Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 8. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY
Alig ment ki Dani a kapun, Takács Gyuri felugrott, kapta a gubáját s utána sietett. A másik két paraszt (a harmadik, az öreg Kis már elment) abban a percben, ahogy a két nagygazda nem ült az asztalnál, az ottfelejtettek kényelmetlenségével feszengett a székén. Gyerünk, no gyerünk mi is, - noszogatták egymást.
- Ereggyetek hát, - szólt a tanító, - nem látjátok, hogy ez meg akarja késelni Danit!
- A lehet! - nevetett a ráncos tokájába Vincellér, - azt jó lesz látni!
- Azt jó! - mondta a másik is, és elmentek.
- Forduljatok fel mindnyájan reggelre, - morogta magában a tanító, a ki torkig volt a parasztokkal, a parasztságokkal, megutálta az utálatot, s valami emelkedett hangulatot érzett magában. Valami szokatlant, szépet, nagyot akart tenni. Körülnézett bágyadt fényű szemével, piszkos körmével belekapart a szakállába s átérezte a helyzete fonákságát, át azt a lehetetlenséget, hogy ő itt valaha valahogyan hozzájusson emberi méltóságához illő egyetlen mozdulathoz. Füst volt ott és bor bűz, és köpések és kimondott trágárságok undora, a mely szinte beleévedt a rozoga bútorokba s vastaggá tette a levegőt. A lógó lábú lámpa azt izzadja ki üvegén, attól növeszti a hamvát, még ennek is az fogyasztja el a lángját. Hát az ember, az isten képére teremtett, az élet, a társadalom, az öröklött és szerzett és rátukmált gyarlóságok embere, a kit az alkohol vitt félre útra s a ki az alkoholtól várta a szabadulást, hiába, - ez a gyarlandó ember hogyne állana szédülve remegő inain s hogyne izzadná itt a jótehetetlenség elernyesztő csöppjeit.
És egyszerre fellobban benne az isteni szikra, az ész, az emberi dicsőség. S csaknem felbukik álltában, a mint hirtelen tettre lódítja az ötlet, a szép és jó és nagy tett ötlete:
Kinyitja az ablakot.
S a mint betódul a tiszta, éles, szabad levegő, a mint berohan s körülszalad az első jeges szélroham, a lámpa rémületében nagyot lobban, elalszik, az ember pedig összerázkódik s vékony ruhájában reszket. De nem omlik össze és nem teszi be az ablakot, hanem örül az isteni szikrának, a mely még ott pislog az agyában és állva a hideg, a fagyasztóan tiszta éjszakában, rezegni, sugárzani kezdenek a csillagok a szem nedves tükrén s egyszerre csak újabb nagy és szép és jó tettre tör ki egész lénye:
Zokogni kezd.