Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 8. szám · / · FIGYELŐ
Olyan életrétegben járunk itt, ahol kevés mozdulású a sors, nem érzik hullámütés; kicsik és alig elkülönbözők, alig észrevehető életűek a lények, mint súlyos, nagy vizek mélyén. Hosszú órákon át üldögélnek a falu emberei előttünk piros arcukkal, egy-egy tarokkjátszma esélyeitől felajzott és lekötött mivoltukkal; szinte egyformának látjuk őket, míg egy-két pohárka igazi modenai jön: - - és minden egyszerű vonásuk, hóbortjuk, hibájuk és szenvedélyük felszínre verődve, egykezünk ujjain megszámlálhatón, naiv egymásmellé-rakottságban mindenkorra megnyilatkozik. Az ínyenc plébános, a gőgös, vén marcheza, a komikus kis agglegény, kopaszodó szerelmes vagy hallgatag filozóf. Egykét rugóra járó lelkek s az életük kis tétekben folyik, szolid esélyekkel és normális kockázatokkal, mint egy kártyapárti kedélyes, családi körben. Fölényes idegenséggel nézzük egy ideig: mi közünk napirendjükhöz, bőbeszédűségük kit érdekelhet, furcsa bálványaikon lehet-e nem mosolyogni? Az ilyen könyvek első harminc oldalát azzal a visszatartottsággal olvassuk, ahogy összetett életmódú, szenzációkat és fegyelmezettséget ki-belélegző nagyvárosi ember ül a pipafüstös ebédlő keshedt bőrfoteljén és elnéző unalommal figyeli a tiszteletére gyűlt szomszédurakat. Mily furcsán eleven gesztikulálás, harsogó kacaj, mily hosszú anekdoták, ártatlan csipkelődések, hallgatag asszonyok! - - - S aztán, - észre alig veszi, - a második félórában beleszól a politizálásba, egyszer csak felvette a vitát, egyszer csak megnézett egy leányzót: közöttük van. Más réteg-éIő ázalagok asszimilálódása; kiderül: nem sok e különbség; kiderül: minden csak manier, de mögötte, ha van, az ember sohasem érdektelen. Aki belefigyel a kártyákba, az vele játszik a játszókkal, ha mindjárt filléres is a bank; s e regény, ez író ezt meg tudja tenni velünk.
Egyszer aztán valaki hármat tapsol; és viharszagú, idegen szélroham csapja ki az ajtó-ablaktáblákat, elkeveri a kopott kártyák fontoskodó rendjét. Valahol a messze vízfelszínen tán piszkos, zavaros ár tolul, torz hullámtarajú viharkészülődés; gaz kis kulisszaérdekei, görbe apró titkos rugói a nagy históriának; egy külföldi diplomata húgának levele; - - de mire idejut, e mélyebb körök tespedt mozdulatlanságáig, úgy rázza fel azt, mint éles és édes lüktetés, átreszkető, delejes viharáram, mely rejtett energiákat eszméltet magukra. Forradalom, haza, király! Vagy puskaporszag, halálparfüm, kockázatszépség! - - Valami végre, - amire rámehet mindenünk és magunk, dobjuk, hisz mi egyébre jó? - Ez az embertípus az, mely két jelszóra rajongással telítődik; veszteni valók híján dalolva megy az ágyuk elé és naggyá nőnek a nagy percekben; villámfény cikázott bele a homályba és sok apró, vakéletű teremtés egymásra és magára ismer nála. "Éljen Cavour gróf!" - mondja a tóra nyíló teraszon, a tavaszi éjszakában három-négy ember, akikről egyébként alig eshetnék szó; - reszketve néznek egymás szemébe és koccintanak a háborúért. Lenn, a kerten túl spionőrszemek és osztrák fináncok lesik a gyanús lámpafényt. Ezernyolcszázötvenöt. "Én a magam részéről vízbe fojtom a vámellenőrt!" - szól fojtottan, halkan a karcsú, fiatal asszony, akinek eddig alig hallatszott szava. Majd gyertyával a kezükben állnak a lépcső alján, hogy aludni menjenek, de még visszatérnek izgultan és mosolyogva, mert elfeledték megbeszélni, mi lesz majd az új, egyesült birodalom neve. Mi is lehetne? - - Piemont? Cisalpina? Itália? - Itália! A szél lobogtatja a gyertyákat, - és fenn, a hálószobában így öleli át egymást egy házaspár, ez eleven és egyesítő órán, a közel jövő jelentőségétől átizzott lélekkel; s tán ma először ölelik egymást igazán.
A regény pedig, mely tulajdonképp e két ember regénye, még csak itt kezdődik; és benső, legbensőbb lélekügy. Két ember csaknem végzetes elszakadása a kettejük kétféle vallásérzése miatt, - hogy az egyik tradíciókból és üdvösség reményéért; a másik (a nő) hitetlenül, csak belső nobilitásból és önmagával-elkészültségből jár az erkölcs és igazság útján. Itt valóban fölénk nőnek ámulatunkban e kis emberek; - hol vagyunk tőlük, hol vannak mellőlünk ezek a válságok, ezek a tragédiák és kiengesztelődések? Tán mégis magasabb életelemben jártak - és mi tévedünk? - - Ez a legszebb a könyvben, mely intimus, összhangos, egyszerű megcsinálatlanságában biztos könyv. Keretbe foglaltan az élet egy darabja, - fölös személyek is és fölös epizódok is; - a legtöbb öntudatosság tán abban, hogy hol záródjék e keret; hogy az első harci dobpergés fénye be is fejezze a regényt. Így, ami belülre esik, harmonikus és egész, - egy kis világ, régi világ, - s tán e tapintat épp döntő a könyv értéke felett.