Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 9. szám · / · FIGYELŐ
Egy fehér leányszobát ír le Szini regényének az elején: "Az ablakon ártatlan fehér csipkefüggönyök voltak és a könyöklőn három elefántcsontcserépben három liliomszál nyílott. A falak tejfehér színű kárpittal voltak borítva és mintha nagyon finom aranyeső szitált volna végig rajtuk." A chaiselongue-on fehér angóra-prém, az ezüst lábú fehér márványlapú toilette-asztalkán vajszínű gyertyák, elefántcsont keretű tükör, az ablak mellett fehér lakkos szekrényke, polcain tejszínkötésű könyvek, fehér pianínó, fehér kis nyoszolya. A hangnem, amelyben ez az édesbús zenéjű regény megindul, a fehér-moll. Ebben indul és ebben végződik. Tejszínű világosságban bonyolódik le a kis történet, mint a gyermekálmok; s a fehérségen opálosan érződnek át az emberek és cselekedeteik, halk szenvedélyek, nesztelen bánatok, halovány mosolyok, fátyolos vidámságok.
Minden hang finommá tompított, minden mozdulat zajtalan és hevesség nélkül való ebben a regényben. A hőse egy sápadt asszony s a többi szereplője is halovány arcú ember, akár a mesebeli királykisasszony, akinek orcái olyan színűek voltak, mint a vércsepptől megfestett gyönge sárga sajté. Nem a betegségtől halovány a színök, hanem a távolságtól, amelyből látjuk, amelyből költőjük látja őket: a mese perspektívájától. Minden ezen fordul meg. Ha nem így volna, el-elcsudálkoznánk, el-elmosolyodnánk elhatározásaikon, tetteiken, élettörténetük valószínűtlenségein, apró logikátlanságaikon. De a mesében nincsen valószínűtlenség. A mese olyan, mint az álom: rapszodikus és önkényes társulása élményeinknek. És ki tud úgy mesét mondani, mint Szini Gyula? Halkan, lágyan félámulatba, félrévületbe ringatni olvasóját, és elvinni magával bágyadt illatú világokba, csöndbe, gyöngén szüremlő zenébe?
Ez az ő sajátos művészete. Minden során láthatatlan finom erecskék módjára fut végig az ő rejtett líraisága. Ez önti el őket élettel, ez illatosítja meg őket, ez a zenéjük. Az élet valóságai ezért vesztik el kézzelfoghatóságukat, ha ő beszéli el őket. Megfinomulnak, megtisztulnak, a színük elhalványul, a hangjuk elhalkul: bársonyos járású mesévé lesznek.
Szini Gyula rejtett líraisága? Íme, ahogyan egy önfeledett pillanatában megmagyarázza magát: "Maga a világ nagy szomorúságának a leánya, annak a mély és nagy szomorúságnak, amely a világ öntudatából fakad, amely a "tények" mögé világít, amely nyugtalanul és hiába keres egy jobb és szebb világot vagy lelkiesebb perspektívát, amely az élet vad szelei elől a költészet, a művészet, az ábránd rózsái közé menekül és minden hulló szirmot, dércsípte reményt, szerte tékozolt porzót megsirat". Regénye hősét, a sápadt asszonyt, Anna asszonyt, jellemzi ezekkel a szavakkal Szini. De akit jellemez, az voltaképpen önmaga. A világ nagyszomorúságának gyermeke ő is, azé a rejtett okú, széjjel ömlő szomorúságé, amely némely emberi léleknek valósággal az atmoszférája: amelyben kinyílik és becsukódik, mint a lélegző tüdő. Ennek az anyának gyermekei messziről megismerszenek a bágyadt járásukról, a mélázó fátyolos szemükről, a suttogó beszédükről. Nincs ebben a szomorúságban semmi gyászos, mert nem friss emlékekből táptálkozik, hanem messze, ismeretlen, nem erről a világról, nem ebből a létből valókból; de van benne valami, ami a végzetre emlékeztet, a praedestinatióra. Ez a szomorúság: a líraisága Szininek. Százféle változatban bujkál soraiban: mint megindultság, mint gyöngédség, játsziság, gyermekies kacagás, torz tréfa, csöndes irónia, mint felsóhajtás, magafeledkezés, belecsodálkozás a végtelenbe, mint szótlan elvágyódás, mint levertség, mint dallamos melankólia. Mosolyogni s nevetni tud a szomorúsága, mégis megmarad szomorúságnak.
A "Sápadt asszony" az első hosszabb lélegzetű munkája Szininek; régen vártunk reája. Akadtak kételkedők is, akik kíváncsian kérdezték, hogy a hangulatbeli finomságok rajzolója az ő vékony ecsethúzásaival hogyan fogja telefesteni egy regény nagy felületét. Hát megláthatják. Láthatják, hogy milyen gazdag ember ez a művész. Mennyi ötlete, mennyi megfigyelése, mennyi új színe és hangja van. Milyen művésze a sordinós párbeszédnek, mennyi a mondanivalója, mennyi a gondolata. A regény nagyobb részt Tirolban játszik, Innsbruck városában. Milyen művészi kerete ez a táj, - a zordon falú. havas ormú hegyek közé szorult kis völgy - a gyöngéd, a szívek belsejében lejátszódó kis szerelmi történetnek. Gyönyörű leírásokat köszönünk ennek a környezetnek.
És az emberei? Azok hétköznapi ruhába bujtatott mesealakok, akik beszédűkben óva óvakodnak az anakronizmusoktól, akik a couleur locale kedveért úgy igyekeznek beszélni, mint ahogy a két lábon járó emberek beszélnek, akiket az élet szelíd bölcsekké nemesített - és akiknek öntudatlansága, meg tudatossága olyan mint a mesék hőseié, annyira a végzetnek engedelmeskedő s annyira naiv De azért élő emberek: csak álomban élők: valóságok: csak tejszínű világosságon áttetsző valóságok. A realitásuk valami álmokon megszűrődött s minden véglettől megszabadult, a szenvedélyek hangosságától megtisztult valóság. Mindenikük más-más ember, mert ha alakjuk derengő foltja is a maga valóságának, azért más-más a rajza, más a szava, a beszéde és a gondolkodása módja. Nem olyanféle lírai regény ez, amelyben mindenki a költője fejével gondolkozik és a költője nyelvével beszél. Nem lírai sauce ez a regény mint Lamartine-éi, hanem élet-extractum. a lefokozott cselekvés, a fojtott hangú élet regénye. A halk beszédnek, a csöndnek crescendója, a sápadt emberek, a szomorúság regénye. Szini Gyulának, a költőnek regénye.