Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 8. szám · / · SCHÖPFLIN ALADÁR: MIKSZÁTH KÁLMÁN
Már több mint harminc év óta él Budapesten és ennek írói munkásságán alig látszik nyoma. Ez a nagy város kevéssé érdekli, csak lakik benne, de életébe nem élte bele magát. Egy-két képéhez ha vett anyagot a fővárosi életből, azok is azt mutatják, hogy olyasformán áll vele szemben, mint aki az ablakból nézi az utca hullámzását, de maga nem elegyedik bele. Ez a nagy megfigyelő sohasem tartotta érdemesnek, hogy mindennapos élete színhelyén körülnézzen és képet alkosson magának róla. Mert már kialakult, befejezett egyéniség volt, mikor idejött s már megkapta mindazokat a benyomásokat, melyekből összes későbbi munkáinak színei alakultak. Az ember egyéniségének tartalmát azok a képek határozzák meg, amelyeket gyermek- és ifjúkorában nyert; ezekből táplálkozik aztán az író egész pályáján át. Fejlődhetik, bővülhet, a világfelfogása átalakulhat, folyton új elemek nyomulhatnak lelkébe, de ezek is hozzásimulnak ifjúkori képeihez.
Mikszáth gyermekkorát a falusi kisnemesek és parasztok között töltötte, serdülő korában ezekhez hozzájárultak a felvidéki kisvárosok nyárspolgárai, legénykorában a vármegyei urak. Ezek maradnak szeme előtt egész életében, ha lelkéből ír, csak róluk tud írni. Később még gyarapszik galériája: a parlament alakjaival, kik között férfikorát töltötte. Ezekről is sokat írt, de kevés kivétellel journalisztikai jellegű dolgokat, - még nagyszabású szatírája, Az új Zrínyiász is alapjában véve nem más, mint az ő különleges journalisztikai műfajának, a parlamenti karcolatnak legnagyobb arányú s irodalmi magaslatra emelt példánya. Képzelete a tornácos kúriák, falusi parókiák és a zsúpfödeles parasztházak körül jár mindig legszívesebben.
Meglátszik munkáin még az is, hogy ezek az ifjúkori benyomások hogy rakódtak le, rétegenkint, az emlékezetében. Mikor parasztokról ír, majd mindig megérezzük, hogy ezeket az alakokat egy gyermek látta, ezeket a történeteket egy gyermek hallotta, hogy aztán a férfi alkossa újra. Legtöbb paraszt-történetében egy alakkal többet találunk, mint amennyiről ír: a kis fiút, aki ott ténfergett a falusi emberek közt, hallgatta beszélgetésüket, álmélkodott nevezetes történeteiken, megbámulta virtusos cselekedeteiket, megdöbbent tragédiáikon, sejtő szemmel figyelte szerelmeiket. Mindenütt észrevenni a történetekben a gyermeki perspektíva nyomait, mint ahogy a fotografált képet átfesthetik akárhogy, mégis meglátni rajta, hogy a fényképező lencse rögzítette meg.
Az úri gyerek, ha falun nevelkedik, sokat érintkezik a parasztokkal, szeret is köztük lenni, mert nem mentorkodnak felette, nem is veszik semmibe, mint a maga köréből való felnőttek, hanem megbecsülik, megtisztelőnek érzik társaságát, meghallgatják szavát, nem tartják magukat nálánál annyira okosabbaknak, mint apja, anyja, egyéb úri emberek. Úri házból való származása disztinkciót szerez neki közöttük; felülről nézhet rájuk, ő, akit odahaza mindenki lekicsinyel. Ebből a helyzetből sokszor valóságos barátság fejlődik ki a felnőtt vagy öreg paraszt és az úri gyerek között. Azért ez egy pillanatra sem felejti el, hogy ő más valami, mint ők, és pedig valami különb, mint ők. Ha aztán falun tölti élete többi részét is, ez a viszonya a parasztokhoz észrevétlenül átalakul a falusi úri ember és a paraszt rendes viszonyává. Ha ellenben elszakad a paraszt-élettől s városba kerül, egész életére a gyermek szemléletei maradnak meg elméjében s a felnőtt ember is az egykori gyermek szemével néz vissza a parasztok életére.
