Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 8. szám
Er wirft den Handschuh ins Gesicht:
"Den Dank, Dame, begehr ich nicht."
Most itt vagyok. Az a súlyos, meleg vérhullám, ami imént egy másodperccel a fejembe zúdult, hirtelen visszahúzódott most és most nagyon halovány és nyugodt lehetek. Nyugodt is vagyok, mert tisztán és derülten és nagyon élesen kell látni, két szemeimnek. Két másodpercet fel kell osztanom három részre: - lassan és erősen oda kell mennem a kör közepére, kicsit balra az egyik párductól és inkább az oroszlán felé - most lassan le kell hajolnom, egy nyugodt, egyszerű ívben, két ujjal felveszem a kesztyűt, - megfordulok és egészen ugyanolyan léptekkel - ó, ez a legfontosabb! - egészen ugyanolyan léptekkel visszamegyek a rácsig.
Egészen bizonyos vagyok és világosan látom, hogy nem bánthatnak. A sárga lompos és szennyes oroszlánfej most közelről néz rám: csipás, hunyorgó szemei vannak és a vörös pofája csupa ránc. Itt tudnék állni és megszámolni a bajusza szőrszálait. Nagy, nehéz állat és súlyos szaga van. Éhes, ó éhes és kétségbeesett, - szegény, szegény kiéhezett oroszlán! Rám néz. Ha egyetlen lépésem fél milliméternyivel gyorsabbá válnék a másiknál: ha egy másodperccel hamarabb fordulnék meg s hajszálnyit rándulna kezem vagy a szemem akkorát rebbenne, mint egy szúnyog szárnyának csapása: - úgy robbanna rám, mint kipattant acélrugó s egyetlen harapással szétmorzsolná a fejem. De én ezt tudom. Szegény, ostoba, ostoba oroszlán!
Én ezt tudom. Most fölveszem a kesztyűt: egészen lassan és nyugodtan. A szemeimet mereven le kell szegeznem a porondra és ugyanolyan mozdulattal kell, hogy visszalendüljek. Fekete bőrkesztyű, három gombbal. Ismerlek. Ha már egyenesen fogok állani majd, parfümöd orromba csap: tudom, milyen parfüm: coeur de Jeanette. Ezt külön kell megfigyelnem majd.
Most háttal vagyok a másik párducnak és néz. Még lassabban kell mennem, mint ahogy elhatároztam, mert bársonyos talpát egy lágy, egy gondolatnyi, egy nesztelen árnyalattal beljebb húzta s fényes agátkarmait könnyedén felemelte a levegőbe. A következő másodpercben, ha addig tudom még akarni, tudom akarni ezzel a feszüléssel ezt a halálfekete csöndet köröskörül... ha a második páholy ötödik fülkéjében az a fiatal, cataniai leány nyitott, eltorzult szájával addig el nem ordítja magát... ha meg nem botlom ebbe a kis halomba itt a lábam előtt és ő felsége el nem ereszti azt a bársonybojtot, amit görcsösen megragadott a kezével, amikor lejöttem... akkor én a következő másodpercben a rácsnál leszek.
Lassan, nyugodtan megyek fel a lépcsőn. Zavaros ordítozások süvöltöznek, tolakodnak köröskörül. Mutatnom is kell, milyen nyugodt vagyok. Mi ez? Csönd van belül. Azt hiszem, most nem lélegzem már és talán nem is fogok többé lélegzeni, milyen jó így. Ez a nyugalom. Ez a béke. Ez most már örökké így lesz.
Ezek itt ordítoznak körülöttem. Nyitott, nyirkos szájakat látok, olyanok, mint a sír és kezek hadonásznak a levegőben, de nem hallok egy szót se. Most megint elborította arcomat a vér, ez is jó. A második páholysorba kell fölmennem, az még soká lesz, amíg én odaérek. Itt van a kezemben a kesztyű és a zavargó hangok közepett enyhén, fájdalmas lendüléssel lódul neki lelkemnek a Coeur de Jeanette álmatag illata. Odafönt, a lépcsősikátor tetején nyüzsgő, tarka gombolyag közepén, kipirult arccal, félig nyitott ajakkal vár rám az asszony: - viszem a kesztyűt.
