Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 7. szám · / · FIGYELŐ
"A föltámadás nem csodálatosabb, mint a gyermek belépése az életbe, vagy az agg távozása az életből," mondja Maeterlinck Mária Magdolnájában a Lázárral történt csoda hírnöke. Ilyen egyszerű szavak néha varázsigékké erősödnek és összeomlik a mindennapost az elképzelhetetlentől szétválasztó korlát és az elképzelhetetlen és a mindennapos egymásba olvadnak. Húsvét előtt vagyunk, tavaszidőben és följárnak örök legendák. Assisibe kívánkozunk és Firenzébe. Ott sáppadnak a templomfalakon századok óta halkuló érverésű Giotto-freskók. Derékig emelkedő házak, vállat érő hegyek között művelnek csodát a mannequinek. Az elmaradhatatlan részletekre egyszerűsített kék köntösű fabábú karját kinyújtja a ravatal felé és a mozdulatban benne van, hogy a ravatalon fölegyenesedő másik bábu halott volt és most újra él és azért kellett megelevenednie, mert az a felé irányutó kar úgy akarta. Nagy csodát mondanak el ezek a primitív, színehagyott, repedező festmények és nem kisebb csoda az, ahogy elmondják. A hívő látomásai mögött ott áll a csalhatatlan rendező; az egyszerűben nagyságra emelkedő, örökérvényű festőképzelet.
Giottot kívánjuk húsvét idején. A Művészház bibliás kiállításán pedig szétfoszlik minden szép hangulatunk és a bosszankodásnak ád helyet. Magyar egyházi művészet nincsen. Ebbe könnyen beletörődhetünk. Végre is a ma uralkodó festői látás következtében alig egy-két művészünknek van diszpozíciója bibliai tárgyú képek festésére. És ha az egyház megelégszik egyszerű, derék festő iparosok tartós készítményeivel és nem fordul hozzájuk, annak ők hasznát is látják. Felfogásukat elfogultságokra és előítéletekre való tekintet nélkül érvényesíthetik. Természetesen az ellenkező álláspont is helyes. Az egyház tekintélyes összegeket fordít művészeti szükségleteinek kielégítésére. Ezt a pénzt valamiképpen igazi művészek erszényébe kellene juttatni. De ennek a célnak az elérésére a Művészház mostani kiállítása nem éppen alkalmas eszköz. Hiszen elrettentő példáknak ott látható gyűjteményéből legföljebb azt a tanulságot vonhatnók le, hogy manapság bibliai képeket egyáltalában nem szabad festeni. Ez a tanulság pedig mégis csak elhamarkodott általánosítás.
A néhány jelentéktelen és sok kellemetlen kép között ott szerepel Ferenczy Károly Hegyi Beszéde és József Eladása, a Hegyi Beszéd második fogalmazásának vázlata és egy a Hegyi Beszédhez készült részlettanulmány. A Hegyi Beszéd körül játszódott le annak idején a magyar napfényfestés bataille d'Hernani-ja. Ma már részben meghaladott fejlődési fok Ferenczy művészetében. Még nem teremt igazi Összefüggést az emberek és a természet között a visszavert színek gazdagsága, a telt atmoszféra. Nemcsak a nekünk háttal ülő Megváltó középponti alakja, hanem az egyes figyelők is élesen különválnak a képnek még kissé rideg zöld alapjától. Minden hallgatónak helyzete, mozdulata és arca másképpen fejezi ki az áhítatos hangulatot, mely most, ebben az órában az egész természeten erőt vett. Mindenhonnan áhítat sugárzik, csak még a kifejezés kissé zavaróan polifon. Fenntartás nélkül szeretem azonban, mióta ismerem az előbb említett részlettanulmányt. Csak első pillantásra kivágás egy nagyobb egészből; mert valójában teljes. A mélyen zöld háttér előtt alig néhány alak helyezkedik el. Egyforma bennük az áhítat ritmusa. Nézésűk egész közelben és igen nagynak érezteti velünk az istenembert.
A Művészházban látható Ferenczy-képek egy csöndes és becsületes forradalom emlékét idézik. Húsz év sem múlott el azóta és mégis Ferenczy éppen most már professzori működésének eredményeiről számol be a képzőművészeti főiskolai növendékek kiállításának keretében. Egy nagyobb fülkét töltöttek meg tanítványai képeikkel. A fülkének talán legexponáltabb helyén - hogy, hogy nem, egy rajzban és kompozícióban, színben és tónusban egyaránt szerencsétlen csöndélet függ. A milói Vénusz másolata, a Knackfuss-féle művészeti monográfiáknak egyik füzete és egy Magyar Könyvtár kerültek egymás mellé lehetetlen csoportosításban. Ferenczy érdeme és a többi vele egyrangúé, hogy ezt az összeállítást többé nem érezzük az akadémiai oktatás allegóriájának.
Telek Antal képein mutatkoznak csupán egészen közvetetlen Ferenczy hatások és mégis ő fog leghamarabb önálló egyéniséggé fejlődni. Szeretettel és tágra nyitott szemmel tanulmányozza a természetet. Komor, tartalmas zöldje árnyalatokban máris nagyon gazdag. Amikor körülhatárolja festményét, vagyis komponál, nem szellemes, újszerű ötletet akar érvényesíteni, hanem monumentalitásra törekszik. Talán Éjjeli Hangulata a legkészebb. Kacziányra emlékeztet, de sokkal közelebb jutott a természethez. Több árnyalattal dolgozik és mégis jobban együttartja őket. Megtalálta az éjszaka egységes alaptónusát és amellett érvényesíteni tudja az egyes tárgyak különvalóságát. Kár, hogy nem immateriálisabb, súlytalanabb. Én legalább nem tudom ilyen kevéssé jelenésszerűnek érezni az éjszakát. Csuk Jenő gyakran érdekesebb Teleknél, de soha sem elégít ki egészen. Szöllősi János éles szemmel figyeli a természetet, másszor meg stilizáló hajlamát követi. Most áll döntés előtt.
