Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 9. szám · / · FIGYELŐ · / · FENYŐ MIKSA: BIRÓ LAJOS NOVELLÁI: MARIE ÉS MÁS ASSZONYOK
Szomorúan tesszük le Várdai Mikszáth könyvét, mikor unalmunkkal küzdve végigvergődtünk rajta. Nem méltó interpretátora Mikszáthnak. Körülbelül annyi a mondanivalója róla, mint amennyi lehetne bármely intelligensebb, de dilettáns Mikszáth-olvasóé.
Könyve elején valahogy megcsoportosítja anyagát, de a többi részben könyörtelen és fárasztó időrendben halad, s évszámokhoz köti Mikszáth írói talentumának fejlődését ilyenformán: 1881. A tót atyafiak és A jó palócok. 1882-1894. A delelő felé. 1894 - napjainkig. Nyári termés. Ez utóbbi cím annyit jelent, hogy ezekbe az évekbe esnek legértékesebb alkotásai. A "nyári termés" alatt mást, mint az előző évekénél jobbat, nem írhatott. Mintha ilyen szabályos haladás lenne az írói tehetség fejlődésében! Mintha az író az évszámok gyarapodásával folytonosan haladna, tökéletesedne, s alkotásainak értékét nem számtalan, apró mellékkörülmény, akár például az ifjabb korral járó érzések intenzivitása, vakmerősége és ereje is, szemben a meglettebb kor lehiggadt érzéseivel, nem befolyásolhatná és variálhatná! Éppen Mikszáthnál, legutolsó nagy regényében, kitűnő tulajdonságai mellett, bizonyos fáradtság, régi ötletek, helyzetek s machinák visszatérése vehető észre, s ez a körülmény, hogy már kijátszott kártyáival újra játszik, bizonyára nem a haladás jele, hanem a természetes fejlődésé, hol a visszaesések és nekilendülések nem a korral, évszámmal, s nem is törvényszerűen jelentkeznek.
Várdai életrajzának mindenekelőtt egyik legnagyobb hibája, hogy nincs kompozíciója, ami pedig minden életrajznál elsőrendű követelmény. Nem rajzolja meg Mikszáth tehetségének belső kialakulását, vergődését. Egyszerre, mint kész írót kapjuk, aki átment a szokásos diákéveken, próbált irogatni, s eleintén nem voltak sikerei. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy miképpen talált Mikszáth önmagára, milyen hatások irányították, s milyen volt fejlődésének útja, míg elérkezett odáig, hogy közönséget hódított magának? Erre nem felel Várdai. Pedig alig találunk magyar írót, ki annyira a kezén hozná elénk lelkét. E lélek úgyszólván egész írói megnyilatkozásban felső-magyarországi gyerek és ifjúkori impresszióiból táplálkozik, legalább is legértékesebb alkotásai ezekhez fűződnek. Ennek a körülménynek termékenyebb figyelembevételével, mily sokoldalúan rávilágíthatott volna Várdai Mikszáth írói modorára, felfogására és előadására. Ha élete korszakának s a szegedi, majd később a parlamenti éveknek ily okozati kapcsolatát vette volna irányadóul, művének zártabb kompozíciót adhatott volna, s az életrajz nem esett volna két alig összefüggő részre, hol az egyikben Mikszáthnak csupán külső életével, a másikban pedig műveinek elemzésével foglalkozik.
Ez utóbbi rész meggyőzhet bennünket arról, hogy Várdai elolvasta Mikszáthnak minden megjelent sorát, de azáltal, hogy ennek, s elsősorban csakis ennek tudott kifejezést adni, mintegy elárulja azt a nagy gyengeséget, hogy nem tud kellőképpen kiemelni, hangsúlyozni. Ha a részletező, aprólékos esztétikai elnevezés módszerét is választotta, ezt nem kellett volna úgy értelmeznie, hogy az író minden művén ki kell próbálnia, ha ezzel nem is kapna új vonást a jellemzéshez. És mennyire sajátságos némelykor elemzési módszere! Mintegy példákat keres statisztikai képekre, esztétikai meghatározásokra Mikszáth műveiben, s örömmel kiált fel például: íme mily szép példa "az átlelkesítő leírása". Esztétikai s egyéb formatani ismereteiből, s nem Mikszáth műveiből indul ki. Azáltal pedig, hogy nincs az időrenden kívül a művek méltatásában semmi más szempontja, sokszor ismétlésbe esik, s több műnél más szavakkal bár, de ugyanazt mondja el. Így sok helyen a lelkesedés hangján beszél Mikszáth előadásának üdségéről, közvetlenségéről, de ezt is kész ténynek veszi, nem magyarázza eredetét, csupán arról a hatásról számol be, melyet az olvasóra tesz. A jó palócoknál például az előadás ez üdeségéről így számol be: "Végére érve a kötetkének, úgy érzed, mintha réten andalogtál volna, melyen a langy fuvalom szárnyán a frissen kaszált virágos fű illata terjeng: mintha összecsengő tündérharangocskák szavát hallgattad volna, vagy tán stílszerűbb kifejezéssel: a csilingelő csöngettyűket a réten ugráló báránykák nyakában".
