Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 10. szám
"Rembrandt látása munka közben hideg volt. Másképpen nem is lehet. A meglátásban kell lennie annak a benső forróságnak, amely nélkül nincs művészi alkotás. És ennek a meleg mámor-emléknek úgy kell elkönyvelve lenni a lélekben, hogy arról minden pillanatban azsúr legyen. De nézni, amit csinálunk, nem lehet másképp, csak józan, hideg, szinte kegyetlenül vizsgálódó szemmel. Még egy jóravaló dal sem születhetik másképpen és az ihlet percnyi őrülete színészeknek termett. Meséljék maguknak, akiknek művészetét a múló és részeg perc öleli magába."
Így jellemzi, így tudja Bródy Sándor Rembrandt művészetét s mégis Rembrandt-fejeknek hívja a színpompás, szópompás, magába részegült, hangzásba mámoros, színészi, sőt rögtönző színészi alkotás kábító művészetének ezt a forró, lobogó könyvét, melyben semmise kél ki sejtelmes-rejtelmes élettel a fények és árnyak bölcsen megoszló ellentéteiből, hanem minden alak egyaránt a háttér fényes, napsugaras izzásába vész.
A könyvben sok helyütt olvasok ilyszerű fordulatot: Odavetem X. Y. Z. alakját - arcképvázlatot adok - lemásolom az embert - observatiómat közlöm - erős, élesen határolt impressziókat mondok el egy fényes regényalakról (Tisza Istvánról van szó) stb., stb. És tényleg élesen, határozottan kezdődik a legtöbb tanulmány: "Két szokatlanul szikár férfiú készül bemenni a képviselőház tanácskozó termébe. Mindkettő szorongva várja a pillanatot, mert az egyiket bent éppen temetik, a másikat meg épp fogadni készülnek. Az egyik Apponyi, a másik Tisza."
Macaulay fog így bele tanulmányaiba, rhetorian, világosan és egy drámai helyzetet erősen megragadva.
Apponyi és Tisza - előttünk a két alak - várjuk: mi lesz, mi lesz? Az lesz, hogy a két alak eltűnik, Bródy Sándor kerül elébük, aki beszél, beszél és beszédével tüzel, vagy andalít, mond igazat és hamisat, jósol, emlékszik és ráfog, egymást kergető, ezer vonatkozást keltő, holtakat életbe hívó, tárgyakat megmozgató, fogalmakat a semmiből a valamibe belerángató, mindig ékes szóval. És megtelik a hangjával, Bródy Sándor, nekem oly kedves, minden modulatióra képes, gyönyörű hangjával a fejem, a lelkem... a szobám, az én elárvult berlini szobám, amely sohse hallott ilyen szépet, sohasem is fog hallani többé. (Ki tud ilyet németek közt?) Oly öröm ez, hogy odaadom érte a világ összes fejedelmeiről és művészeiről adott vagy adható dokumentumokat. Igaz ugyan, hogy Bródy Sándor is folyton emberi okmányokat ígér, de soha ez a szó furcsábban nem hangzott, mint ennek a cigány-Stendhalnak, a francia naturalisták hevesi hívének szájában. Flaubert mondta: Ha le akarsz írni valakit, orránál fogd. Bródynak nincs annyi nyugalma, hogy ezt a kiugró célpontot egy kapásra eltalálja. Hajuknál cibálja, végtagjaiknál rángatja, elől simogatja, hátul lökdösi figuráit. Tízszer is neki megy egy és ugyanazon alaknak, hogy most végre egészben, egy bátor vonással adja - tízszer is neki biztatja magát és önbiztatása a művészi fegyelmezetlenség oly gyönyörű lendületével történik, hogy elsöpri maga elől Vilmos császárt és Kaas Ivort, Munkácsy Mihályt és Abdul Hamidot vagy akárki mást, akinek nevét történetesen a fejezet fölé írja és helyükbe állítja daliás, szép, fekete - hajh, már deresedő - fejét. Jókai tanulmánya, a melegen érző fiúi barátság e hosszú siráma, inkább Jókai alakjának megkerülése, mint odaállítása. És bár mindennap vele volt, bizony alig ád róla dokumentumot. Nem rovom föl hibául. Csak konstatálom. Bródy Sándor így ír, hát jól van. Azért költő, hogy jobban kitalál, mint megfigyel, azért lírikus költő, hogy magába olvasszon mindent. S amint állítólagos Rembrandt-fejeit a folytonosan újra megrajzolt önarckép mögé sápasztja, megtörténik vele az a furcsaság, hogy a sohsem látott Rembrandtot elevenebb életre támasztja, mint akárhány kortársát. Mert divinálnia könnyebb, mint leírnia. Azért Rembrandt feje sem Rembrandt-fej - aminthogy tisztelet-becsület ne essék, nincs a kötetben egy Rembrandt-fej se. Csupa Sándor-fej ez, drága Sándor bá', mind egytől-egyig, Ezt se panaszkép mondom - sőt - örvendek neki.
