Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 10. szám
Az ellentét a középkori egyház és az újkori állam között sehol sem élesedett ki annyira, mint Olaszországban. A katolikus egyház a középkorban másutt is magához ragadta az állami funkciók nagy részét, - Olaszországban ennél is több történt: az egyházi államban testet öltött az egyházi uralom teljessége. Az egyházi állam megszüntetése nem csupán a pápaságra nézve jelentett korszakos változást. Az olasz nemzet életében is gyökeres fordulatot teremtett.
A megújhodás jelei nyomban mutatkoztak. Az egyház rettentő nyomása alól felszabadult egyéni gondolat átvette a vezetést. A nemzet jobbik része kibontakozott a vallási és társadalmi előítéletek kötelékeiből s hatalmas erővel indult meg a szellemi és anyagi fejlődés utján.
A vallásos kedélyű, miszticizmusra hajló emberek körében ennek az egyházellenes fejlődésnek ellenhatásaként felébredt egy mozgalom, amely a katolicizmusnak a mai kultúrember felfogásához jobban hozzásimuló átalakítását írta zászlajára. Ez a "modernizmus." Ennek az ismertetésével és bírálatával foglalkozik PrezzoIini "Il Cattolicismo Rosso" című munkája. [*]
Mit akarnak a modernisták?
Nem akarnak kilépni a katolikus egyházból, sőt állítják, hogy azzal nincsenek is ellentétben. Ki akarják azonban küszöbölni az egyházból azokat az elemeket, amelyek a modern ember világnézetével ellentétben állnak. Ők lehetőnek tartják az egyház újjászületését: "il rinascimento."
Prezzolini nagy tudományos készültséggel, éles ítélettel törekszik kimutatni, hogy ez a mozgalom eredményre vezetni nem fog. Mind a két fél rozsdás fegyverekkel küzd.
A modernisták egyik főpanasza a régi katolikus egyház ellen, hogy miként a reformáció ellen való harcban - az ellenreformáció idején - a tridenti zsinat a katolicizmust a formalizmusban mintegy bebalzsamozta s az egyházi fegyelem békóiba verve megkövesítette, úgy a nagy francia forradalomtól megijedve, a katolicizmus minden politikai reakciós mozgalomnak is hűséges segítőtársa lett.
Típussá lett a modernisták szerint a "jó katolikus", aki nem gondolkozik, a világot csak második és harmadik kézből ismeri, veszélyesnek tartja s benne ellenségét látja. A "jó katolikus" meg van győződve, hogy a katolicizmust üldözik, a papot csak tűrik a templomban, a pápa a Vatikánban rab. És mindez, szentül hiszi, az ördögnek a műve. Gyanakvó szemmel kémleli a titkos társulatokat, a szabadkőműveseket, ateistákat, protestánsokat és - modernistákat. Élete buta engedelmességben és szentjei babonás tiszteletében telik le. Szentjeitől, mint a vadember a maga fetisétől, apró előnyöket vár: jó termést, fiú születését, sorsjegynyereményt.
Kifejlődött emellett egy másik típus: a gyakorlati katolikusé. Aki a búcsújáró helyet jövedelmezősége szerint értékeli: vallását nagyrabecsüli, mert általa hasznos összeköttetésekre tehet szert, gazdag házasságot és egyéb előnyös üzleteket köthet, stb. stb. Huysman, Bourget, Coppée, Lemaitre és mások "megtérése" ebbe a kategóriába tartozik.
A mai papság a modernisták ítélete szerint ezeknek a "jó" és gyakorlati katolikusoknak a fajtáihoz tartozik.
Olaszországban polgári családok már nem adják fiaikat a papi pályára, csak a parasztok. A hajlamból való papokat kiszorítják a szülők kényszerítése folytán e pályára lépett papok. Gépileg teljesítik hívatásukat. Szellemi látókörük szűk. Falun gazdálkodással, üzérkedéssel foglalkoznak. Meg vannak róla győződve, hogy a tíz lírás mise az égben nagyobb hatású a két lírásnál.
