotójának végrendeletszerű beszéde főképp ennek a törekvésnek, ez ellen a tanítás ellen szólott - pedig, mai szemünkkel nézve s ma; eszünkkel átgondolva, azt kell mondanunk, hogy a kiegyezési szerkezet és törvény ezt a törekvést valósággal provokálja. Jogokat nem lehet kámforba eltenni, hogy meg ne molyosodjanak, s egy nemzetnek az ő önállósága nem lehet lopott sapka, amiben csak éjszaka járhat, hogy valahogy meg ne lássák rajta. A kiegyezési szerkezet pedig ezt tervezte s a dualista államférfiak különösen ezt akarták. Igazuk volt és igazuk van ma is, mert hiszen a dualizmus végrehajtásának minden legkisebb kísérlete katasztrófákat idéz fölénk, s a kiegyezés gyakorlati kiépítésének minden megpróbálkozása után a dualista állapot in pejus módosul. Ám a történet e tanításában aztán rettenetes kritikája is foglaltatik a dualizmusnak. Híd, amely csak addig teherbíró, amíg fel nem építik: az nem híd, hanem szivárvány. Pia fraus, a világ legkegyesebb, legnemesebb, legszentebb célú csalása. De ábránd. Az ábrándok néha nevelőek, néha termékenyek. Hazugság nélkül meghalhatnánk aznap, amikor születünk. Ám örökké nem lehet ábrándban tartani sem magunkat, sem másokat, sem az életet, sem a világot.
Valamikor azt tanították, hogy a tragikum ott van, ahol a hőst erényei buktatják el; a tragikai hőst kincsei juttatják koldusbotra s nemes törekvései viszik megsemmisülésbe. A dualizmus végzetében van valami efféle tragikum. Kincsei juttatják koldusbotra. S nemes törekvései viszik megsemmisülés felé. Ez két külön mozzanat, mely párhuzamban, két úton mutatja a végzet fejlődését. Érdemes mindkettőt nyomon követni.
Ami a kincseket illeti: ezek az a sok jog, az önálló életet tevő jogoknak az a teljessége, melyet a kiegyezés a nemzetnek biztosit. A Deák kérlelhetetlensége, mellyel inkább a megegyezés lehetőségét vetette kockára, hogysem a jogok teljességéből engedjen, abból a halhatatlan tételéből kövezett, mely szerint amit az erőszak elvesz tőlünk, idők javultával s körülmények kedveztével visszaszerezhetjük, de amiről a nemzet maga mondott le, azt örökre elveszítette.
Mellesleg mondom, hogy ez a szent tétel, amily szent, olyan hamis - csakúgy, mint Deák Ferencnek az a másik szent tétele, mellyel az újságíró elé azt szabja első és egyetlen törvénynek, hogy hazudni nem szabad. Az újságírónak, ha hazafias és becsületes újságíró, éppúgy, mint a politikusnak, sokszor hazafiságába és becsületébe vágó kötelessége, hogy hazudjon, amennyit s amekkorát csak tud - s míg Romániától Norvégiáig egy csomó nemzet példája mutatja, hogy idők javultával s körülmények kedveztével azt is visszaszerezhetik, amiről akárhányszor lemondtak, viszont a finnek esetéből az a tanulság, hogy a jogokról való le nem mondás egyenesen fölidézheti e jogok gyökeres megsemmisítését. De bármint legyen ez elméletben o gyakorlatban mi történt? A jogok, melyeket a kiegyezés biztosít számunkra, a dualizmus gyakorlatában egy sejtnyivel is alig öltöttek több testet, mint a dualizmus megindultakor, de a magyar ellenzékeknek mindig megadták a törvényes, az ellenállhatatlan, a visszaverhetetlen lehetőséget arra, hogy a leggyönyörűbb többségi, alkotmányossági és parlamentáris elvek ellenére ne hagyják megállapodásra jutni a kormányzatot, s egyre fölidézzék azokat az életünket bizonytalanná tevő konfliktusokat, amelyeknek örökre elejét venni eszelték ki megteremtői a dualizmust. Önállóság dolgában pedig mit értünk el a dualizmus jogfenntartásaival? Mit, például, azzal az irtózással valami centrális parlament félétől, melynek helyébe a dualizmus megalkotói a delegációkat tették? Azt, hogy a birodalom azért megvan; van miniszterelnöke, a külügyminiszter, van külügyminisztere, hadügyminisztere és pénzügyminisztere, csak éppen hogy ezek az urak nem igazán alkotmányos miniszterek, nem a nemzet, hanem a császár miniszterei, s az állam legfontosabb ügyei, a külügyek, a hadügyek, s egy részben a pénzügyek is kikerülnek a parlamenti ellenőrzés s ezzel a nemzeti hatalom alól. A centrális parlament hiánya éppoly kevéssé biztosítja önállóságunkat, csak éppen a birodalmi alkotmányosság helyett a birodalmi abszolutizmusnak és kabinetpolitikának nyakunkba varrója, mint alkotmányúnknak az a másik nagyszerű biztosítéka, mellyel különösen szegény Beksics Gusztáv volt nagyra: hogy nekünk de jure