Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 8. szám · / · FIGYELŐ
1. A Nyugat kemény lap s ez az oka, hogy én most második kritikámat írom a Rostand darabjáról: az elsőt ugyanis nem adták ki. Mégis keveset fogok változtatni legelső impresszióm hevességén, mert a sok változtatás hazugság volna. Hazudni pedig vagy csak annak szabad, akinek csak ez a talentuma, mint például a Rostandé vagy annak, akinél a hazugság erény és géniusz. Én, sajnos, sem a hivatásos kis, sem a hivatásos nagy hazugok közül való nem vagyok: csak szomorú, megállapításokra igyekvő, szegény ember.
2. Edmond Rostand hirhedt darabját, a Chanteclert, szeretné az ember amúgy istenigazában megrázni jogos haraggal, de meg se lehet fogni. Soha több jó indulattal nem készültek föl színdarab-nézésre, mint mi tettük és bár adtam volna oda az első koldusnak az ötven frankot, mellyel jegyemet megváltottam. Szerettem volna, akartam, hogy önmagamat is megcáfolva Rostand-t költőnek és a Chanteclert olyan poémának lássam, hogy meghajoljak. Olyan piszkos tábor alakult, verődött a Rostand sikere ellen, hogy ízlésem szerint már eleve Rostand és Chantecler mellé szegődtem. S kiderült, hogy lehet valaki szélhámos, rossz író, habár szélhámos, rossz írónak tartják a szélhámosak és a rossz írók is.
3. Olyan üres, semmi a Chantecler, mondom újból, hogy se fogni, se ütni nem lehet alaposan rajta s az ember elámul az emberi hiszékenység és szamárság nagyságán, terjedelmén. Dehogy is a színpad La Fontaine-ja Edmond Rostand, még csak modern bábjátékosnak is elvtelen és gyönge. Rudyard Kipling valahogyan mégis a természethez közelebb nőtt művész lelkével próbálja barátkozásra bírni az állatok lelkeit. Ez a legmagasabb írószándék teljesen kizárt és hiányzó Rostandnál, mert ő rím-ember csupán egy elsekélyedett Hugo epigon. Tessék elgondolni, hogy a Chantecler története emberekkel történik s azonnal látjuk, belátjuk, hogy a Cyrano nem is volt olyan művészietlen munka.
De sehogy se, vagy csak nagyon össze-vissza és rosszul érthetjük meg a Chanteclert, mint szimbólumos drámát is. A művész-ember drámája ez, a becsületes férfiúé, Franciaországé, a szerelemé, a fatalitásé vagy mié? És az a szörnyű egyenlőtlenség: társadalmi szatíra, verses szójátékok, útszéli filozófia, viccek az olcsójából és nagyképű lovagos cyranismusok. Biztosan annak van igaza, aki azt állítja, hogy a Chanteclert nem egy baromfi-udvar, de az juttatta a Rostand eszébe, hogy barátját, a szegény néha öreg Coquelint bizalmasan Coqunak becézték.
4. És azután ügyes üzletemberek magyarázatára Rostand is belátta, micsoda pikáns és érdekes dolog lesz baromfi- s állat-kosztümökben pompázó színész-hírességeket láthatni. Annak a jó publikumnak tudniillik, mely gyönge, ítélettelen és kíváncsi s mely ma már tudja, hogy a Chantecler csalás, de csődül e csalás csodálatára. (Azóta kevesebb a publikum s világosabb a csalás, de ezt csak a literatúra jegyzi föl.) Az állatokkal való filozofálás nem új, nem jó és nem az, amivel pláne színpadról szóljunk. Ha pedig csak szép, zengő filozofémákat kell állatokkal elmondatni, a Biblia kígyójától a Nietzschééig mindenki szebbeket és mélyebbeket mondott. A legmélyebb és legnagyobb a Chanteclerben, hogy a kakas azt hiszi, ha ő nem kukorikolna, nem jönne föl a nap, a perzsa, hindu s még régibb barbárnak is közmondása. De valamiért hálásnak kell lennünk Rostandnak, a moralista akadémikusnak: új adatokat adott, hozott a színpad természetéhez. Valóban elsőrendű látványosság a Chantecler s dekorációnak, iparnak és üzletnek száz ötlettel szolgáló látványosság, mintahogy sok százezer frankot föl is emésztett.
5. Sajnos, minden jó, dacos szándékom ellenére csak arról számolhatok be, hogy a Chantecler őrült újsága, szenzációja és haszna a színpad vállalkozóinak. Nagy készségű poéta-iparművész rosszhiszemű, szinte nérói indulatú műve, de amelyről a kereskedelem-rovatban kellene az újságoknak referálniuk. A színészek olyan rosszak, hogy szinte becsületeseknek és talentumosoknak kell elképzelnünk őket s egy-két színészt ki kellene fütyölni, mert jól játszák szerepeiket, tehát ők is valószínűleg rosszhiszeműek. Nincs ebben a darabban se természet, se menthető, az együgyű formát mentő, nagyobbszerű szimbolizmus, se igazság, se hazugság, nincs ebben semmi. Versek vannak, csengő versek, közönségesek, szép, szende igazságok, közönségesek, elfogadhatatlan ember-állatok, közönségesek mégis. A színpad a Chanteclerrel közelebb jutott akaratlan föladatához, hogy végre is azzá váljék, amivé válnia kell: bármely szem és fül mulattatójává. Gyári dekortőrök, szabók és mások, örüljetek, mert ezután már Shakespeare-t is ti fogjátok nagyon helyesen interpretálni.
6. És végül: minden harag nélkül íródott e rövid írás, mert sem a színpadot nem sajnálom, sem a Rostand százezreit nem irigylem s hitem az már, hogy minden szükségből és helyesen történik e földön. e nagy baromfi-udvarban, melyet még egy kicsit igazabban fog eldalolni nekünk egy valamely eljövendő, igazi poéta. Ha fáj valami, akkor az fáj, hogy sok-sok ezer sikertelen és impotens ember ellen miért nem írt Rostand egy igazi Chanteclert, egy igazi, nagy, színpadi poémát. Ha nem tette, nyilván oka volt reá: vagy a színpadot nem tartotta méltónak erre, vagy a publikumot, vagy pedig - nem tudott.