Az olaszországi papképzésről szerzőnk lesújtó képet rajzol. A klérus legkiválóbb tagjai (maga a mostani pápa is) s a modernisták mind állami iskolákban, világi egyetemeken végezték tanulmányaikat. Jellemző, hogy a modernizmus két kimagasló vezére: Newman kardinális és Hecker, az u. n. amerikanizmus képviselője, protestáns vallásból tértek át.
A modernizmus általában az intelligensebb, műveltebb papok közül toborozza híveit. Akik nem közömbösek vallásuk iránt s éppen ezért szeretnék azt olyan színvonalra emelni, hogy összhangzásba kerüljön tisztultabb nézeteikkel. Az újabb kori modernisták előkelő ősökre tekinthetnek vissza. Olyanokra mint Spinoza, Pascal, Bossuet, bár ők csak az utóbbit tekintik közvetlen elődüknek a modernista felfogásban. Az újabb és legújabb nevek közül csak az általánosan ismertekre szorítkozunk, amikor fölemlítjük Newman-t, Hecker-t, Tyrrell-t, Döllinger-t, Loisy-t és Murri-t, akik a maguk hazájában a modernista mozgalom úttörőinek tekinthetők.
A modernisták tudásvágya századok tudatlanságát szeretné jóvá tenni. Az olasz Semeria nem ok nélkül panaszolja fel, hogy: "Tudattan klérus a mi napjainkban megvetett klérust jelent... Alacsony értelem, alacsony szív." A modernisták új katolicizmusa a tanításon épülne fel. Nem képzelhető tehát a gondolat megfelelő szabadsága nélkül.
Nem lehet célunk, hogy ismertessük e helyen a modernisták gazdag irodalmát. De kivételt kell tennünk egy névtelen szerzővel, akinek, mint látni fogjuk, nyomós oka lehetett, hogy fel ne fedje inkognitóját. Munkája valóságos bibliája az újítóknak. Magában foglalja talán mindazt, amit a modernizmus különböző képviselői több-kevesebb szabadelvűséggel és bátorsággal hirdetnek szóban és írásban.
Ebből a modern bibliából kiragadjuk a következő jellemző tételeket: A szigorú vallásosság nem szükséges az üdvösséghez. - A dogmák változandók, úgyannyira, hogy a 20. század valamelyik pápája megtagadhatja Jézus istenségét... mert végre is lényegtelen, hogy isten volt-e Jézus, vagy sem. - A szeplőtlen fogantatás tanítására sincsen semmi szükség. - A szentháromság tana fölösleges és érthetetlen. - Jézus nem váltotta meg az emberiséget... egyházat sem alapított. Az egyesülés morális, nem doktrinér. - A hívők szabadon fejthetik ki nézeteiket, lelkiismeretüket nem lehet az Indexhez kötni. - Az üdvösség elnyeréséhez nem kell isten közreműködése. - A pokol az a szenvedés, amely visszaszáll a bűnösre (lelkifurdalás) - és nem lehet örök. - Angyalok, ördögök nincsenek. - A szentségek nem Krisztustól erednek s nem is lényegesek. A keresztelés sem. Az enélkül elhalt gyermeket nem érheti büntetés. Az utolsó kenet is fölösleges. A gyónáshoz elég a megbánás. nem kell a bűnöket felsorolni. A bűnbocsánat nem a pap dolga. A házasság sem szentség, tehát az állam hatáskörébe tartozik. - A morál nem isteni törvényeken alapszik. - A klérus érdeke alárendelendő a társadalom érdekeinek...
Látnivaló tehát, hogy a modernizmus - legalább szabadelvűbb formájában - tovább megy, mint a protestánsok. A lelkiismeret törvényét hirdeti és meg akarja szabadítani az egyént a formák nyűgétől.
Bármint tiltakozzanak is ellene, a modernistákat lényegében jobb fajta protestánsoknak kell tekintenünk, éppen úgy, mint ahogyan az ortodox protestánsok valójában nem egyebek magukat protestánsoknak valló katolikusoknál. (Gondoljunk csak az Úrnak 1910. esztendejében elcsapott sárospataki tudós professzor esetére.)
