Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 8. szám
Marie de Médicis egykedvű szomorúsággal ébredt Fontainebleauban. Tegnap este hatezer tallért vesztett és éjjel elhunyt férjével álmodott. IV. Henrik, ahogy szokta, tépett ujjú, páncéltól fekete pourpoint-ben, izzadságos, poros arccal sietett át a Louvre tágas termein és görög dinnyét kívánt enni. Ö intette, ne egyék, árt a gyomrának, tartson inkább Spaâ vizével kúrát, mire az elhunyt egy nagy dinnyét feléje vágott, egyenesen a fejének. Azután megemelte a kalapját s udvariasan elköszönt: - Serviteur!
Szomorú volt a gyereksége a flórenci nagy, hűvös kőházban, szomorú volt házasélete a párizsi palotában és egyhangú az élete most is.
Kint zaj.
Marie megeresztette jobban a tokáját, a fejét hátraszegte és kegyesen bólintott a belépő felé:
- Jó napot, Souvré! Mi az?
- Madame, bocsásson meg korán reggel való alkalmatlankodásomért, a király ma későn ébredt...
- Mosdott rendesen?
- Azt igen, Madame, de...
Az özvegy királyné csak ezt nem szerette. Miért "de"? Európa leggazdabb pártija előtt nem lehet "de"! Nagybátyja, a toszkánai nagyherceg, 600,000 aranytallért adott vele az eladósodott IV. Henriknek hozományul. Az ifjú férj pedig a nász-hajórajt is kölcsönkérte, hogy hazavihesse. Nincs "de".
- A felség nem akart imádkozni.
Marie feje idegesen ingott meg a keményített, hullámos csipkegallérban. Hát azért költ ő évenként ezreket vallásos művekre, hogy a Fia, ez a kölyök, azt mondja, hogy nem imádkozik?
- És mint okolja meg ő felsége ezt a sajátságos elhatározását, Souvré?
- Kérdeztem én is tőle. Azt felelte, hogy nem akar. Ismételte is: nem akar.
Gilles de Gouvré, a király nevelője, legörnyedt a mondott szavak súlyától.
Marie kedves olasz komornája felé fordult mintegy tanácsért. Galigai az erős lelkek biztonságával nézett Marie savó-szemei közé és Marie tudta már, hogy mit tegyen.
- Amint ez boldogult uram, a király életében szokásban volt, Souvré, ha a királyi gyermekek nem engedelmeskedtek, - meg kell korbácsolni őfelségét.
Gilles de Souvré felszisszent.
- ...meg-kor-bá-csol-ni! Hogy lesz jó király, ha nem tud beletörődni a változhatatlanba?
Arra gondolt, hogy neki is bele kellett törődnie a változhatatlanba: a "királyi ágyas", Henriette d'Entraigues létébe annak idején s csak így lehetett királyné. Mikor Henrik bemutatta neki udvarát, Henriette-ről azt mondta: "Ez itt, ez volt a szeretőm". Pedig akkor is szerette. Alighogy férji jogaiba lépett, Marseille-ben lóra ült, hogy Henriette-jéhez vágtasson.
Gilles de Souvré Galigai-ra nézett, de a kegyelt arca csak jóváhagyást sugárzott. Souvré várt, aztán megszólalt:
- Madame, én őfelségét igazán... nem merném már megkorbácsolni... nagy fiú már és...
- Talán én verjem meg? - kérdezte Marie és kedvtelten nézegette a sötét brokáton fehérlő kövéres kezét. Henriette keze nagy, parasztos; mosdatlan szájú személy. A király sose méltányolta az igazi szívnemességet, neki vígság és csípős nyelv kellett.
- Ennek meg kell lenni, Souvré!
Souvré felhúzott szemöldökkel vonult vissza.
- In Francia tutte le cose si fanno con summa confusione! - vetette oda Galigai megbotránkozva Souvré jámbor tétlenségén.
- Hallgass, Galigai!
A két nő ezzel a mintás bársony-kelmék felé fordult, amik az asztalt tetézték. Hallgatva, lassan, nyugodt mozdulatokkal suhogtatták a sima, meleg kincseket.