De egoista öröm ez. Mert nekem Bródy Sándor személye egyik nagy személyes élményem, azért szeretem, ha akár munkái rovására, vele személyesen van dolgom, Ha tökéletesebb művész volna, könyveit olvasva, tán nem is kerülnék mindenha fascináló lényének ily lebilincselő hatása alá.
De akármilyen egoista vagyok is - sajnálom unokáimat. Szegények - nem ismerhetik Bródy Sándort. Isten bizony, nagy kár. Eckermannok jóvá nem tehetik. Ki-ki a maga legjobb Eckermannja, ha a maga egészét elteszi műben. Bródy Sándor ezt mindmáig elmulasztotta. Csak a maga roncsait adta oda.
Miért? Adta magát, pazarolta magát - és volt is, van is miből - nem dolgozott magán. Se könyvén, se írásán.
Sainte-Beuve ír le egy írót, aki a genfi-tó partján villát építtetett magának, csakhogy csendben, nyugalomban élve, írhassa könyvét. A könyv sohsem készült el. Pedig Sainte-Beuve az illetőt tehetséges embernek mondja - kinek tehetségét összehasonlítja a genfi-tó sima tükrű, széles, álló vizével. "Csak a Rhone sodra hiányzik belőle", - jegyzi meg Sainte-Beuve. Bródy Sándorban megvan a Rhone, - sőt, csak a Rhone van meg, mely viszi, sodorja ki a tó vizét patakzó, omló Niagarákban - szinte félős, hogy a tónak vize se marad. De a tehetségnek titkos megújító ereje folyton lappangó forrásokat buggyant elő s a tó megint csak megtelik színültig - hogy ismét szemünk láttára egy zuhatagban kiömöljék.
Régi nóta ez. Bródy Sándor oly országban született, ahol a mi szerencsésebben felvirradó időnk előtt, senkise volt berendezve tehetség megbecsülésére. S ami az eredendő véteknél is nagyobb baj, a magyar irodalomnak legsilányabb, legszomorúbb, legfáradtabb idejében kezdte működését, amikor óriások árnya nehezedett a kezdőkre. Újat mondani senkise mert, hát váltogatták a régit. Különösen a regényolvasó közönség nem tudott Jókaitól szabadulni. Az írók se. Bródy se, - még máig se. Csak az ő gyönyörű tehetségének csodája tehette lehetővé, hogy Zola hatása alatt, Jókai technikájával, újságírói hevenyészett munkában készült regényei közül akárhány még ma is egész frissen hat. És bár soha egésszé ki nem egészített nagyobb munkát - mert pompás novellája van tucatszámra - Bródy Sándor fölléptének erjesztő, fejlesztő hatását ma lépten-nyomon érezzük. A 80-as években már észrevesz a városi kispolgárság, a szobaurak és lakók életében oly dolgokat, melyeket később Molnár Ferenc fog minden oldalról megvilágítani. És a parasztot úgy és olyan oldalról ismeri, ahogy Jókai és Mikszáth nem tudták s ahogy ma Móricz Zsigmond mutatja. Nem a népszínművek dalos, szerelmes, imás és munkás parasztja az övé, nem az a különösség, akiben Mikszáth gyönyörködik, nem is a szocialista írások elvparasztja, - hanem a számoló, számító, nagyétű paraszt, a nőt, gyereket egyaránt kihasználó. Természetes, hogy Bródy azért nem haragszik emberére. Hanem a költő meleg szívével, a meglátó körülölelő szeretetével mutat rá, hogy ilyen a magyar ember, a paraszt ember, az ő kedves, komisz atyafia, az ő drágalátos, gonosz testvére. A "Dada" hangskálájában együtt vannak a mai városi és falusi színmű: A Liliom és a Sári bíró hangjai.
Bródy Sándor sok hangú, sokat átfogó, - de ezt a sokat amúgy Isten igazában soha meg nem markoló tehetség. Ideális újságíró. Ezért engedheti meg magának, hogy régi újságcikkeit ebben a kötetében tanulmányokul adja. Ezek a cikkek a kötet némaságából ujságlapsuhogást, éjszaka született, reggel szertelebbenő lapok ezreinek friss neszelését hozzák felénk. Megkívánják az aktualitást s így is, évekkel megjelenésük után, visszateremtik.