A modernisták meg akarják dönteni az autokrata rendszert, amelyen a katolicizmus nyugszik ősi idők óta. Minden hatalom a pápa kezében. Akik ma még autonómiáról ábrándoznak, azok a katolicizmus lényegét ismerik félre, vagy pedig mellék-célokat követnek. (Nálunk az u. n. egyházi vagyon tulajdonjogának megszerzését.)
A mai modernisták korlátozni szeretnék a pápa tekintélyét; afféle alkotmányos, vagy mondjuk tiszteletbeli pápává szeretnék lefokozni. És az arisztokratikus jezsuita szellem helyébe a szociális élet igényeihez hozzásimuló demokratikus szellemet óhajtják uralomra juttatni.
Ámde az egyház tényleges fejlődése ellenkező irányban halad. Bizonyítja ezt az abszolút rendszer újabb kori vakmerő kirohanása: az 1870-ben kihirdetett csalhatatlansági dogma. Akkor még hallatszott ellentmondás a csalhatatlanság dogmája ellen (Döllinger és a német modernisták). 1871-ben Jekelfalussy székesfehérvári püspököt "ad audiendum verbum" idézték az új dogma törvénytelen kihirdetése miatt s Budán a minisztertanács előtt állva kellett végig hallgatnia a feddő szavakat, amelyeket a király nevében Andrássy miniszterelnök neki felolvasott.
Ki gondol ma még ilyesmire? A Vatikánban a spanyol Merry del Vaal államtitkár uralkodik s vele a spanyol jezsuita szellem feltétlen uralomra jutott.
Mi sem természetesebb, hogy ez a szellem nem engedhet rést ütni a katolicizmus merev sáncain s aki ilyen kísérletet tesz, nyomban lesújt reá egész hatalmi erejével. X. Pius pápa 1907 szeptember 8-án kelt enciklikájában kemény szavakkal fordul a modernisták ellen.
Minthogy ez a pápai enciklika (Pascendi dominici gregis) Prezzolini könyvének megjelenése után bocsáttatott ki, róla tehát a szerző nem tesz említést, nem lesz érdektelen néhány jellemző mondatát, mint a modernista mozgalom kritikáját, följegyeznünk:
"Nem hallgathatunk tovább. Ellenfeleink (,tévtanok hirdetői', ,megcsalatott csalók') már nem csupán nyílt ellenségeink között találtatnak. Nem; legnagyobb fájdalmunkra és szégyenünkre, az Egyház keblén és ölén leselkednek ellenségeink, akik annál veszedelmesebbek. mennél kevésbé ismeretesek... Az Egyház reformátorainak nevezik magukat... megtámadják a legszentebbet Krisztus művei között s nem kímélik még a Megváltó isteni személyét sem, akit istenkáromló arcátlansággal egyszerű, nyomorult emberré alacsonyítanak...
"Ravaszabbak ezek az emberek, mint az Egyház bármely más ellensége... Nem az ágakhoz és hajtásokhoz nyúlnak hozzá, hanem a hithez és a hit legmélyebb gyökérszálaihoz... Fölváltva játsszák a racionalista és a katolikus szerepét, oly ügyesen, hogy az ártatlant könnyen körülhálózzák és átcsábítják az ő táborukba... Végül szaktanulmányaikkal odáig jutottak, hogy semmi auktoritást nem ismernek el és semmi korlátozásnak magukat alávetni nem akarják... Bűn volna tovább is hallgatni. Meg kell, hogy szólaljunk és az egész Egyház előtt lerántsuk álarcukat, amely azonban csak félig leplezte az ő valódi lényüket...
"...A modernisták tanításai nem rendszeresek és egységesek... úgy tesznek, mintha még keresnének és tapogatóznának, pedig szilárdak és elszántak... Minden modernista: filozófus, hívő, teológus, historikus, kritikus, apologéta és reformátor egy személyben...