Ez jellemzi Mikszáthnak azokat a rajzait, melyeket a palóc és tót parasztokról írt. Sokszor meg is mondja a fiatal korra való visszaemlékezés melankolikus hangján, hogy emlékeit írja meg, néha szerepelteti is önmagát, a parasztok között ténfergő gyereket, történeteiben. De a többi rajzokban is mindig érezzük, hogy milyen szemmel nézte egykor azokat az embereket, akikről szól; osztozott a falu közvéleményében, ezzel együtt nagyon okos embereknek vagy bolondoknak, furcsáknak, nevetségeseknek, félelmeteseknek tartotta őket; érezzük, hogy mulatott vagy borzongott azokon a történeteken, amelyeket egykor a cselédszobában, a mezőn, a georginás kertekben, a kis házak előtti padokon tágra nyitott, mindent meglátó szemmel hallgatott s melyeket most játszi humorral, megindulását csak néha engedve keresztül csillogni, elmond.
Innen van, hogy bár a parasztokat is bizonyos távolságból, felülről nézi, mégis valamivel közelebb van hozzájuk, kisebb távolságban felettük, mint pl. ha megyei urakról ír. Innen van az is, hogy csak azt rajzolja a paraszti életből, amit a gyermek is meg tud látni. A vasárnap délutáni beszélgetések, a téli esték tréfálkozásai, a vidám mesélgetések, a templomba járás, a falu nevezetes eseményeinek meghányása-vetése, a kovács-műhely pletykái - ezekben s effélékben alakulnak ki a történetek. Ha munkaközben rajzolja őket, akkor a munka maga alig szerepel, annál többet a munkaközben folyó tréfák, dalolások, tereferék. A paraszt szegénységét, nyomorúságos, egyhangú életét, tudatlanságát - mindazt a sok nyomorúságot, melyben egész életén át benne él, melyet úgy megszokott, hogy észre sem veszi, mint ahogy nem veszi észre a levegőt, melyben lélegzik: ezt nem vette észre a gyermek sem, aki a paraszt álláspontjáról nézi a parasztot és ezért nem szól róla az író sem, aki a gyermek benyomásait rajzolja meg.
Minden pontos megfigyelő észreveheti, hogy a szemlélet dolgában mennyire különböznek Mikszáth palóc-rajzaitól azok, amelyekben a szegedi parasztokról vette az anyagot. Ezeket már érett szemmel figyelte s a felnőtt ember attitűdjében áll velük szemben. Megrajzolásuk teljesen a pontos, rendkívül éles megfigyelés műve, objektívebbek, markánsabb körvonalúak, de egyoldalúbbak is: a parasztnak csak egy-egy vonása domborodik ki belőlük. Nagyon biztos kontúrrajzok, nincs meg bennük a tónusnak az a gazdag árnyalása, mint a palóc-rajzokban. Ez az összehasonlítás magyarázza meg legvilágosabban azt, amit a gyermeki szemlélet nyomainak mondok Mikszáth paraszt-történeteiben. A szegedi parasztot úgy nézi, mintha egy nemét a kuriózumnak látná benne. A palóc-rajzokban ez soha sincs meg; a palóc nemcsak egyes különlegességeivel érdekelte, hanem egész lényével.