Csak most, mióta a szerkesztőségek egy része hírt gyorsan közlő és ügyesen feldolgozó hivatalokká vált, különödik el - még ha vérbeli írók ülnek is benne - az író és újságíró munkája. Ezelőtt húsz és egynéhány évvel, lemúlt már ugyan az a kor, amidőn még minden magyar lap apostoli hivatást teljesített, de megmaradtak e korszak tradíciói. Ennek az lett az eredménye. hogy császártalálkozásokról s egyebekről nem valami riporterrel, hanem igenis írókkal, Bródy Sándorokkal írattak. Tehát a riport írói munka lőn. A regénybe viszont az ily megszokás journalismust surrantatott be az íróval. Ez a quiproquo lényegében felemássá hamisította meg mind a két műfajt.
Bródy ezt többször érezhette, mint akárki. "Logika - írja Makairól szóló nekrológjában - nem lesz e sorokban, amit a költő haláláról írok. A gép, ami bennünk van, napi írókban, nincs egészen acélból. És frissen érezve, okosan írni; összerándul belé az idegrendszerünk és a szegény, éjszakás orákulumnak feje oly nehéz, mint egy darab sár, melyben szív lüktet."
Egy élet ily hajszában eltöltve, arra vezetett, hogy ez a valóban pazar tehetségekkel fölruházott. minden iránt érdeklődő, igazán királyi ember, akiről azt hihetnők, hogy élte végéig sohase fogja megunni az életet és mindig benne lesz izmos két karral a dolgok sűrű forgatagában, egyszerre csak leír egy ilyen félelmetes mondatot (Tiszáról és Apponyiról van szó): "Halálosan ideges mind a kettő és amint a folyosón ődöngenek, leselkednek és kérdezősködnek - lehetetlen nem irigykedni rájuk: ezek még nincsenek túl a dolgokon, van bennük valami diákos."
Az Úristentől kezdve, aki valószínűleg épp ily diákos hangulatban és okvetlenül a dolgok előtt volt, mikor a világot megteremtette és utóbb hét napig szorgosan munkálkodott rajta, (sőt Görcsöni Dénes szerint ma is törődik vele, bár mi csak ritkán vesszük észre,) egész addig az örök diákig, akit diákos hangulata arra lelkesített, hogy valami bíbort fog megírni és sok-sok évi munkáját szánta rá, hogy a Salambot bíborul meg is írja - a dolgok előtt való diákok voltak mind, akik nemcsak teremteni, de teremtményük fönnmaradásáról gondoskodni is tudtak.
Rettenetes tapasztalatok kellettek hozzá, hogy Bródy Sándorban, ki annyi másban oly meghatóan diákos maradt, épp azt a szent diákos hitet ölje ki az élet, hogy a tehetség nemcsak eszmék bíborban foganása, de azok fegyelemben megmunkálása egyszersmind.
Bródy Sándor nirvána filozófiájához nem illik a keserűség, azért mégis kitör néha vadul, nyersen és kíméletlenül:
"Mi itt Budapesten utánzásból és hamisításból élünk. A csúfság az, hogy igazán eredeti és valóban. nagy férfiakat belevonunk a magunk majomságainak csúf circulusaiba..."
"Éjjel élt és dolgozott Tóth Béla és én hirdetem nektek hájas politikusok... hogy a ti telt hassal korán lefekvő társaságotok, az úgynevezett új magyar konzervativizmus, együttvéve nem tesz annyit a magyarságért, mint amennyit ez az éjszakázó lump tett... Ó ti rongyosak, ostoba és rossz kasznárpolitikusok, hogy utállak benneteket, akik boldogultok..."
Akik boldogultok!... Bródy Sándornak, akire azt fogják, hogy mindig pózol, neki vannak ilyen hangjai. És ez az, ami őt hozzánk juttatja és azok fölé emeli, kik vele együtt vagy éppenséggel ő utána indultak és óvatosan, tehetségük jó sáfárjaiképp, először sok kiadást értek s mikor kezdték őket nem olvasni többé, irodalmi társaságokban és akadémiákban kerestek előkelő császárkabátjukhoz illő menedéket.
Ezek az őszinteségek juttatják el hozzánk Bródy hangját - de ezek vették el egyszersmind a kedvét a tőle megkövetelt megalkuvásos írástól. Mást pedig nem lehet. Nincs kinek.
Igaza lehetett. De ma már nincs igaza. Hozzája nőtt egy nemzedék, méltóak vagyunk reá, hogy tehetségén dolgozzék - a mi örömünkre. A Conrad Ferdinand Meyerék csak az ő korában kezdik előlről - neki az a szerencse jutott, hogy ott kezdheti, ahol mások boldogok, ha végezhetik.