"...Agitációjukkal sok szép reményekre jogosító fiatal embert Ietérítettek a helyes ösvényről... A bibliai problémákat az ő tanításaik szerint magyarázzák. Jámbor hagyományokat előre kész ítélettel megdöntenek, régi idők óta tisztelt ereklyéket közmegvetésnek dobnak áldozatul...
"Ami tehát a tanokat illeti, akarjuk és rendeljük, hogy a skolasztikus filozófia, mindenekelőtt pedig aquinoi szent Tamás szolgáljon az egyházi tanítás alapjául...
"Ha jobban megfigyeljük, azt látjuk, hogy e tévtanok forrása a természettudományok mohó felkarolása napjainkban, aminek folytán megfelelően elhanyagoltattak a komolyabb és mélyebb stúdiumok...
"Aki csak a modernizmustól megmételyeztetett, a vezetéstől és a tanítástól föltétlenül eltávolítandó... úgyszintén, aki a történelemben, régészetben és biblia-magyarázatban újításokat keres...
"A püspökök kötelessége a modernizmustól megmételyezett iratok olvasását, terjesztését, hirdetését stb. eltiltani.
"Emlékezetbe idézzük az Officiorum konstitúció 42. szakaszát, amely szerint világi papoknak engedély nélkül tilos bármiféle lap szerkesztését elvállalni.
"Papi gyűléseket a püspök ezentúl csak egészen kivételesen engedélyezhet... s ezeken is tilos vitatkozni bármiről, ami hasonlít a modernizmus, presbiterianizmus vagy laicizmus kérdéseihez... És minden pap jól emlékezetébe vésse XIII. Leo intelmét, hogy a püspöki tekintély szent, és legyen meggyőződve, hogy papi hivatása csak akkor szent, hasznos és tiszteletreméltó, ha püspökének a vezetésével gyakorolja.
"A már elterjedt tévtanok elfojtására s tovább terjedésük meggátlására minden egyházmegyében egy-egy tanács alakítandó. Ennek a falügyeleti hatóságnak kötelessége a modernizmust terjesztő könyvek és tanítások legkisebb nyomát kikutatni és a klérus és az ifjúság megóvására gyorsan és hatékonyan intézkedni... Nem szabad tűrni, hogy írjanak vagy beszéljenek a modern ember új szükségleteiről, a klérus új szociális hivatásáról, egy új keresztény civilizációról..."
Ugyancsak ebben az évben (1907. július 4-én) új szillabust is bocsátott ki a szentszék, amelyben ízekre szedi s megrója a neki kellemetlen tanok és vélemények egész seregét. Íme egy néhány az elkárhoztatott tételek közül:
"Túlságos együgyűséget és tudatlanságot árulnak el azok, akik azt hiszik, hogy a szentírás istentől származik.
"Jézus istensége az evangéliumokból nem bizonyítható be.
"A történelem Jézusa messze alatta marad annak a Jézusnak, akinek az alakjával a vallás foglalkozik.
"Jézus feltámadásának a hite nem a feltámadás külső tényére, hanem Jézus halhatatlanságára vonatkozik.
"Jézusnak nem volt szándéka, hogy olyan egyházat alapítson, amely évszázadokon át fennmaradjon; Jézus előtt a mennyország gondolata lebegett, amelynek el kelle jönnie mindjárt a földi világ (közeli) elpusztulásával.
"Péter soha még csak nem is sejtette, hogy Jézustól ő rá egyházfői tiszt szállott.
"A keresztény tan zsidó eredetű,... majd Pál és később János tanítása, végül hellén és egyetemes tanítás.
"A mai katolicizmus az igazi tudománnyal össze nem egyeztethető...
Néhány hónappal később X. Pius megismételve az enciklikájában foglalt szigorú rendeleteket, formálisan is kiátkozta a modernistákat. (Motu proprio, 1907. nov. 18.)