Várdainak úgy stílusára, mint elemző modorára nagyon jellemzők e sorok. Nem fejteget, magyaráz, rendszerint csak a hatást próbálja feltűntetni vagy a természetből vagy a zenéből vett képekkel. Ez pedig nem feladata az esztétikai elemezésnek már azért sem, mert hiszen az olvasott mű hatása olvasókként változik, s bizonyára mindenki más és más képpel, más módon tudná ezt kifejezni. Az esztétikusnak necsak impressziói, de megállapításai is legyenek.
Ebből az esztétizáló módszerből következik, hogy a szerző nem tud adni összefoglaló képet Mikszáthról, nem tudja megállapítani helyét regényirodalmunk fejlődésében, nem tudja meghatározni azon irányt, melyben Jókai után Mikszáth a rajzot, novellát s több tekintetben a regényt is kétségtelenül továbbvitte. Könyve végén ugyan tesz valami utalás félét Mikszáth irodalomtörténeti helyére, de talán maga a szerző sem kívánja, hogy komoly értékelésnek vegyűk azt a pár sort, melyben kijelenti, hogy a "teremtésüdeségét" tekintve roppant messze maradnak Mikszáthtól Jósika, Eötvös és Kemény. Az irodalomtörténeti méltatáson kívül egészen hiányzanak a könyvből a kortörténeti részek.
Várdai nem látszik észrevenni, hogy Mikszáth műveibe egy más, a maitól sokban különböző világ van bezárva. hogy az ő emberei: az adomázók, a furcsák, a kicsinyesek ma már kivesző alakjai vidéki társadalmunknak, s az a politikai világ is, melyben élt, melynek alakjait megörökítette, ma már nincs meg. Mikszáth Várdai könyvében kikapcsoltan él korából és az irodalmi életből.
Lenne még egypár észrevételem Várdai stílusára és előadási modorára. A fentebb idézett helyből is kitűnik, hogy megvan benne a törekvés a választékosabb nyelvre annyira, hogy egyes mondatai mögött, melyek közül egy-kettő hosszadalmasságánál, szerkesztésénél fogva egészen érthetetlen, szinte ott látom őt, amint jobb ügyhöz méltó buzgalommal kutat, s keres a kifejezések után. Ez a keresettség valósággal megrontója stílusának, s furcsa, különösen Mikszáthnak, a természetesség és közvetlenség legnagyobb mesterének, életrajzában. Csak egy példát hozok fel. Egy-két jobb rimaszombati tanár előadásáról így ír: "A sablonon túljáró előadásukkal nem az unalom ónszín fellegét borították osztályukra, hanem kigyújtották a lelkesülés piros rózsáit is az arcokon, vagy szétárasztották a maguk humorának derűs sugarait a padok kis népe közé." (Amennyire élvezett e pántlikás mondat megszerkesztésében a szerző, annyira sajátságosnak találjuk azt mi.)
A másik különössége Várdai előadó modorának az, hogy szereti a kapcsolatokat. Bizonyos hasonló vonás révén összehoz különben összehozhatatlan írókat; e kapcsolatok, minthogy alapjuk és céljuk nincs, gyermeteg fitogtatások rendszerint, némelykor komikussá válva, mint például, mikor így ír Mikszáthról: "Két tárgyból volt legjobban megakadva: a matematikából (akár Rostand) és németből."
Csupán két dolog van, ami elismeréseméltóan meglátszik Várdai könyvén: jóakarata és szorgalma. Ezért nem lehet jogunk kicsinyléssel vagy gúnnyal szólni róla, azt azonban konstatálnunk kell, hogy a Kisfaludy Társaság olyan életrajzot íratott vele Mikszáthról, amelynek se az irodalomtörténet-írás, se az olvasó-közönség, se maga Mikszáth nem láthatja hasznát.