Senki egész irodalmunkban a parasztot úgy megeleveníteni nem tudta, mint ö. De rajzai nem intimek, úgy ábrázolják a parasztot, ahogy mindennap, sok ember szeme láttára viselkedik, sohasem úgy, ahogy önmagával szemben áll. Ezek a rajzok látványon alapulnak, nem együtt-élésen; az van bennük, amit mindenki megláthatna, ha olyan jó megfigyelő volna, mint Mikszáth, hiányzik belőlük mindaz, ami csak az előtt nyilatkozik meg, aki valósággal benne is élt a parasztéletben. Szeretete a paraszt iránt nem is intimitáson alapszik, hanem a megbecsülésen; a magyar parasztot, kivált a palócot, jóravaló, erős, derék, tehetséges emberfajtának tartja s nagyon tud gyönyörködni benne, mikor ezeket a tulajdonságait kimutatja. A kemény fejű, ravasz, mindenkivel egyforma hangon beszélő, érdekeit, igazát megvédő palóccal szemben mennyire másnak látja a tótot! Ami abban energikus keménység, az ebben jámbor szelídség, ami abban ravaszság, ebben félszeg, együgyű ravaszkodás, ami abban önérzetesség, ebben alázatos meghunyászkodás. Becsületes, szelíd, derék emberkék ezek a tótocskák, de mennyivel különb, imponálóbb náluknál a magyar! A két emberfajnak sarkalatos temperamentumbeli különbözősége nyilvánul ebben a szembeállításban, amint egykor egy eleven szemű gyermek lelkében tükröződött. A tót nép fantasztikuma azonban néhány pompás kísértetlátó történetet adott neki, amelyekben még ma is érezzük azt a borzongást, melyet egykor hallásukra a szklabonyai kis fiú érzett
A paraszt után időrendi sorban a felvidéki kisvárosok nyárspolgára következik. Ez sokszor feltűnik egy-egy munkájában, ha nem adott is neki annyi anyagot, mint a falu népe. Sokszor megtaláljuk itt is a diákkori szemlélet emlékeit azokban a színekben és vonalakban, ahogy a kisvárosi kosztadó gazdákat, iparosokat, szatócsokat, bérkocsisokat rajzolja és alighanem diákkori epekedések emlékei azok a csinos, karcsú bokájú, libegő szoknyájú polgárlányok, akik egy-egy történetén hirtelen átlebbennek. A selmeci és egyéb felvidéki városok részben még ma is régi állapotában megmaradt, de részben már átalakult polgárságának képei ezek; olyan polgárságé, amelyben még elevenen élnek a régi bástyák közé szorított élet hagyományai, kicsinyességeikkel, nagyzoló polgári gőgjükkel, korlátoltságukkal. Érdekes dolog, hogy ezeket a polgárokat Mikszáth csaknem mindig komikus, furcsa alakoknak rajzolja. Valamikor a faluról a városi iskolába került diák is bizonyára furcsáknak, nevetségeseknek látta őket, aminthogy a kisvárosi diákoknak mindig is legnagyobb mulatsága volt a nyárspolgárokat megtréfálni. De van ennek a dologban magában rejlő oka is: az a kicsinyes nyárspolgári élet valósággal tenyésztője volt a bogaras, különcködő embereknek, akik éppen furcsaságuknál fogva legjobban ragadják meg a fiatal gyerek figyelmét s később is legelevenebben bontakoznak ki emlékeiből. Aki húsz-harminc évvel ezelőtt magyar kisvárosban élt, annak emlékezetében biztosan él egy sereg efféle furcsa kabinet-alak s akinek, mint Mikszáthnak, erős érzéke van a tipikus iránt, annak első sorban ezek a figurák nyomulnak tollára. A felvidék protestáns gimnáziumainak tanári kara még húsz-huszonöt év előtt is tele volt sajátságos, furcsa, de jellegzetes alakokkal, - nem véletlen tehát, hogy Mikszáth, ha tanárt rajzol, majd mindig ilyennek rajzolja. Rendszerint tanult, tehetséges, de fejlődésükben megrekedt emberek voltak ezek, akik idegennek, magukhoz méltatlannak érezték azt a nyárspolgári környezetet, amelybe jutottak, de mégis kénytelenek voltak benne élni s ebben az ellenmondásban, éppen azoknál a tulajdonságaiknál fogva bogarasodtak el, amelyek legértékesebbek voltak bennük. A nyárspolgárok mosolyogtak rajtuk, a diákhumor kifogyhatatlan forrásra talált bennük, de azért ösztönszerűleg az áhítatnak egy nemével látták bennük a tudomány embereit s egyiküknek másikuknak érdemén felül is kijutott a nagy tudós hírneve a maga szűk körében. Mikszáthban ebből a tiszteletből már kevesebb van, mikor róluk ír, inkább csak a bogaraikat látja. Általában a kisvárosi élet alakjai közt kevés tiszteletre méltót talál, látszik, hogy csak nézte őket, mulatott rajtuk, a szívével nem volt köztük.