Minden üldözés ellenére is azonban ezek a tanok itt is, ott is meggyökereztek s több-kevesebb követőre találtak. A mozgalom a latin fajok között talált igazi talajára, mert itt hívta ki leginkább a katolicizmus magatartása a jobb elemek kritikáját. Németországban és Angliában, de még inkább Amerikában sokkal jobban alkalmazkodott a katolicizmus a praktikus élethez és jobban megőrizte szociális karakterét. Mindamellett Angliában a híres Newman kardinális [*] , Amerikában Hecker már a múlt század közepe táján megteremtették a modernisták iskoláját.
Newmant csak nagy tekintélye és rendkívüli érdemei védték meg a kiátkozás ellen, meg az a körülmény, hogy a szentszék az ő fellépése idején még nem ismerte fel eléggé az új tanokban rejlő veszedelmet. Ugyanez az eset az amerikanizmussal. A Rómától mindig több-kevesebb függetlenségben élő amerikai egyházban fölébredt mozgalom akkor kezdett csak szemet szúrni, amikor a könnyen lelkesülő franciák körében is élénk visszhangra találtak Hecker eszméi. XIII. Leo pápa akkor (1899. jan. 22.) intézte híres pásztorlevelét Gibbon kardinálishoz, elkárhoztatva benne az Amerikában lábra kapott mozgalmat. Különösen két tételét támadta meg az új tanításnak: 1. hogy célszerűségi okból bizonyos dogmákat, amelyek csak visszatetszést szülnek a modern emberek körében, el kellene hagyni, - 2. hogy a természetes és aktív morál jobban megfelel a mai embernek a természetfölötti és passzív morálnál.
Legélesebb az ellentét a modernisták és a régi egyház között a szentírás magyarázatának kérdésében. A katolikus egyház a szentírás magyarázatát következetesen elutasítja. Már a tridenti zsinat kimondta, hogy mind az ó-, mind az újtestamentumnak szerzője maga az isten. Ezt ismételte a vatikáni zsinat 1870-ben. - Prezzoini kifejti, hogy a katolicizmus mitologikus-legendaszerű jelleme parancsolólag követeli a biblia-magyarázat elutasítását. XIII. Leo, kit pedig a modernisták az ő nagy pápájuknak neveznek, 1893 november 18-án kiadott enciklikájában szintén elkárhoztatta a bibliamagyarázatot. A katolicizmusra is alkalmazható az, amit a jezsuitákról mondott a rend átalakítására vonatkozó követelésekkel szemben egyik 18. századbeli rendfőnökük, hogy t. i.: Sint ut sunt, aut non sint. (Legyenek ahogy vannak, vagy ne legyenek.)
Tudjuk, hogy a katolikus egyháznak egynél több oka van e merev magatartásra. Ha bármi csekély tért engedne az egyéni okoskodásnak: dogmáinak rozoga épületét darabokra szedné a történelem és a logika kritikája.
A szent helyek és ereklyék tizedrésze sem állná ki a tudományos kritikát. A loretói szent ház és szent Veronika zsebkendőjének esete ismétlődnék számtalanszor. Még a papok is elpártolnának a katolicismustól, mert hiszen legnagyobb részük éppoly fetis-imádó, mint a nép. Megtörténhetnék - horribile dictu - hogy a leleplezett szentségeket nem fizetnék meg többé a kiábrándult "hívők".
A modernisták irataiban sűrűn találkozunk azzal a gondolattal, hogy a katolicizmus lassankint merő farizeusi szervezetté vált, olyanná, mint amely ellen Jézus küzdött. Egyik legnevezetesebb modernista munka szerint, amelyet szerzője jónak látott "monita secreta" címen névtelenül közzétenni, a mai katolicizmus nem más, mint "megfoltozott judaizmus".
Azokon kívül, akik nyíltan hitetleneknek vallják magukat, van egy népréteg, amelynek vallásossága merőben külsőséges, hogy ne mondjuk, üzletszerű. Az imádság sem egyéb üzletnél. Csereértéket tulajdonítanak neki, amellyel földi javakat lehet vásárolni. Valódi mágiává alacsonyult, ahonnan már csak egy tépés a bálványimádás. Az indirekt istenek kultusza elnyomja az igazi isten tiszteletét.