Souvré a folyosón görnyedten haladt.
- Mi nehezet visz a hasában, Souvré, hogy oly görnyedten jár? - elméskedett egy udvari ember.
- De la merde! - felelt az ideges főúr.
Az urak nevetve nyitottak utat a gondterhelt alaknak, aki sűrűre ráncolt homlokkal tért vissza fejedelmi növendékéhez. Az ajtónyílásra a fiatal király visszafordult az ablaktól, amelyen keresztül Souvré távozása óta a kertet nézte.
A tíz éves királyi méltóság hideg megvetéssel tekintett a meglett alattvalói görnyedtségre.
- Királyi anyja, felség, nem szívesen vette a hírt.
- Árulkodó, - vélte büszkén XIII. Lajos.
- Felséges uram, énnekem kötelességem... Mindenkinek vannak kötelességei.
- Anyámnak is. Mért nem szeret ő engem?
- Felséges uram, királyi anyja szereti önt, nagyon.
- Mert cukorkákat ad a nevem napjára?
- Mert, ha kell...
XIII. Lajos megzavarodott, elpirult, félre fordította a fejét:
- Mondja gyorsan, Souvré!
- Királyi anyja úgy hagyta, hogy azért, mert nem imádkozott... ma... már magammal is hoztam.
Itt Gilles de Souvré félve húzott elő egy korbácsot. A fiú szemöldököt ráncolt, majd fölpattant és Souvré elé állt:
- Itt vagyok, Souvré, - szólt dacosan, majd szelídebben tette hozzá, - de ne üssön erősen.
Souvré hóna alá fogta a karcsú derekat, de... verejték lepte meg homlokát: elfelejtette megkérdezni a királynétól, hányat üssön. Gondolta, egy tucat nem lesz se sok, se kevés.
A király szótlanul tűrt, de ahogy Souvré eleresztette, fojtott hangon kiáltott:
- Hát menjen, menjen! S ahogy egyedül maradt, dühös, vonító zokogásba tört ki és idegesen toporzékolt:
- Nem járja. Nem igazságos.
Egy kicsit fájt is az ütések helye, de szívében csak dühöt érzett. Milyen más volt, ha az apja verte. Ott vér szegült a vér ellen, erő az erővel dacolt.
- Ott, a kertben... nem akartam átugrani azt a vizes árkot... "Uraim, nézzétek, milyen ügyes a trónörökös!" Nem, én nem akartam... Mert! Nem! Akkor megfogta a karomat. Az fájt és bele akart mártani a vízbe. Bassompierre vett ki a kezéből... Mért nem az apám ver ma is? Mért nem ő ver?
Az anyja jutott most eszébe, aki alig volt több neki, mint egy hideg, pöfeteg idegen. Ő megmondja neki, ő nem hallgat. Ő azért király. Megteheti. Ha verni akarják, jó, de verje királyi kéz, ne egy olyan totyakos öreg, mint Souvré. Úgy tipeg, mintha becsinált volna...
- Me-e, vén pudli!
S a francia király mérgesen öltötte ki nyelvét a folyosóra vezető ajtóra.
* * *
Marie de Médicis, immár kettős tokával, udvart tartott szűkebb körű kegyeltjei számára.
- Mennyi idős lehetett az a nagy potyka, felség?
- Legkevesebb négyszáz éves volt az a potyka, - szólt Marie a biztos tudás nyugalmával.
- Ó, az nem csoda, - szólt élénken Bassompierre, - a nagynéném birtokán múlt hónapban fogtak egy potykát, ami a felcser állítása szerint négyszáznyolcvan vagy ötszáz éves is lehetett. Olyan vastag volt, mint a karom... nem, vastagabb volt, olyan lehetett, mint...
Bassompierre körülnézett s szeme a királyné karján állt meg összehasonlító körútján:
- ...igen, nagyon vastag volt.
- Látta felséged a quai des Augustins-en azt a fiúcskát, aki két fejjel született?
- Nem, hercegnő, nem! Ah, és ön már látta?
- Igen, tegnap megnéztem. Két feje van.
