Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 10. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY
A nagyúri nőben lehűlt a hőség a paraszt láttára, mint a higany, ha jeges vízzel loccsantják le.
Egy pillanat alatt kiábrándult.
Nyugodt lett s fesztelen tartással ült tovább. Hideg lett a pillantása s gúnyosan nézett az emberre, a ki mint valami nagyon közönséges, szelídített medve állott előtte nagy szőrgubájában.
Megbosszantotta a neveletlensége, hogy a süvegét sem vette le, ott hegyelt az a fején; szerette volna, ha meg lenne alázva előtte, akarta, hogy ott forgassa kalapját gyámoltalan mancsában, a hogy a parasztnak dukál.
Hallgatott, várt; várta, hogy megszólaljon a paraszt és esetlen szava teljesen kirázza előbbi borzasztó emlékű izgatottságának utolsó maradványából is.
Teljes közönségességében akarta látni a parasztot, hogy ezzel megbüntesse magát. Akarta, hogy olyannak lássa, mint a suta félállatot, a ki semmi, semmi és egy pillantást sem érdemel.
És kicsinyelve, nem is gyűlölve, nem is utálva, közönyösen nézte a szőrsüveget, a szőrgubát, a csizmát. Mikor erre nézett, megakadt a szeme rajta. A csizma nagyon szép formájú volt, karcsú, hegyes, fényes.
Elmosolyodott s az arcára nézett. Az sem volt csúnya. Ismét feltűnt neki, hogy mennyire hasonlít László grófhoz.
- Ez hát az egész - mondta magában s csúfondárosan húzta el a száját egy árnyalatnyira.
A paraszt állott, könnyedén és biztosan állott. Nem szólt.
Feltűnő sokáig tartott ez így.
A grófnő végül úgy vette észre, hogy már nem nézi le a parasztot s nem is közönyös, nem is jóakaratú iránta. Úgy rémlett neki, mintha valami tréfáról volna szó, valami tréfáról önmagával szemben.
Oly nyugodt volt már, olyan magaura s olyan fölényes, mintha a rendes szalonjába hívatta volna fel a leégett templomra kéregető parasztot.
Megjött a hangja s könnyedén szólalt meg.
- Nézze Turi, - s a hangja oly fesztelen volt, olyan természetes, mint a szél susogása a gazban, - nézze Turi, megkaptam a kérvényüket. Nem is hitte ugy-e, hogy lesz belőle valami?... Mi?
De a paraszt nem szólott. Úgy állott, mint a szobor. Az arca meg se mozdult. Pillája sem rezdült. Nyugodtan állott s a süveg a fején.
A grófnő kissé meg volt lepetve ettől a konokságtól. S nagyon bosszantotta a paraszt parasztsága.
Kellemetlenebb lett a hangja.
- Elintéztem a kérésüket. Ott van az asztalon a két szerződés. A gróf mindeniket aláírta...
A paraszt nem szólalt meg, nem mozdult meg. Állott.
A grófnőt felháborította ez a butaság.
- Ott van a tinta, toll az asztalon, írja alá.
Várta mi lesz.
A paraszt egy pillanatig habozott. A nyakát hátraszegte. Már örülni kezdett a grófnő, hogy valami úriasság tör ki belőle s visszadobja az ajánlatot.
De nem. Turi Dani ugyan vérig volt sértve; az éles, kellemetlen, sértő, kicsinylő hang majdnem gutaütésig forralta heves vérét, de meggondolta magát. Csak nem bolond, hogy a szerencse üstökét kieressze a markából.
Félvállra vetette a gubát s az asztalhoz lépett.
Felvette az egyik szerződést és a tiszta gépírást hamar végig futotta. Olyan éles volt az esze, mint az acélpenge. Soha frissebb.
A községnek szóló szerződés volt. Azok a föltételek, a miket ők ajánlottak.
Fogta a tollat s ráhajolva a papirosra aláírta.
Felvette a másik ívet.
Olvasás közben megütődött. A Pallagról szóló szerződés volt. Az ő neki eladandó birtokról. Azon hökkent meg, hogy a vételár felényire volt szabva, mint a mit ő ajánlott, viszont a részletek helyett rögtöni fizetésről szólott az írás.
Egy percig, csak egy jó másodpercig habozott, akkor a szeme kigyúlt s egy könnyű mozdulattal hátrább tolta a süvegét, hogy egy fürthaj kiborult a homlokára, lehajolt s ezt is aláírta. Kap ő kölcsönt arra a birtokra! Félnap sem kell neki.
A grófnő olyan tisztán olvasta az arcát, mint a könyvet, csak az utolsó gondolatát nem sejtette.
Kis ideig elnézte a parasztot, a ki most festői szép pózban állt előtte. Tetszett neki. Mint egy kuriózum, mint egy kép.
A paraszt letette az írást s oldalra fordítva fejét, szótlanul odanézett a grófnéra.
Ez pedig fölállott s megindult, hogy megtegye, a mit oly bűnös lélekkel tervezett. Hogy megtegye a maga büntetésére. Vezeklésül. Önmagának megszégyenítéséül. Hogy teljesen befejezze; hogy kellemetlen emlékké változtassa, a mi egy életet megérő bűnbeesésnek indult.
Fölvette a tollat, tintába mártotta és sietve odaírta a szerződés végére, a Turi Dániel gyatra, nevetséges betűi alá, hogy
"Az egész összeget átvettem." És a nevét.
Turi Dániel nem látta, mit ír a grófnő, mert egyebet látott.
A lehajló asszony teljes magamegfeledkezésében állt előtte s a mint a kivágott pongyola résén akaratlan bepillantott, meglátta az egész asszonyt.
Minden vér a fejébe tódult, úgy hogy fekete lett az arca a vérömléstől. S a helyett hogy lehűlt volna, pillanatonként újabb vérhullámok szökelltek fel s tökéletesen elvették minden öntudatát.
Megértette az asszony öltözetlenségének titkát. Lehet már a hangja akármilyen: megértette mit szánt neki, mit vár tőle a nőstény.
Pedig a grófnő gúnyosan, megvetéssel szólt.
- No Turi Dániel! Ezt most becsomagoljuk s szépen elküldjük a grófnak... így... Legalább a kiskaraiaknak nem lehet többet panaszuk a hazaárulóra!...
Felsóhajtott.
Milyen másképp remélte ő ezt a jelenetet!
Letette a grófnak címezett borítékot az asztalon, lezárta s rápillantott a férfi arcára.
És megrémült, mintha a villám ütötte volna.
A paraszt olyan szemmel nézett rá, hogy ilyen halálosan irtóztató nem lehet a vérebé, a téli farkasé...
Az asszony megdermedve állott. Ruhájához akart kapni, hogy összefogja; megérezte, egész testében érezte a megbőszült hím felfaló szemizzását.
De nem bírta fölemelni a kezét, ott állott védtelenül, kiszolgáltatva a tajtékzó kannak.
És ez fölemelte a karját, kinyújtotta, torkon ragadta őt, a ruháját s egyetlen moccanással lábujjhegyig szakasztotta rajta a lila selyemleplet.
És a felséges asszonyi test, a bűnre elkészített áldozati test ott állott a szeme előtt jéggé dermedetten, néma, halott és kővé fagyott márványszoborul.