Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 7. szám
A tavasz napja sütötte domboldalakon csavarogtam, amelyek csodálatosan finom ívben hajlanak az erdő alá.
Széles, mosolygó nyugalom áradt széjjel a réteken és a hajlásokban serényen bugyogtak a vízerek. Ahol pedig ezek végigszaladnak, a setétzöld tocsogókon vidáman égnek a sárga virágcsillagocskák.
Egy gesztenyefa alá feküdtem arccal az aszu fűre és ezt gondoltam: lám, ameddig innen fel nem nézek, történni fog valami itt a közelemben.
Most mindjárt széjjelhajtja az ágakat a latin mesék Faunnusa nagy óvatosan és kifigyel.
Ha pedig senkit se lát és a prücskök cirpelésénél se hall egyebet; akkor bátran kijő a tisztásra. Jár-kel, nézeget élelmes, csillogó szemével egy keveset, aztán ő is letelepedik valahová. Egy gesztenyefatuskónak veti hátát és előkeresgéli nádsípját. Úri kényelemmel keresztbe rakja azután egymáson két szőrös kecskelábát és rázendít.
A nádsíp sikoltozására egyszerre csak egy sereg apró faunkölyök lomol kifelé a sűrűből. A kecskelábú öreg fürge kölykei.
VeszettüI ugra-bugrálnak, heje-hujáznak és cigánykerekeznek a gyepen.
Egy-egyszer össze is döfölködznek s akkor vonagló ívalakra hajlik egymásba derekuk és sovány karocskáik éles szögben merednek hátra.
Meg összefogódznak karéjba és szilajon, hátraszegett fejjel rúgják el a forgótáncot.
Az öreg ragyogó szemmel nézi a bolondos kölyköket és csak buzgóbban fújja nékik.
Valaki fütyörészve jött felfelé az úton a domb mögött. Olyan németes, iskolai indulót fújt, amilyent a kirándulásból felbokrétázva, porosan megtérő iskolás-fiúk énekelnek.
Az is volt; kurtanadrágos diáklegényke. Kényelmesen, hányiveti mód jövőgélt az útközepén, szélesen kilóbálva karjait magától, mintha álmos lenne. Közben felrúgott egy-egy követ maga előtt; hanem ezt olyan hirtelen nekiiramodva cselekedte, mintha egyszerre megharagudott vón valamiért a kavicsokra.
Aztán megállott a szekérút közepén, komoly, felnőttes pózban, kézzsebredugva: merre tartson? S nekifutott az útároknak. Mikor pedig keresztül szökött rajta, diadalmasan nézett körül, mintha valami elismerést várna érette.
És jött a réten egyenesen felém. Nem vett azonban észre.
Lehajlott, hogy virágot szakítson és soká bíbelődött véle, hogy a kalapja mellé tűzze. Hanem alkalmasint szétmállott keze közt a gyenge gólyahír kocsány, mert bosszúsan elhajította és megint felcsapta kalapját. Különben mióta a füvön lépdegélt, minden megmozdulásában volt valami egészséges türelmetlenségféle. Állott mindig nyugodtan, szemlélődve egy kicsit, azután akart valamit és nyúlt is a keze érette és megint úgy maradt mereven félig feltartott kézzel, mintha a hónaljában bújtak vón meg a mozdulatai, készen a kirontásra.
Elékaparászta zsebkését, levágott egy fűzfavesszőt és egyenesre próbálta hajlítgatni.
Nézett fel az égre és végig, végig a domboldalokon komolyan, áhítatosan. És nézett maga körül élénken, érdeklődőn s egyszerre nyugtalanul rázta meg a fejét. Tágítgatni kezdte inggallérját, fejét forgatva hozzá, mint a nyaktekercs. Később meg olyan vonalba húzódott ki a felső teste, mintha lesne valamit.
Egynéhányat lépett még előre és minden átmenet nélkül csak neki fogott kacagni.
Kacagott, ugrott vagy kettőt bohócosan, kirugdosva és lecsapta magát a gyepre. És kapálódzott, fetrengett, hahotázva, sikoltozva, mintha az esze ment vón el. És megint talpra szökött.
Állott, - állott. Egyszerre megint felhajította kalapját. - Hijjá hopp, rikoltott és irgalmatlan hadarászott karjával.
Hej! Ez a legényke jól berúgott a tavasz szagától - gondoltam magamban és a hideg futkosott végig a gerincemen valami csiklandós, vad gyönyörűségtől, mint a tornaversenyeken a banda indulójára.
Aztán a fiú - alkalmasint belefáradva a duhajkodásba leült a fűre. És most már csendes jókedvvel, fejét lógatva hozzá, elkezdte fütyölni megint az indulót. Hanem valami vizenyős helyre talált telepedni s amíg félig felemelkedve, a lucskos nadrágot lapogatta combján tenyerével, ezen is elkezdett féktelen-bolondul nevetni.
Közben véletlenül hátrafordult és akkor meglátott engem. Egy szempillantásig úgy maradt szegény moccanás nélkül. És feltápászkodott lassan, szinte erőlködve. Suhintott még egyet-kettőt a vesszővel, mintha szépíteni akarta volna az előbbi hadonászást, olyanszerűen. S így félig nekem fordulván, láttam, mint veresedett el egyszerre az arca a sírós, keserves szégyentől.
És megindult lefelé a dombon sután, tétovázva, mint egy nyomorék. Pedig, - ó istenem, - de akarhatott szaladni. Tán soha életében nem akart ennyire elfutni valahonnan.
Arccal feküdtem ismét a fűre, mint a vezeklők és úgy éreztem, mintha szemembe köptek volna, valami gyalázatos, piszkos cselekedetemért.
Jaj! Nagyon megbántottam ezt a kis diákfiút. És megbántottam véle a tavaszt soha jóvá nem tehetőn.
Mert sárral hajigáltam meg a szüzek fehér ruháját, akik somfavirággal felkoszorúzva a Kikelet riadóját fújják ezüst kürtökön.