Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 10. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY
Mikor élet verődött a meggyaláztatott isteni tetembe, egy szem mozdulat kiparancsolta a férfit a szobából.
Dani megértette. Felfogta. Megfogadta.
Sarkon fordult. Elment.
Egyenesen állt és hatalmasan, mint a győzelmesek.
Látta, tudta, érezte, hogy gazember volt. Nem bánta.
Nem örült neki, nem ujjongott tőle. Kemény volt az arca s kegyetlen. Emberi irgalom, semmi könyörület nem lakozott többé azon.
Szilárd, kemény, döngő léptekkel ment el.
Eszébe villant, hogy most már bizonyosan nem lesz a földvásárból semmi. Jó volna ellopni az írásokat... Gőggel rezzentette meg az ajkát.
Nem bánta.
Felső szemhéjai leereszkedtek a pupillákra s az arca olyan volt, mint a jóllakott fenevadé...
Hosszú idő telt el, mikor a chaise longueon heverő test megmozdult.
Újra nagy idő, míg erőre kapott, hogy megforduljon.
Senki sem nyitott be rá. Senki sem volt az egész emeleten, csak a komornája. A ki mindenbe be volt avatva, a ki elkészítette úrnőjét a gonosz pásztorórára, a kinek szigorú parancsa volt, hogy be ne lépjen, míg nem csenget neki.
Évezredeknek tetsző negyedórák teltek el.
Az asszonyi állat végre fölemelkedett.
Bús, beteg, fájástól szivárványkönnyes arccal vánszorgott az asztalhoz, leroskadt egy székbe. Küzdelmes, mozdulatokért harcoló kínlódással ráírta a borítékra:
Gróf. Teljesítse. Isten önnel. Hélčne.
Révedezve körülnézett.
Aztán elvánszorgott az ablak melletti fauteuilig, beleroskadt s a mellette levő úti etuitből kivett egy fésűt, föltornyosította zilált haját.
Néhány pillanat múlva visszatette a fésűt s fölemelte gyöngyházveretű finom revolverét.
És szíven lőtte magát.
(Folytatása következik.)