Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 10. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY
A grófné már teljesen kész volt a toilette-jével s a túlfűtött szobában az ablaknál ült.
Már nem volt olyan szép mint a nyáron. Arcáról lefogyott a gyöngéd puhaság, a harmatos teliség, mintha időközben nagy betegségen ment volna keresztül. Aranyos szőke hajkoronája alatt túlságosan fehér, szinte sápadt volt az arca. A szőke nők kora megvénülésének nyomai látszottak rajta. Kék szemei beestek, s a bőr megpettyhüdött alatta, megjelentek azok a finom ráncok, amelyek jobban kétségbe ejtették, mint maga a halál.
Kinézett az ablakon s elgondolkozva feledkezett magáról. Volt lényében valami csöndes hajlam az elmélyedésre, volt szépérzéke s a csaknem váratlan milieu, amelybe került, különös melankóliával lepte meg.
Kinn nagy fák állottak az ablak alatt s vastagon borította minden águkat a hó, a zúzmara. A nap opálos fénnyel csillogott rajtuk, s a kis szellőre meg-megrezgő hókristályok szivárványos fényt szikráztak a szemébe.
Bent nagy volt a hőség, mert a grófné csodálatosan könnyű ruhában volt. Zöld liberty selyem pongyoláját vette föl; mikor megérkezett, rögtön eszébe jutott, hogy ebben látta őt a paraszt lovag s ez itt volt egy szekrényben, akaratlan találta meg.
Összeomolva ült, mintha elvesztette volna az akaratát. Félig nyitott szeme meg-megrebbent, s maga sem tudta eléggé elgondolni, hogy került ide. Volt valami több mint emberileg érthető ebben az egész dologban. S amint parányi sovány fehér kezével végigsimította homlokát, láz és keserűség fogta el. Egy percig restellte magát és hideglelés borzongatta meg, mert arra gondolt, ha teljesen ki fog ábrándulni! Összébb húzódott és betegnek érezte magát. Szeretett volna ágyban feküdni, pehelyvánkos alá bújni, szeretett volna keserű orvosságot szedni, émelyítő orvosságot, mint gyerek korában. Szerette volna, ha valaki az ágya mellé ül, valaki akit szeret, akit jól esik látni, hallani... Az anyja? Nem, az nagyon száraz és érzelem nélküli teremtés. Judith a régi dajkája? Az sem, az nagyon is együgyű és ma már nagyon idegen. Valamelyik soror? Azok sem, a szentesek és fagyos szívűek. Idegen betegápoló?... Úgy félt most minden idegentől és ismerőstől.
S elomolva a puha nagy székben, az ablakon át beszivárgó hidegtől megborzongva elernyedten hunyta le szemét s Danira gondolt.
Oly sokat foglalkozott vele az utóbbi időben.
Nem emlékezett rá tisztán, hiszen csak pár pillanaton át látta s akkor is elveszett előtte az ember, aki színes nagyszerű fantommá bomlott. Óh mennyit táplálkozott azóta abból a pár pillanatból a lelke. Ha kimerült az élet közönségességében, mindig arra gondolt, mint megnyugtató reménységre, hogy van valahol egy férfi, aki a maga primitívségében megőrizte ősi emberi nagy erejét, a legszűzibb és leghatalmasabb lelki kapacitást. Hiszen most is nem a gyönyörvágy, nem a bűnóhajtás hozta őt ide, hanem a csömör, a társaságba, az emberekbe, a világba, az életbe való belecsömörlés. Úgy torkig van mindennel, olyan halálosan beleunt mindenbe, úgy megvágyta a vad, a nyers, a brutális embert. Úgy szeretné, ha valaki durva volna hozzá, egy olyan valaki, akinek illik az, akinek szabad az, aki arra való! S míg ez után vágyott, sokszorosan érezte a legkisebb gyöngédtelenséget s fájt az élet legparányibb durvasága neki és legjobban fájt a László gróf sebkímélő gyöngédsége, amely már tűrhetetlenül vette körül, mint a beteget a rászakadó levegő.