Ugyanabból a korból valóknak látszanak - mindig a szemléletnek azt a módját vesszük irányadóul, amely az egyes körökről rajzolt képekben elárulja magát - a falusi apró dzsentrire vonatkozó emlékek. Azon a vidéken, ahol Mikszáth gyermekkorát töltötte, minden faluban van néhány kicsiny birtokon, egyszerű életet élő nemes család, amelyek bizonyos értelemben középen állanak a parasztság és a vármegyei uralkodó nemesség között. Velük egy körben élnek s igen gyakran belőlük is kerülnek ki a falusi papok, nótáriusok, tanítók is. Mikszáth maga is ebből az apró dzsentriből emelkedett ki, - sokszor rajzol róla egy-egy tipikus képet, amelyen megérzik, hogy a színeket hozzá odahaza, a családi beszélgetésekből, környékbeli látogatásokból, mulatságokból vette, amelyekben a vakációra hazajáró diák már részt szokott venni. Ezek iránt a kis urak iránt, bár mint mindennek, meglátja ezeknek humoros vonásait is, a tisztelet bizonyos nemét hozta magával gyermekkorából; apjának a barátairól van szó, akiknek odahaza tudják és megbeszélik minden dolgát, bajait, gonoszságait, de azért még akire haragusznak is, idegenek, nem közülök valók közt kímélettel beszélnek róla, mert egy közös egység tagjainak érzik magukat vele. Ennek az érzésnek nyomai meglátszanak az apró dzsentri rajzain is, - megrajzolja furcsaságaikat, humorizál róluk, de sohasem bánik el velük olyan kegyetlenül, mint például néha egy-egy nyárspolgárral. Ha pedig rossz embert rajzol közülök, önkéntelenül tragikus vonások is jutnak a humoros színezetű rajzba. Egy vonás pedig különösképpen bizonyítja, hogy ezek a képek serdülő kori emlékek alapján készültek: újra meg újra feltűnnek bennük az apró dzsentri lányai, olyan színezésben, ahogy egykor a serdülő diák-gyerek gyulladozó képzelete látta őket. Ifjúi pezsgések emlékei remegnek még ma is ezeknek a lányalakoknak a vonalaiban, mozdulataiban.
Mikszáth témáinak anyagában a harmadik legdúsabban termő réteg a vármegyei nemes urak élete. Ezt már érett szemmel, a maga útjait, élete pályáját kereső fiatalember szemével látta meg, abban az időben, amikor maga is a vármegyei szolgálattal próbálkozott. Ennek a társadalmi osztálynak egész körét megismerte, nemcsak a nógrádi vármegyeházán, hanem később is, a parlamentben, amelynek összetételében akkor, amikor Mikszáth legjobban benne élt a parlamenti élet sodrában, a nyolcvanas-kilencvenes években, a vármegyei nemesség még sokkal számosabb és nyomósabb elem volt, mint ma.
Ennek a társadalmi osztálynak ő a leghívebb és legpontosabb festője irodalmunkban. Jókai egész lelkével a negyvennyolc előtti és közvetlen negyvennyolc utáni életben élt benne, legtöbb regényének tárgya is ebből az időből való s alakjai ennek a kornak a levegőjében élnek. Ő tehát azt a nemességet rajzolja, amely még hatalmának teljességében áll, történelmi szereplésének legszebb ténye, az 1848-iki törvények megalkotása pillanatában. Ezért vagy idealizálja, vagy a régi táblabírói világ képeivel humorizál róla. Mikszáth már a kiegyezés utáni nemességet rajzolja, amely mint osztály, elméletben lemondott a politikai hatalomról, de a valóságban folytonos erőfeszítéseket tesz megtartására, amelynek hozzá kell alkalmazkodni a félig középkoriból egyszerre modernné vált állami, társadalmi és gazdasági rendhez s amely ebben az átalakulásban megtizedelődik, anélkül, hogy a hatalomért való harcot feladná. A vármegyeház lett a fellegvára, amelyben gazdaságilag elesett vagy megsebesült harcosai menedékre találnak, amelytől igyekszik távol tartani mindenkit, aki nem közüle való, a maga képére átformálni azokat, akiket kénytelen mégis befogadni.
