Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 7. szám · / · FIGYELŐ
Rodin mesternek nemsokára hetvenedik születése napját fogja ünnepelni az egész művelt világ. Páratlanul gazdag ez a hosszú élet kitartó munkában és gyönyörű eredményekben. A hosszú szakállú kis gnóm a nem sejtett mélységekre eszméltető szobroknak egész népét faragta ki és öntötte meg és szétküldötte alkotásait új szépségek hirdetésére. A mai művészi kultúra kiformálásában nálánál bizonyára senkinek sincsen nagyobb része. És mostanában már úgy látszott, hogy akarása félszázados önkínzó tépelődés és izzadságos próbálkozás után beteljesedett. Művészete, azt hittük, lezárult, még terjedhet szélességben, de előre út nem vezet ki belőle. Csalódtunk. Rodin még nem mondotta el minden mondanivalóját és nem akar kimondatlan igéket sírjába vinni magával. Félretette a vésőt és az eddig csak ritkán, szórakozásból forgatott ecsethez fordul. Búcsút vett a Rue de l'Université-n fekvő műhelyétől és a Szajna-parti Meudontól; a Luxemburg-palotában fog megtelepedni, hogy freskókkal díszítse az egyik terem falait és mennyezetét.
A hetvenesztendős aggastyánban tehát még nem fogyatkozott meg a teremtő tehetség és a munkavágyó energia és élete alkonyán keres új lehetőségeket, hogy kifejezhesse mindazt, ami benne él. Hódolatunkba álmélkodás vegyül, valami emberfölöttit neszelő meglepődés, és elakadó lélegzettel vonultatjuk magunk elé a Rodin-rajzokat. Nagy, fehér lap közepén emberi test. Egyetlen vonal határolja körül. Másik kettő részletezi, kevés terra di Sienától kapta egységes színét. Mégis érezteti, hogy nem elképzelhető idők óta zuhan már lefelé és zuhanása még tartani fog nem elképzelhető időkig. Mialatt az alak egyre bizonytalanodik, felénk zúg valahonnan az űr végtelensége. Siklik a szürkeségben Charon csónakja, szinte összeolvad az árnyéktalan testek tömege. Mindenünnen kifelé törekednek kinyújtott karok és előreszögezett fejek. Nagynéha egész felsőtestek vagy egyenessé merevedett lábak bukkannak elő. A végső rémületnek egységében ezerváltozatú eksztázisa. Ott emberállatok, szörnyű, hatalmas kentaurok űzik egymást. Itt férfi hurcol rabolt nőt. A megkívánásnak és a visszarettenésnek, a győzelmes erőszaknak és a hiába való ellenállásnak beszédes ellentéte. Eltűnik a viaskodó pár és lép helyébe más. A gazdag mozgású, meleg barna színű, élettől párolgó testen alácsügg válltól térdig a halott barát merev, hideg, kékesfehér teste. Jönnek roskadó térdű és inas, szálas magánosok, ölelkező és öklelőző párok, egyetlen tömegbe zsúfolt sokaság és szétszakadó tömegek, jönnek emberek és jönnek szörnyek, jönnek Dante égi és alvilági látomásai, jönnek a Baudelaire verseiben siránkozó és borzongó lelkek és jönnek még ezren, ezer percben fogant ezerféleségek. A már fájó kéjtől és a már kéjes kíntól vonagló testek, és az egyikből a másikba áthullámzó minden változat.
Michelagniolo óta szobrász nem forgatott agyában annyiféle és oly nagy szerű terveket, mint Rodin. Az alkotás lázától gyötört Victor Hugó mellé odalebbennek a nemtők. A világosságot hozó Claude Lorrain emlékjéből előbontakozik Phoebeus szekere száguldó táltosok röpítik a légen át. Calais város piacáról indulnak, ingben, kötéllel nyakukon az életüket ajánló polgárok. A pokol pitvarában összegyűl minden fájdalom. Torony magasodik az égnek. Szalagosan kúsznak fel reá a munka evangéliumának faragott és öntött hasonlatai... De a márvány kemény és törékeny, a bronz rideg és merev. Munkálásuk lassú, pedig hogy kellene sietni.