Hirtelen elhatározás volt, hogy elszánta magát erre a vakmerő útra, de nagyon lassan érett meg az a perc és rengeteg sok motívum készítette elő. A nyár óta nem is élt normális emberi életet. Egyik túlzásból a másikba szédült. Hónapokig vallásos rohamai voltak s agyon gyötörte magát az imádkozással, amely nem lélekből eredt, csak gépi volt és testies. Aztán annál vadabbul vetette magát ismét a sógora karjai közé. Majd megkezdődött a szezon s kimerítő harcba fogott a társaság rendes idegzsibbasztó forgatagában; közben hazajött a férje s heves összetűzésük volt apró és haszontalan dolgokon, míg rá nem jöttek, hogy nagyon okos állapot az, amibe már meglehetősen belegyakorolták magukat, hogy teljesen külön élnek, mintha semmi közük nem volna egymáshoz.
Már ekkor szinte a végletekig volt feszítve a húr, s a grófnő közel volt a kétségbeeséshez az üres, oktalan és céltalan élettől elgyötörve. Ekkor kapta véletlenül kézbe a Turi Dani folyamodványát, azt, amelyet a tanító írt. A különös írás ideális módon vágta ki benne a becsülésnek a leggyökerét azokkal szemben, akiket jobban gyűlölt és lenézett, mint bárkit a világon: a férje s egész vadgőgű családja voltak ezek. Hihetetlenül felizgatta és fellelkesítette ez az ügy. Egyik barátnőjével keríttetett magának egy fiatal plebejust. valami egyetemi hallgatót, akivel utána járatott a történelemben a Karay család múltjának, s boldog volt, hogy a fiatal embert, aki naiv, hazafi gyűlölettel tárgyalta az összes Karayak történetét, nőies olcsó eszközökkel még nagyobb s még lelkesebb gyűlölködésre izgatta. A fiatal ember az ifjúság lángolásával szentet látott benne s honleányi tettre sarkalta: vigye ki a grófnál, hogy adja vissza a parasztoknak a földjeiket, nem ingyen, ajándékba, vagy expiálásul, hanem pénzért parcelláztatva. A grófnő beszélt az ügyészével, aki fölvilágosította, hogy nem lehet a földbirtokhoz nyúlni, mert hitbizomány. Lassan mégis rájöttek, hogy éppen a Turi Dani esetében kivételt lehet tenni, mert ezek a földek ki vannak véve az egész vagyontömegből. A grófnő erre megcsináltatta a szerződést, amely szerint egyik birtokot, a Pallagot, Turi Dani veszi meg készpénzért, a másikat a község egyetemlegesen; ez a szerződés is úgy volt szerkesztve, hogy Turi Daninak kellett egyedül aláírni a község nevében.
Ki volt téve az írás az asztalra, s a grófnő amint bágyadtan ott ült az ablakban, rápillantott.
Elmosolyodott.
Sohasem gondolta volna, hogy ő ilyen üzletet fog valaha csinálni. Furcsán kavarodott össze a lelkében ennek a különös családi bosszúnak meg az időközben egyre erősödő érzéki szenvedély fázisainak hosszú sora.
Mintha a szerződés kieszelése s végbevitele mindazt pótolta volna a meddő asszonynak a különös viszonyában, a mi a szerelem lelki tartalma szokott lenni. Azok az apró és finom és teljesen lelki hangulatok, megrianások és felsóhajtások, azok a vágyakozások, kétkedések, kétségbeesések és megörvendések, a melyek ezernyi finom szállal kötik össze a szerelmeseket s különösen a törvényen kívüli szerelmeket, mind ezzel az üggyel kapcsolódtak össze az asszonyban.
Nagyon is tisztában volt a parasztjával, az első percben tudta, mit várhat és mit kaphat tőle és ez az utolsóig sem bővült és nem gazdagodott. Nem izgatta fantáziáját, nem foglalkoztatta az érzékeit. Minden lelki erő és munka és vívódás, arra a neki nagyon bonyolult ügyletre összpontosult benne. A szerelmi pár, a távolban, egzotikus körülmények közt élő, csodálatos férfi csak úgy élt a tudatában, mint egy teljesen tiszta és megoldott kérdés: egy rettenetes nagy és kemény és iszonyatos ölelés, a mely olyan borzasztó gyönyört ígér, hogy bele lehet pusztulni s a melyért érdemes élni és meghalni.