A rajztanárjelöltek olajfestményei között nagyon frissek és ügyesek Czencz János impressziói. Vele még fogunk találkozni a nagy kiállításokon és akkor majd eldől, van-e új mondanivalója. Leidenfrost Sándor Böcklint interpretálja, több ízléssel, mint érzéssel. Az akvarellfestők termében Vidra Árpád vonja magára a figyelmet egy nem éppen új színproblémájú, de érdekesen meglátott szobasarokkal. Visszaél az anyagával, viszont igen meglepő hatásokat tud elérni. A grafikusok sztárját Vichy Kálmánnak hívják. Egyik-másik dolga kétségtelenül szép és nyugodt. Másutt ő is erőszakoskodik még és nem simul eléggé művészete természetéhez.
A szobrászok matériája a legszívósabb és a legnehezebben alakítható. A művész egyénisége nem érvényesülhet egyhamar. A kiállító művész csaknem kivétel nélkül nagyon becsületes tudásról és szobrászi látásról tanúskodnak.
Néhány fiatal művésznek szerettem volna több dolgát látni. Igy nem kaptam tiszta képet egyéniségűkről és tudásukról. S nem tévedek-e, ha éppen Berán Gyula, Ferenczy Magda, Axaméthy Gyula nevét ragadom ki közülük?
A kiállítás a maga egészében mégis elkedvetlenítő. A szemlélő az egyes képek előtt csak beletörődik abba, hogy ez is, az is folytatója lesz ennek, vagy annak a hagyománynak, végül azonban már nagyon kívánna valakit, aki nemcsak újra árnyal valami meglevőt, hanem valósággal újat hoz.
Utoljára említem Szamosi Vilmos plakettjeit, mert voltaképpen nem is tartoznak ebbe a kiállításba. Hiszen egészen kész dolgok. Alkotójuk meg valószínűleg tovább fog fejlődni. Ma a formagazdagságban a változatos fényhatásokban gyönyörködik. Lehet. hogy majd egyszer lemond minden nélkülözhető eszközről és akkor monumentális művészetté fog emelkedni keze alatt az apró fémlemezek megmunkálása. A fejlődés perspektíváját azonban a művész fiatalsága nyitja meg, nem pedig az alkotások lezáratlansága.
Szamosi művészetének legjellemzőbb és legértékesebb vonása a plakett egysége. A művész képzeletében mindig előbb volt meg a plakettegész és csak azután váltak külön a részek. A fejeket határoló nagy, nyugodtan haladó és magukban is jelentős vonalak egyszersmind hangsúlyozzák a karakterisztikus, egyéni jegyeket. Kivált, ahol több síkkal dolgozik, a nyugtalanság árán igen erős egyéniesítést ér el. A nagyobb plaketteken nem elégedik meg a figurális feladattal, hanem díszítő elemeket is alkalmaz. Ilyenkor a felület egyes részei mindig tektonikus és értelmi fontosságuknak megfelelően rendezkednek el. A "Mezei Virágok" ebben a tekintetben egészen tökéletes. A díszítő és az alakos elemek egymásnak kölcsönös beteljesedései. A női profil tisztasága, az egész felsőtest fiatalos szépsége nem is érvényesülnének kellőleg, ha az általuk megütött akkordot a háttér és az ornamentum nem vinnék tovább. Az arc és a virágok természetüknek megfelelőleg stilizáltak és a plakett igazi és jelentős szépségét attól kapja, hogy az egyik és a másik stilizálási módnak van valami egészen spontánnak éreztetett közössége. Szamosi ma valóságos poétája a plakettművészetnek.
A fiataloktól ígéreteket kapunk, sőt értékeket, a beérkezettek gyülekezete a Nemzeti Szalon tavaszi tárlaton megdöbbent színtelenségével, ürességével. A Műcsarnok téli tárlatán legalább nagy volt a tömeg, itt az egyes kellemetlen benyomások külön-külön érvényesülnek. Deres fejű, idős művészek és a jövőjük előtt álló fiatalok versenyre kelnek a jetentéktelenségben. A legtöbb kép mellett sietve megy el az ember. Pedig egynémelyik elég tisztességes. De mind unalmas és egymást ismételő. Góth Móric buzgón iparkodik elhitetni velünk, hogy ő legkevésbé sem fejlődőképes. Csak azért sem hisszük el neki. Pentelei Molnár Jánost itt kiállított tájképe mindenesetre jóval többnek mutatja, mint legutóbbi, aszfaltos kompozíciói. Glatter Ármin kitűnő akvarellmotívumot dolgozott föl kis olajfestményében. Tibor Ernő két nagyobb képpel szerepel. Az egyik nyers, tompa színeinek brutális összefogottságával érdekel. A másik a kikötői élet gazdag szín- és vonaléletének adja érdekes kivonatát.
A tavaszi tárlathoz két külön attrakciót csatolt a Nemzeti Szalon vezetősége A Magyar Grafikus Egyesületének értékes és érdekes kiállítását alig néhány hete teljesebben láttuk a Művészházban. A magyar képzőművésznők alkotásaival telt meg másik két terem. Itt tudjuk meg: hogy nálunk még mindig nem vált külön a kézműipar és az úri dilettantizmus. Pedig már igazán ideje volna. Végre is a kettőnek egészen más a célja, hivatása és hasznossága.