Michelagniolo életét féltette. Egyszer már megtagadta a pápai parancs teljesítését. Másodszor nem hívhatta ki maga ellen a hármas tiarájú condottieri haragját. Remegő térddel, hajlott háttal felmászott a gyötrelmes állványra. Arcába loccsant a mennyezetre szánt festék, de nem temethette be a kétségbeesés torz árkait. Éveken át nem engedett senkit Michelagniolo a Sixtus kápolnába és mégsem fogyott el ajkáról a jaj és a szitok. És mikor már fel volt gördítve a mennyezetre, a világ teremtésének története és már benépesedett volt az oltárfal az Utolsó Ítélet dübörgő emberáradatával, akkor sem szállott reá megnyugvás. Hiszen szépségben és erőben hiányosan síkra kellett vetítenie azt, amit képzelete minden oldalról körüldédelgetett. Ami mást rettentett nagyságával, az őt semmiségével döbbentette meg. És mikor minden a festő dicsőségét visszhangozta, a művész ekképpen írta alá szonettjeit és leveleit: Michelagniolo, Scultore fiorentino.
Most újra létrára hág egy gnóm. Arcán nem a keserű embergyűlölet és a gyötrő kétség lakik, hanem magabízás és fölöttes gúny. Jól tudja, hogy fölfelé törekvését, ha groteszkek is mozdulatai, dicsőnek fogja érezni egy egész világ. Megragadja az ecsetét. Nem örök alkotások lelketlen elvetélőjének érzi magát, hanem új szépségek bőkezű osztogatójának. Homlokát a teremtés fénykoszorúja övezi. A firenzei szobrásznak tragédiájáról száll századok óta a rege.
És mégis. Michelagniolo kétségbeesése és lemondása voltaképpen sokenyhű megdicsőülés. Rodin boldogító bősége: keserves, fekete tragikum,
Rodin eljutott dicsőségének delelőjére. Nincsen trónusánál magasabb trónus, nincsen koronájánál fénylőbb korona. Oda emelkedett, hogy alkotásairól senki kívüle nem ítélkezhetik. Most fölállt Rodin, feléje fordult minden figyelem és ő kimondotta az ítéletet. Akárki más emelné föl hangját és mondaná: "Uram, nagy vagy te, mint művész, de nem vagy szobrász", a gúnyos kacaj és az ellenmondás beléfojtaná a szót. De senki sem meri elhallgattatni Rodint.
Rodin talán az egyetlen igazán nagy művész a ma élők és alkotók közül. Ami korában kifejezetlen volt és előtte hiába törekedett kifejezésre, az kapott formát kohójában és vésője által. Szobraiban majd mindig leomlik számára minden korlát és akkor bennük van teljesen az ő remek művészsége és bennük vagyunk mi is teljesen. Bennük van minden, ami a most múlott éveket naggyá teszi és örökké fontossá, és bennük van minden, ami csak most igaz és szép, érdekes és értékes. Alkotásai teljesek, kimerítőek és éppen ezért múlékonyak. Hiszen a szobor már anyagánál fogva is a nem változó lelki diszpozíciók kielégülése. Kiragadja a testet környezetéből, kiemeli a térből és az időből, lehánt róla minden viszonylagost és változót. Az örök formák művészete. Csak a formákban lüktető élet másúl korról-korra. A Rodinben munkáló eruptív erők megbontanak minden rendet és csak saját törvényeiknek engedelmeskednek.
Még senki sem fejezett ki kővel és bronzzal annyit, mint Rodin. Kövei és bronzai kifejeznek mindent. Sokkal többet, mint amennyit szabad. De tartalmuk nem sajátosan szobrászi, hiszen Rodin most színnel és vonallal fogja ugyanazt leírni. És freskóiban benn lesz egész Rodin.
Lorenzo Bernininek hívták az olasz impresszionista szobrászt. Kora őt tartotta a legnagyobb művésznek. Ma már feledés környezi.
Most elém bukkan a Penseur és elém bukkannak a Pantheon előtt eszmélkedő ember társai. Nem tudok tovább fontolgatni és meghajlok a felsőbbrendű erők hatalma előtt.