Mikszáth dzsentri-képeiben érdekes fejlődést láthatunk. Kezdetben őt is magával ragadta a pusztulás melankóliája. Bármennyire látta a dzsentrinek azokat a hibáit, melyekből folyólag egy nagy részének szükségszerűen el kellett pusztulni, melankolikusan nézi, hogy csúszik ki a föld a régi magyar urak ivadékainak lába alól, hogy foszladoznak, mállanak az egykor büszke oszlopos kúriák. Kártya, asszony, politika, bor, négyesfogatok vitték el a földet, a bőség, a luxus megszokottsága, a munka szokatlansága bontotta szét az ősi téglafalat, az igaz, - de ez a luxus s ez a munka nélküli jól élés régi tradíciók alapján mintegy természetadta jog élt az osztály tagjainak gondolkozásmódjában. Minden változás első sorban a gyöngébb egzisztenciákat sodorja el s a dzsentri rohamos pusztulásában is az anyagilag vagy erkölcsileg gyöngébbek pusztultak el legelőbb. Nemcsak a maguk hibája pusztította el őket, hanem egy rajtuk kívül eső tényező is: az állami és gazdasági rend kellő előkészület nélküli, hirtelen megváltozása. Bukását mindegyik ennek az utóbbi tényezőnek tulajdonította s ezt a hitet nagy részben elfogadta a közvélemény is. A nyolcvanas évek közvéleménye csakugyan rokonszenvvel, sajnálkozással és elnézéssel nézte a dzsentri pusztulását s ez tükröződik Mikszáth régebbi dzsentri-rajzaiban. Ezeknek hangulata a pusztulás humorának hangulata, szatíra alig elegyedik bele. Az író rokonszenve még ott van alakjainál. Ahol szatirikusan rajzol, mint a Gavallérok híres szatírájában a sárosi dzsentrit, ott is csak a másokra ártatlan, önámító nagyzolást, a szeretetreméltó léhaságot rajzolja, amelyen lehet mosolyogni, de haragudni nem lehet rá, mert nem árt senkinek.
Újabb időben úgy látszik továbbfejlődött az író kritikája, újabb dzsentri-képeiben sokkal sötétebben színez. A Noszty fiú-ban már egyenesen hatalmas persziflázsát adja a vármegyei dzsentrinek. A családi politika, mely egy család zsákmányává vagy néhány család vetélkedésének harcterévé teszi a vármegyeházát, a határtalan léhaság, amelyben feloldódik minden erkölcsi ellenállás, a pénzvágy, amely becstelenségtől sem riad vissza, a komoly közdolgoknak léha játékká süllyesztése, a közhatalomnak magán-célokra való felhasználása, - ezek azok a vonások, amelyek a Noszty fiú-ban mint a vármegyei élet jellemző tulajdonságai tűnnek elénk. Az a hajsza, amellyel az egész vármegye nemessége mint a kopófalka veti utána magát a Tóth Mari hozományának, - tükröt tart a vármegye urai elé. Torzító tükör-e ez? Mikszáth nem annak szánta. Szatirikus nem élhet meg bizonyos mértékű torzítás nélkül, Mikszáth ezen a mértéken nem megy túl, az egész regényben érezteti, hogy az ő szeme csakugyan ilyennek látja a vármegyei urakat, hogy típust akart rajzolni, nem torzképet. S ez a torzkép csak annál élesebb, mert odaállítja melléje ellentétül, mint az okosság, becsületesség, jellemszilárdság megszemélyesítőjét, a meggazdagodott iparost.
Semmivel sem jár jobban a dzsentrinél a mágnás, sőt még rosszabbul: ha sorra vennők Mikszáth nem nagyszámú mágnás-alakjait, keveset találunk köztük, aki nem ellenszenvesnek van rajzolva. Míg Jókai szeretett mágnásokat rajzolni, Mikszáth ritkán foglalkozik velük. Amikor mégis hozzájuk fordul, a szatirikus szemévei látja őket s ebben a szatírában több a keserűség, mint a dzsentriről szólókban. A dzsentri akármennyire léha is, mindig marad benne valami szeretetreméltó, a mágnás rendszerint kemény szívű, rideg is egyéb hibáin kívül. Mikszáth nem szereti a mágnásokat.