- Holnap elmegyek.
Bassompierre mosolygott.
- Könnyű magának, Bassompierre. Tegnap este megint nyert.
- Éppen jókor. Összes vagyonom 400 tallér volt. S csak a szabómnak tartoztam egy ruháért 900 tallérral.
Marie de Médicis kelletlenül vékonyra csukta össze a száját. A kérdéses összeg jó része tőle vándorolt a vidám nemeshez. Eszébe jutott sok vesztesége, a főurak elégedetlensége, a birodalom pénzügyeinek ziláltsága és Galigai férjének, Concininek gyűlölt volta. Eh, mindenki azt kegyeli, akit akar. Én választom meg, hogy kivel kormányozzak. Különben is az nem igaz, hogy Concini tanácsa után kormányzok. A legkisebb dolgokban is magam intézkedem. De mit mondhatna egy Concini, amit egy Médici ne tudna?
- És Rohan herceg? - kérdezte hangosan Marie, gondolatmenetét követve.
- Rohan, az elégületlen, hogy kipottyant az udvarból, haza vonult birtokára, most vadászik és roueni módra eszi a kacsát.
- Pedig elég vérmes úgyis.
- Hát üsse meg a guta, - intézte el röviden Bassompierre.
Marie kegyesen bólintott; ő se bánta volna, ha guta üt minden akadékoskodót.
Egy ajtó ekkor fölpattant s megjelent XIII. Lajos. Marie és az egész társaság, ahogy a rend kívánja, fölállt s mély bókkal üdvözölte az uralkodót. Lajos nyugodtan körülnézett és felvont szemöldökkel így szólt:
- Jobb szeretném, ha kevesebbet bókolnának és kevesebbet korbácsolnának.
Bassompierre elneveti magát; utána az udvar, csak Marie de Médicis mosolyog fanyarul és kényszeredetten. Nem is ül le, állva marad s a nevetés csillapultával jelt ad a távozásra.
- Fogasson be, Souvré!
XIII. Lajos várt egy helyben, míg mindenki távozik, aztán odaszólt röviden Marienak:
- Anyám!
Marie de Médicis félig hátrafordította a fejét és kerek elutasítással csak ennyit mondott:
- Kikocsizom.
Ezzel az ablakhoz lépett s az unott gőg kedvteltségével nézte a piros bársony ülésű hintót, előtte a hat fehér lovat, a fehér-kék egyenruhás kocsist, a lovakon ülő legényeket és legelöl a két lóhátas csatlóst. Egyszerűség és pompa, gondolta. Semmi kíséret! Én nem félek. Rám nem les egy őrült, aki leszúrjon. Hirtelen hátra fordult megnézni, hogy nem tűnt-e el a király. Féltette. Amióta Ravaillac legyilkolta IV. Henriket, Marie de Médicis nagyon féltette a kis Lajost, mintha tudta volna, hogy míg e fej, addig áll az ő hatalma is.
Lajos ott volt és szigorúan nézte az anyját.
- Vigyázzon magára, felség, - búcsúzik az anyakirályné mélyen bókolva.
Az egyik ablaknál a király, a másiknál Souvré nézik, hogy száll kocsiba Marie. IV. Henrik halála óta XIII. Lajos egy tábori ágyon anyja szobájában aludt mindig. Ez az első eset, hogy a felséges gyám egyedül hagyja fiát egy éjjelre. De Párizsba kell kocsiznia, ahol másik fia, a duc d'Angoulęme, nagy betegen fekszik.
A királyné baljára most ül a hintóba az öreg Conti hercegné. Lajos a ma esti szokatlan és jóleső egyedülségre gondol és Souvré mosolyog.
A király oda néz:
- Mit nevet, Souvré?
- Az utolsó percben... hihi... a királyné parancsára négy vastag gyertyát tétettem az alá a párna alá, amelyen Conti hercegnő ül... hi...
Souvré hahotázva nevet, kint az őrség hármat kiált s a palotát bezárják.
* * *
A kis király ráncolt homlokkal gondolkozik a sötétben, hogy vethetné ki királyi anyját a hatalomból.