A szerződés dolga olyan sok változatot hozott, hogy nem is volt ideje magával a végcéllal foglalkozni. Míg távol volt innen, egészen idegen helyen s képtelenül idegen körülmények közt, nem is tudott gondolni rá, nem tudott egyetlen reális vonásra sem emlékezni s egyetlen igaz helyzetet megsejteni. In ultima Thule ködlött, szinte fenyegetően várt reá az a perc, s minél jobban közeledett, annál vészesebben vonta, megfélemlítette s a sors kényszerűségével vitte előre az úton.
Végre elhárította az utolsó akadályt is. A gróf aláírta a szerződéseket. A felesége előtt, annak ellenére, azzal a pózzal írta alá: hogy annyira gyűlölöm önt ma chérie, hogy a halálos ítéletemet is aláírnám önnek.
Csak egy emberrel nem volt tisztában: László gróffal. Mióta a szerződés ügye a lelkében olyan elsővé lett, azóta a sógorától egészen elhűlt. Úgyis ő volt az egyetlen ellenfele s minden asszonyi ravaszságát össze kellett szednie, hogy a figyelmét kijátssza s szemébe hazudjon annak, a ki keresztül lát rajta. László gróf egyre jobban érezte, hogy a kedvese rettenetes sima lejtőre került. Rapszodikus lelke előtt gyakran fel is ötlött a gondolat, hogy ez nem lehet másképp. Ö billentette ki az asszonyt a becsületes élet nyugodt vágányairól, most már nem csodálkozhat rajta, ha olyan mélységekbe zuhan, a melyről senkinek sem lehet fogalma. Tudta, hogy ő neki nincs módja rá, hogy ezt megakadályozza, de forralta a vérét s a végletekig ingerelte a dühét, hogy egy nyomorult parasztnak kellett az utjába kerülni s hogy az vált az asszony szemében azzá a hőssé, a melynek az álma ő benne élt. Számtalanszor határozta el magát, hogy lemegy a faluba s keresztül lövi azt a veszélyes vadat. De hiányzott belőle a szívósság, a megteremtő tetterő, hogy bűntényt tudjon elkövetni, az pedig céltalan volt, hogy egyszerűen összeütközésbe kerüljön a büntető törvénnyel. Így rémes emésztődéseknek lett áldozatává s képtelenül idegesen és tehetetlen nyomorúsággal látta, hogy napról-napra közeledik a sorsa.
Az asszony nagyon megkomolyodott az elmúlt félév alatt. Szépségének leromlásával megnőtt lelki értékekben. Élesebb lett a világismerete, cinikus az emberlátása, megbízható az akaratának érvényesítése. Tudta ugyan, hogy a sógora belelát a tervébe, de nem törődött vele, nem félt tőle. Nem szerette soha igazán s így nem is gyűlölte meg, fölülről nézte és kicsinek találta. A ki nem tud dolgozni, szeretni sem tud s az asszonyos idegű férfiak hamar megunatják magukat a nőkkel, a kiknek nem adhatnak idegent, imponálót, nem nyújtanak számukra izgató perspektívát.
Turi Dani, a barbár paraszt ezerszerte több volt előtte. A sógora életét ismerte, mint a végigforgatott üres regényt. Unalom, unalom. Sehol útonálló gondolat, félbe maradt esemény, sehol szívörvény, véletlen, váratlan, agyba, szívbe gázoló pillanat, sehol újság, eredetiség, lobogás, gazdagság. Semmi aránytalanság, szertelenség, vész. Sehol sem találni megíratlan dolgot. Eleinte izgatta a különösség, a mely ott kisértett mindig a felszínen, de aztán megunta, mint a rossz modort, a mely csak takar, nem gyökerekből nő.
Az a paraszt ellenben valaki, valami! Asszonyokat tudott megbolondítani sok, sok asszonyt, a mellett senkiből valakivé lett, elsővé a maga alacsony szintű világában!
És őt magát is szíven döfte a puszta megjelenésével s olyan bomlást, erjedést indított benne, a mely hónapokon át forrt a vérében, míg teljesen megérlelte a szerelem lázborát.
