Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 7. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY

MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY
- REGÉNY -(Folytatás)

XI.

- No sebaj, - mondta később a tanító, - mért él az ember? Megérdemel egy rongyos emberélet annyi munkát, amennyit az ember dolgozni tud? Mi vagyok én? hernyó, hogy csak a magam bendőjének dolgozzak! Nem azért teremtett az isten két lábra, egyenes gerinccel, felemelt fővel, égre tekintő szemekkel, hogy ne magamnak, hanem másnak szenteljem a szellememet! No hát én másoknak szenteltem, én gondoskodtam százakról, nekem jó hely jut odafenn, ott majd én leszek a főtanító! Ott majd én pofozok vissza papot, parasztot, minisztert! Aj de nehezen is várom.

Egy percre mintha kimerült volna, aztán borzas szőke haját hátrasúrolta, rendetlen, rágott bajuszát szétdörzsölte tenyerével, amelybe belefektette eldurvult bőrű arcát, aztán Danira nézett.

- A te dolgodat is úgy megcsináltam komám, hogy te fel se éred ököllel: hogy! Úgy megírtam én azt a folyamodványt a grófnéhoz, hogy ha annyi szíve van, mint egy tyúknak, - pedig az ilyen perverzus, elfinomult grófnéknak van ám, nem úgy, mint az egészséges, naiv, természetes falusi asszonyságoknak, - hát akkor biztos, hogy nem a zsidónak adja el a Karay birtokot, hanem nektek! Csak hát persze jusson a kezébe az írás! Már azt osztán nem tudom meg lesz-é!

Dani ezért jött be éppen. De olyan régen ment el az a folyamodvány, hogy már egészen letett a reménységről is, hogy valami sikere legyen. Nem volt kedve szólani a tanító beszédére, bár felizgatta őt s új reménykedésre ösztönözte.

Az ablak alatt kopogás volt, nagy csizmák tappogtak a fagyon. Várták ki jön. Nemsokára nyílt az ajtó s gubában jöttek Takács Gyuri, meg Vinczellér, egy másik nagy gazda.

Erős hűhó kezdődött, kemény kézfogások, nagy lármájú beszéd.

Takács Gyuri, aki vakmerő csipkelődésekkel szokta bosszantani az embereket, azt mondta a tanítónak.

- Még csak szent Mihály van, nem szent Pál, hát mit csalogatod ki a medvét?

- Kigyün a magától is, - mondta bámulatosan rekedt hangon Vinczellér s vastag fekete mutatóujjával, amin meglátszott, hogy nem mosta meg a trágyahányás után, szétigazította egyforma kurtára kopott, kifakult végű, barna csutkájú bajuszát. - Ugye Turi?

Daninak semmi íze sem volt a tréfához. Nagyot nyújtózott s úgy tett, mintha nem törődne velük, akármit beszélnek.

A kis szobában valamelyik gyerek elkezdett visítani, mintha nyúznák. A tanítóné, aki ülve fogott kezet az emberekkel, most felállott, bement oda, de a megjelenése semmivel sem csitította a lármát.

- Na, üljetek le, oszt ne povedáljatok, bratyekovszkik, - mondta a tanító, aki valahol az Isten háta mellett, tótok közt is nyomorgott már s onnan hozott magával néhány meglehetősen elrontott tót szót.

Lelökték a gubát s leültek. Mindjárt utánuk jött még két paraszt, egy Kása nevű szótalan, röhögő fiatal gazda, meg egy Kis nevű öreg ember, aki a szemét is kiszúratná egy kis italért.

Beszélgettek, hol ez, hol az vetett fel valamit; a tanító, aki iszonyúan unta őkét, végre fölkiáltott, hahotázó módján gorombáskodva velük.

- No mi lesz? Hun az a pájinkás üveg?

Felállott, a rozoga lábú sublódhoz ment, amely téglával volt feltámasztva, s felvett róla egy zöld üveget, megkotyogtatta. - Üres! - mondta.

Nagyobb biztosság okáért kivette a papiros dugóját, megszagolta s felhajtotta azt a kicsit, ami még benne volt.

- Mondom, hogy üres.

- Egyen meg a fene, ha megiszod, hogyne vón' üres! - mondta Takács Gyuri.

- Egyen meg benneteket, mért nem ütitek agyon a zsidót, ha nem ád a főtanító úrnak mán hitelbe. Ilyen koszos falu, a hun a főtanítónak sincs hitele.

- Főtanító! - röhögött a repedt hangú Vinczellér.

- Hát biz annak befűtött a miniszter! - mondta Takács Gyuri. Neked is jobb vóna rektor, ha mán eccer magadnak kaparnál ki valamit a tűzből.