"Soha sem láttam" - jegyzi meg egy jó megfigyelő, - hogy a népből való olasz ember máshoz mint a madonnához, vagy valami helyi szenthez imádkozott volna". "Tudunk eseteket" - írja ugyanaz a szerző - "hogy az imádság meg nem hallgatásáért a madonnát megbüntették: eloltották a lámpát képe előtt vagy a képet falhoz fordították".
A papok természetesen respektálják a nép érzelmeit, mert hiszen a babonák nekik kamatoznak. Maga a szent inkvizíció, 1903. augusztus 3-án kelt rendeletében, helyesli apró madonna- és szentképek elnyelését.
Legóriásibb a "szent" Expeditus históriája. Ez a szent egy másoló tévedése folytán keletkezett, aki valószínűleg Elpidi-t akart írni. Expeditus nevű szent természetesen soha sem élt. De egész legendát költöttek róla és csudatetteket tulajdonítanak neki. Igen népszerűvé, valóságos "gyorsszentté" lett olyanok számára, akik rögtöni segítségre szorulnak. Nápolyban, Rómában és Franciaországban nagy keresletnek örvendenek terrakottából és papier-machéból való szobrai, amelyek római harcos alakjában ábrázolják, aki egy hollót tapos el. A holló ugyanis ezt kiabálja: cras! cras! (holnap), - ez a szent pedig nem holnapos, ő a má-nak barátja.
Érdekesen tárgyalja szerzőnk a katolicizmus üzleti oldalát, a torinoi "Krisztus halotti leplét", az Assisi környékén folytatott üzérkedéseket, a páduai szent Antalhoz intézett leveleket, amelyekhez persze többé-kevésbé tekintélyes pénz adományok csatoltatnak. Az effajta üzelmek egyenesen kihívják az egyház ellenségeinek gúnyját s eltompítják a finomabb vallásos érzést a művelt katolikusokban.
Érthető, hogy a modernisták, jóhiszemű naivitással, szeretnék ezektől a nyilvánvaló visszeélésektől (Expeditus-féle parvenü-szentektől és a többi) megtisztogatni a katolicizmus Augiász-istállóját.
"A katolicizmusnak a magva rothadt," - mondja egyik modernista író. - "A legnagyobb visszaélések színhelye maga a pápa környezete. Ha dolgok mélyére tekintünk, kegyeletesen tisztelt ősi szervezetet látunk magunk előtt, amely köszvényes és csúzos és hemzseg az élősdiktől."
A szentszék erkölcsi és politikai hatalma, ha ma látszólag delelőjén van is, össze fog egykor omlani. Hatalmi eszközei közül egyik-másik máris sokat vesztett egykori erejéből. Az inkvizíció és az ennél is kevésbé veszedelmes index jelentősége aláhanyatlott. Ez a következetlen, hiányos, igazságtalan és alattomos intézmény különben is kétélű fegyver a pápa kezében, mert hiszen a "káros iratok" a kitiltás következtében egyszerre óriási népszerűségre tesznek szert. (Hecker életrajzát, amikor köztudomásra jutott a pápának Gibbonhoz intézett pásztorlevele, távirati megrendelésekkel két nap alatt elkapkodták).
*
Ma még azonban, mi tagadás, imponáló erővel lendül a magasba a katolicizmus csimborasszói épülete. A modernizmus apró robbantásai egyelőre kevés kárt tehetnek benne. De ha ma itt, holnap amott fúrják meg, előbb-utóbb a legnagyobb hegyóriás is romba dőlhet, - ha ki nem merülnek időnek előtte, vagy önmagukat nem röpítik levegőbe a robbantás munkáján fáradozó apró gyermekek.
Mert lelkes gyermekek a modernisták, akik a huszadik században rajongó hittel hidat akarnak verni a tudomány és a vallás között.
[*]
[*]