Kell is ehhez tovább okoskodás. A grófnő a paraszt hatalmában érezte magát. Az ismeretlen parasztéban, aki talán nem is gondol azóta rá, a ki oly nyugodtan s idegenül él a maga világában, mint azelőtt.
A grófnő kipillantott erre a világra, a mely ott terült el a gyönyörű fehér fák mögött, az apró viskókban s virágos primitív ruhákkal födözte az asszonyiságot.
Valami sejtelmes, vágyteli meggyőződés derengett benne, hogy ő nem lehetett közönyös a parasztnak, a férfinak. S most ebben a szobában egyszerre tűzlobbanásképpen felömlött benne a láz, a mely a férfi pillantására elfogta volt.
Lehunyta a szemét s engedte, hogy a szíve végigrezegje a kis lázat. Akkor a kézi tükörért nyúlt. Belepillantott s bíráló szemmel nézte magát. Vonásról-vonásra látta, hogy az arca elveszítette az üdeségét s koránál sokkal öregebb lett. De pirosság égett most az arcán és bőre finom volt, haja dús és csodás gazdag aranyú. Kell, hogy ugyanaz a mese szépség maradjon a paraszt előtt, a mi a nyáron volt. És a teste alig veszített formai tökéletességéből.
Eszébe villant. hogy állott a nyáron az ablakban, ugyanebben a ruhában, átvilágító napsugárral mutattatva meg fűzőszorította testét. És még jobban összekuporodott a székben s titokzatosan, elszántan, cinikusan mosolygott bele a tükörbe.
Abban a pillanatban kimondott egy rövid kis mondatot. Nem hallucinált, nem vizionált, egyszerűen, váratlanul kimondott gondolatban egy kicsi kis mondatot, tisztán, hanggal, hangsúllyal. Idegen hanggal és idegen hanglejtéssel. A Boráéval.
Kimondta azt az ártatian kis mondást, amit a nyáron Bora súgott a fülébe. És elmosolygott és meghökkent és bizsergés futott végig, erkölcsi izgalom a lelkén és testi gerjedelem a testén.
Lassan, ki-kirohanó izgalmakkal ébresztette fel ez a szoba mindazt a gyalázatos, édes, kínos, elpirító vérverődést, a min keresztül ment a nyáron ezen a helyen.
És nevetve, összeszorított foggal, buján, cudarul mondta ki újra a paraszt Don Juan gúnynevét, az ocsmány ötletű, ronda paraszt fantázia termette gúnynevet:
- Hun szép Turi Dani?
Eldobta a tükröt a szőnyegre s két tenyerébe temette az arcát. És kacagott nyögő vihogással, befelé, hangtalanul, magának. És reszketett az egész teste erre a váratlan, képtelen ötletre, amit csak a parasztész szülhetett meg.
- Hun szép Turi Dani? Mije szép? Hogy úgy bomlanak érte az asszonyok! Mije szép? Mije szép?
Az alacsonyak, a rondák, a malacok, a kik beletúrnak a virágágyba s a szerelem illata helyett a virághagymát habzsolják fel. És látja azt a különös becstelen lányt, a ki maga is meredt ihogással s durva bájjal mondta ki a kérdésre a feleletei.
- Szép a...
Hirtelen elharapta a szót, felkapta a tükröt, maga elé tartotta, belenézett szégyentől, gyönyörérzéstől, bűntől, aljasságtól égő arcába s szemérmetlenül szorította gyönyörű fehér felső fogait élveteg, piros, kéjes alsó ajkához és kifújta a leggyalázatosabb mássalhangzót a magyarnyelvben.
Pillanatokig tartotta így fogacskáit, az ajkát s közben tisztán elgondolta, hogy most utolsóbb a legutolsó asszonyiállatnál s hogy most megérett a gyehennára, az egyházi kiközösítésre, a minden poklokra, a fölrúgásra, leköpésre, a halálra; hogy soha többet nem térdelhet a Szűz Mária képe elé, nem szabad megkapnia a feloldozást, a halotti szentséget s megrothadt teste nem érdemli, hogy nyugvót leljen a szűz föld pihentető ölén.
És megfagyott ajkán a hang s eltorzultak, görcsbe húzódtak a vonásai.
És a mint fölnézett, előtte állott a belépő Turi Dani.