semmi közünk Ausztriához, még az osztrák császárhoz sem; nekünk csak a mi magyar királyunkkal van dolgunk. Ez így papiroson és de jure gyönyörű állapot. Ám de facto? De facto az a magyar király mégis csak az osztrák császár; mihelyt dolgunk, vagyis elintézni valónk vele, ipso facto mint osztrák császárral van; az osztrák császár pedig nem egy ember, hanem megszemélyesítője azoknak a rétegeknek, melyek Ausztrián uralkodnak. Vagyis: míg egy centrális parlamentben legalább számíthatnánk arra, hogy természetes túlsúlyunkkal s természetes, mert ránk szoruló szövetségesekkel (mint amilyenek a németek s a lengyelek volnának) meg tudnók tartani azt, ami a mienk, s míg a dualizmus mai rendjében is, de a közös dolgok felől nyíltan von Parlament zu Parlament tárgyalván és egyezvén meg, számíthatnánk a parlamentarizmus, a nyilvánosság, a do ut des kedvezéseire és tehetőségeire: ebben a mi mostani nagyszerű állapotunkban Állami és nemzeti életünk legfontosabb dolgai tekintetében a magyar király személye, hatalma és felségjogai révén Ausztria uralkodik rajtunk ellenőrizetlen, visszatorlástól nem tartva és abszolút hatalommal, megsúlyosodván helyzetünk még azzal is, hogy Ausztriával, zsarnokságával s kizsákmányolásával szemben való legcsekélyebb ellentállásunk is menten a magyar király s a magyar nemzet közt való hatalmi konfliktussá vadul, amely elől hogy kitérjünk, azonnal meg kell mindig állanunk, azonnal ki kell ejtenünk kezünkből még azt is, ami már benne volt.
Így lett, a magyar király döntő joga révén, Ausztria még annak is ura, hogy Magyarország mekkora kvótával járuljon a közös költségekhez. Így lett, egyszóval, jogfenntartásaink és önállóságbeli biztosítékaink révén Ausztria olyan urunk és parancsolónk, amilyen egy nyíltan centrális birodalomban sohasem lehetne, - s e végzetnek a legjobb szándékú magyar király sem állhatja utját, mert mentül alkotmányosabb magyar király, annál alkotmányosabb osztrák császárnak kell lennie, vagyis annál inkább számba kell vennie a leggaládabbul magyarellenes osztrák közvéleményt is. Ezért vagyunk eleve vesztesek minden legkisebb ellentétben vagy birokban is, melybe Ausztriával szemben belesodortatunk. Ezért módosul a dualizmus gyakorlata ciklusról ciklusra in pejus, - s hogy e romlásnak eleje vétessék s hogy a magyar kormányzatot az ellenzék ne szoríthassa olyan helyzetekbe, melyekben Ausztriával szembe kell találkoznia, arra csak egy lehetőség van: a magyar többségi abszolutizmus, mely nem tűr bírálatot, nem tűr lélegzetvételt, s mely, míg maga némán vállalja, amivel Bécsben megbízzák, itthon a közös dolgokra vonatkozó minden javaslatát s a dualizmus egész gyakorlatot szentségnek véteti, amelyen változtatni nem szabad, amelyet bírálni akadékoskodás, amelytől a priori és mindenestől el kell ragadtatva lenni.
Tisza Kálmán próbált is ilyesmit. Megpróbálta ezen az egyedül lehetséges módon megtartani a dualizmus zavartalan uralmát Magyarországon. S itt érte utol a végzet, itt érte utol a tragikum a dualizmust. Ugyanaz az Andrássy Gyula, aki megteremtette a dualizmust s akinek a külügyminiszteri genieje szolgálatában őrlődött volt meg a Tisza Kálmán miniszterelnöki tekintélye: azt az osztrák igényt, mely az 1889-iki véderőjavaslat újoncmegajánló jogunkat konfiskáló 14. §-ában foglaltatott, nem állhatta meg szó nélkül; kilépett magánemberi elvonultságából, s abban a bizonyos végrendeletszerű beszédében, mely oly fenséges apológiája a dualizmusnak, egyúttal ezt az osztrák igényt is visszaveri. A dualizmus Toldi Miklósának sikerült is megmentenie az ország címerét; a 14. §. megbukott, de vele bukott (mert valójában akkor bukott meg) Tisza Kálmán is, vele bukott (mert akkor ingott meg) a szabadelvű párt is, és vele bukott, igazában, a dualizmus is, megbukván s éppen az Andrássy kezétől ejtetvén el az a pia frausos csalhatatlansági rendszer is, mellyel egyedül lehet Magyarországon a dualizmust békésen és megrendülések és konfliktusok nélkül fenntartani. Sokat szidták, majd húsz évvel később, ifjabb Andrássy Gyulát, hogy mily hűtelen apjának emlékéhez, mikor a magyar katonai követelődzés élére áll. A valóság az, hogy ugyanazon helyzetbe került, mint húsz évvel ezelőtt az édes apja; hogy tragikuma van a dualizmusnak, s ezzel tragikumuk van a dualistáknak, mentül igazabbak, annál igazibb.
