Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 8. szám · / · IGNOTUS: JEGYZETEK
A Széchenyi-ünnep nem volt ünnep. Van benne valami becsületesség, a Széchenyi nagyságához méltó, hogy nem is erőltették. Aminek évfordulója lett volna: a Széchenyi öngyilkossága, végre sem olyasmi, amin az utód hevülhet és elandalodhat. Mit ünnepeljen rajt? Szimbólumot? Annak jelképét, hogy ez az az ország, ahol az embernek főbe kell magát lőnie? Ez nem igaz; ha igaz volna, akkor Széchenyi hiába élt volna s nem volna az a nagy ember, aki. A Széchenyi nagysága éppen annak bizonyításában és biztosításában áll, hogy igenis lehet élni ebben az országban is. Talán nem oly gyönyörűséggel mint egyebütt. Talán nem annyi okkal az ünnepi kedvre, mint más emlékű nemzetek közepett. De dolgozni itt is lehet, és érdemes is. Meghalni itt sem muszáj időnek előtte; még az öngyilkossággal is el lehet várni hatvanhét esztendeig. Amikor már viszont némi fontoskodás van benne; túlbecsülése az egyes ember jelentőségének, legyen bár a világ legnagyobb embere.
Volt tehát afféle praktikus széchenyianizmus abban, ahogy a mi legnagyobb emberünk emlékével szemben egy kicsit szórakozottak voltunk. Az életnek olyan megigenlése, melyet ő tanítani tudott, de követni nem. S volt viszont a Széchenyi tanításai örök aktualitásának bizonysága a lélektelen fecsegésben, mi az egyetlen volt, amit a komor évnap nálunk kiváltott. Keveset beszéltek és írtak Széchenyiről, de szinte csupa üres közhelyet. Ez az ország még mindig lélektelen ország. Még egynéhány Széchenyi elkelne, hogy lelket verjen bele.
A legfájdalmasabb kegyeletlenség az íróké volt. Az egyetlen Marczali Henriknek Pester Lloydbeli cikkében találtam utalást arra, hogy Széchenyi mestere volt a magyar prózának. Ez a szó így kevés. Széchenyi volt első mestere a modern magyar prózának, s általában: ő volt az első modern magyar író. Új ember volt, kinek új mondanivalói voltak s e mondanivalói számára új nyelvet teremtett. Még pedig tudatosan; nemcsak zseniális ösztönnel, de zseniális átértéssel is. Hogy nyelvében él a nemzet, azt ő előtte is tudták. De ő azt is tudta, hogy a gondolat a nyelvben él, s a nyelv magyarságával együtt magyarosodik a nemzeti gondolat. Ami erőt, elmésséget, gúnyt, hevületet, emelkedettséget s finomságot bele lehet kovácsolni a nyelvbe, annyi s olyan finom instrumentuma van a közösségnek, mellyel egybenőtt. S a halhatatlan dilettáns: ahogy nekivágott állattenyésztésnek, folyamszabályozásnak, közgazdaságnak és közigazgatásnak, úgy vágott neki a nyelvalakításnak is. Huszárosan, huszárkapitányosan. Úgy mint Bismarck a német egységnek s a német prózának. Amelyre éppúgy rányomta bélyegét s éppoly tudatosan s éppoly rászületett művészettel, mint a német birodalomra. Széchenyin kívül még egy praktikus zseni volt a magyar államférfiak közt: Andrássy. Aki szintén nem tudott tökéletesen semmiféle emberi nyelven, magyarul sem. De titkárait időnek előtte megőszítette azzal, hogy neki elég jó levelet vagy jegyzéket nem tudott írni senki, sem franciául, sem németül, sem magyarul - s a nyelv- és íróművészek közt végre is többnyire ő maga volt az, aki megtalálta a pontos szót arra, ami mondanivalója volt. (Aminek a titka az lehetett, hogy volt mondanivalója.) Az ige hatalmát és termékenységét mutatja a Széchenyi nagysága; a szóét, melyben, mint a középkori abrakadabrákban, varázslatos erők szunnyadnak, s melyet aki avatott mond ki, világokat igézhet föl vele. A magyar írók kétszeresen adeptusai Széchenyi Istvánnak.