Viszem a kesztyűt. Neki is ilyen illata van, mint ennek a kesztyűnek itt - ó Coeur de Jeanette, te édes, te lágy! Az ő mellének is ilyen illata van és ilyen illata volt az ő szemének is a sajgó, félhomályú szobákban. Vajon mit kellene tenni most? Talán letérdelni előtte és megcsókolni fekete szoknyája szegélyét és zokogni, itt, a tarka, gomolygó, kavargó, ostoba sok ember előtt, mintha egyedül volnánk. Vagy szótlanul átadni néki téged, fekete kesztyű, fekete lobogó - és visszatérni szótalan a párducok közzé és lefeküdni... Vagy megcsókolni kesztyűtlen kezét, mint mikor egyedül ültünk a páholy enyhe homályán... régen... régen... tegnap. Lágy, illatos kezét, simogató kezét... lágy illatos térdeit, jó térdeit. - Ó unalom! Ó csönd! Milyen messze van mindez. Honnan jöttem én?
Meg akart ölni. Tudtam már rég, mosolyogtam rajta. Megölhetett volna szerelemmel is: térdeit átkulcsolhatta volna nyakamon és megfojthatott volna. De neki így kellett: látta volna sikamlós húsomat, amint a fenevadak marcangolják és látta volna kibuggyanó beleim - s gonosz, irtózatos testén izgalmak vonaglottak volna végig... végig a combján... e látványra... s leroskadhatott volna véres, szétszaggatott holttestem fölé, hogy vad görcsökben és sikoltozva öleljen át... eszelősen kiáltozzon, hogy meghaltam érte... Ó undor! Ó unalom!
Mi ez? Mintha zene szólna a távolból. Még mindig nem vagyok ott. Igen, véres testemen feküdt volna s átölelte volna a testet, amit elhárított magától, csiklandós nevetéssel, míg élt. Meg akart ölni. Nyugtalan, húsos kezeivel bele akart nyúlni a végzetembe. Végzetembe, mely úgy zeng most felém, mint távoli tengerek zenéje. Ostoba, senki. Asszony.
Ostoba, vonagló test. Ostoba, vonagló vágyak. Ostoba. Én a mélységből jövők, a végtelen csöndből és az ismeretlen küszöbéről jövők, ismeretlen vizek felől - és ő vonagló vággyal, apró dobogásokkal, kinyújtott, kurta karokkal vár engem odafönt a lépcsősikátor tetején. Meg akar csókolni engem. Át akar fonni a karjaival. Át akar fonni a lábaival. Meleg akar lenni hozzám, fülledt, szorongó hőséget akar belém nyomni - belém, aki a süket Nyugalom jégbarlangjából buktam föl ide. Asszony. Démoni, vészes, kárhozatos asszony! Milyen nevetséges.
Hol voltam? Hol vagyok? Valahol ablakot törtek és most hideg levegő csap keresztül a pállott, forró folyosókon. Messze szalad vissza a horpadó láthatár és végtelenbe tágulnak most a magányos mezők. Távoli hegyek láncain bükkös rengeteg árad. Nehéz görcs bomlott föl a vajúdó gomolyagban és most süket, boldog pihenés következik. Nyugalom, béke! Szabadság, erő és igazság tengere, magány! Hiszen e gomolyag fölött az ég tiszta harangja terül és nyugalmas csillagok várnak és figyelnek a szelíd messzeségben, mint egykor az apai ház udvara fölött. EI tudtam feledni? Magános tenger vagyok és körülfogott engem a szabad, a boldog, a halálos egyedülvalóság. Távol tengerek diadalmas zenéje - hideg és szelíd zene a zavaros és buja akkordok után. Ó értelek! Ó megyek!
Ki ez az asszony? Mit akar eltorzult arcával, lázas szemeivel? Én amonnan jövök. Mi ez a fekete, forró, erős szagú és vonagló patkány itt a kezembe? Vágjátok a képébe a cudarnak! Meg akart ölni!
Ostoba asszony. Nem kell a jutalom.