Így áll befelé a dualizmus tragikuma; a kincseké, amelyek koldusbotra juttatják. Kifelé pedig? A monarchia felé és Európa felé? Nemes törekvéseé, amely a megsemmisülés felé viszi? Egy birodalom vagy monarchia vagy államszövetség vagy akár perszonális unió is nem áll meg egy helyben, nem is marad meg egy összetételben; vannak piaci érdekei, ezeknek megfelelő terjeszkedései, s régi összetételéből bizonyos fejlődési folyamatok indulnak és vivődnek tovább. Nos, a mi monarchiánk minden piaci és politikai terjeszkedése s belül, kivált Ausztriában, minden népi eltolódása a szlávságot erősíti. Erősíti annyira, hogy a monarchia mai szerkezete már nem bírja meg. Maga a dualizmus nem bírja, nem sokáig bírja. A változás vagy alakulás tehát két irányban történhetik. Vagy abban a centralista irányban, melytől Deák a nemzet életét féltette s amely ellen a dualizmus szerkezetét alkotta meg. Vagy tovább is abban az irányban, amelyben a dualizmus indult, - de ez akkor a trializmus felé visz. Hogy ez mit jelentene Magyarország számára, arra nem kell sok szót vesztegetni. Jelentené nemcsak Horvátország elvesztését, nemcsak a tengertől való fuldoklásos elzáratást, hanem jelentené, főképp, az állandó majorizáltatást a monarchián belül, - mert míg egy centrális birodalomban a magyar legalább a németekre, a lengyelekre, az olaszokra, sokszor a ruténokra, sőt alkalomadtán az oláhokra számíthatna, egy triális monarchiában mindig és minden esetben szemben találná magával a két versenytársat. Ez elől a kilátás elől igazán nincs hova nézni egyebüvé, mint az égre, meggondolván, kivált, hogy védekezés ellene csak a másik irányra való áttérés lehetne, amely viszont a centralizmus felé vinne. S a dualizmusnak alkotóira átterjedő tragikuma e vonatkozásban is megmutatkozik. A dualizmus megteremtette osztrák-magyar monarchia az ő legbelsőbb élettörvényeinek megfelelő legnagyszerűbb terjeszkedését akkor érte el, mikor Boszniára rátette kezét. Az Andrássy zsenialitása, geniejének ereje és hatalma itt szökkent virágba, itt érte el delelőjét. Itt, ahol tovább is magyar elme munkája, a Kállay Bénié, teremtett a semmiből valamit. Itt, ahol a magyar vérből és magyar észből nőtt valami az a pont. ahol a trializmus megveti lábát. Ez az arhimédesi pont, ahonnan, ha nem a magyar életet, de a dualizmus életét mindenesetre ki lehet hibbantani sarkaiból.
Íme az üstökös, melynek közeledő kádgomolyát meg kell látnia mindenkinek aki nem vak, vagy nem meredt bele köldöke szemléletébe. A fásultságot, mellyel az ország a választást, a választás óriási témáját, a választójogot nézi, csakis az üstökös járásnak a levegőben való önkéntelen megérzése magyarázhatja meg. Kinek van ilyenkor kedve tenni, venni, határozni és válogatni? Micsoda nagy dolog nem nevetségesen kicsiny ehhez a megérzéshez képest? A középkorban, mikor üstökös közeledett, próféták támadtak, akik látnoki szemmel prédikáltak megtérést, magukba szállást, alázatos lemondást minden javakról. Ahogy a Tisza István savonarolai alakját elnézem, ránehezik lelkemre a dualizmus egész tragikuma. Az életöröm, a virágzás, a terjeszkedés szerkezetének volt gondolva, s most mint a töredelem, a bűnbánat, a visszaalázkodás szerkezetét prédikálják. A megszületés termőföldjéből negyven év alatt a gyásznak lett hamuja. Álljunk vissza a dualizmus talajára, hogy keményen megállhassunk, prédikálja Tisza István. Valójában negyven éven át sohasem léptünk le igazán erről a talajról, s ha állapotunk bizonytalan, az azért van, mert ez az alap ingatag. Még pedig, s ez a tragikuma, éppen a támasztékok miatt, melyekkel a Sion hegyénél megingathatatlanabbá akarták tenni.