- No ne karattyoljatok, egyen meg benneteket a fene, komisz, büdös parasztok, - lármázott könnyes, részeg szemmel a tanító, - hát mi lesz? Mék vájja ki a fenekibül azt a pengőt egy kulacs borra?

- Borra! - mondta Takács Gyuri. - Bundapájinka nem jó hascsikarástul abba a rossz bendődbe?

Turi Dani ma nagyon rosszul érezte itt magát. A belső zsebéből kivette a katonakori bugyellárist és abból egy ötöst; odaadta a tanítónak. A tanító elvette. Dani most látta, hogy a keze állandóan úgy reszket, mintha a hideg lelné.

- Mariska! Mariska! Gyere csak. Szaladj át a zsidóhoz, hozd tele az üveget borral... Te! hozzál egy kenyeret is, érted, meg egy fél kiló szalonnát.

- Há, a kánya, hogy kap a pénzen! - röhögött Vinczellér.

- Ne egy fél kilót! - mondta heccelve Takács Gyuri, - hozzál legalább egy fél oldal szalonnát.

A lányka nevetett, az ő érzéke is el volt tompulva a cudar életben. - Hozzál, hozzál lányom az egészér kenyeret meg szalonnát, nesze itt a borra még egy forint, - mondta Dani.

- Hej a kutya Turi Daniját! - kiáltotta Takács Gyuri, - mán ilyen kis lányokat is megfizet!

Daninak az arcába szökött a vér. Tudta, hogy Borára céloz a sógora. De nem szólt. Egyáltalán ma olyan fásult s kedvetlen volt, hogy nem bírt szólani, pedig máskor könnyen állott nála a felelet s az ütés. Megzavarta az élet nyomorúsága, amely ebben a házban meglepte őt minden piszkával, lármájával, becstelenségével és savanyu szagával.

A hat forintos ajándék a többi parasztot valósággal föllázította s még a szótalan Kása sem bírta megállani, hogy szót ne vesztegessen rá.

- No ha annyi pénzed van, sógor, - mondta Takács Gyuri, aki egészen neki szilajodott, s minél csöndesebb maradt Dani, annál kihívóbb és kötekedőbb lett vele szemben, - hát akkor lássunk dologhoz. Rektor, hol a biblia?

A rektor gyomrából-hahotázva vette elő a piszkos, zsíros kártyát az asztalfiából, kenyérhulladékok és tisztátalan, csorba evőeszközök közül.

- Huszonegy, vagy harmincegy, - mondta.

- Huszonegy! - kiáltott Gyuri s felkönyökölt az asztalra.

Az alacsony, tágas, kevés bútorú, rosszul meszelt, alig megvilágított szobában egyszerre valami bűnbarlangszerű hangulat áradt szét. Ott tilt az asztalfőn Takács Gyuri, az arcán lázas, kapzsi feszültség volt, a szeme villogott; a többiek is mohón vetették bele magukat a kártya örvényébe. Már is alig várták, hogy sor kerüljön rá. Minden este össze szoktak ők itt gyűlni, hogy éjfélekig, néha félhajnalig elüljenek a legprimitívebb játék ostoba szeszélyeit lesve. Rendesen kis tételekben játszottak, csak a tanító hazardírozott, mert ő szabadon tehette, úgy sem fizetett senkinek, csak adós maradt s azzal adott elégtételt, hogy megitta a parasztok borát s részegen engedte, hogy akár szántsanak a hátán.

Dani kedvetlenül nézte a többieket. Szeretett volna elmenni, de lenyűgözte a közhangulat s még sem akart kártyához nyúlni.

- Nem értek én ahhoz! - mondta.

- Hát iszen nagy tudomány! - szólt a sógora. - Aki ért hozzá, hordóba sózhatják a fejit... Mit teszel rá sógor?

Dani ímmel-ámmal fölvette a lapját. Disznó volt, tökász.

- Egy koronát! - mondta.

- Ohó, - szörnyedtek el a többiek, akik krajcáros tételekkel reggelig piszmogtak, - az nem járja! Koronával kezdeni! Még ilyen nem vót! Végezni is sok avval!

- Nem baj, tartom a bankot! - mondta Takács Gyuri. - Úgy is ritkán jut hozzá az ember egy kis friss zsírhoz, most olvasszuk a hájat. Kiosztotta a másik kártyát. Dani fölvette s mellé tette a másiknak, ez is ász volt.

Takács Gyuri magának is vett, - egy lapot, kettőt, hármat, - akkor habozott s merészen még egyet vett. Felragyogott az arca s elkiáltotta magát:

- Huszonegy, sógor!

- Ez még több! - mondotta Dani s kiterítette a két kártyái. Borzasztó volt az elszörnyedés. Mindenki érezte, hogy ma este vészes felhők jelentek meg fölöttük.

Takács Gyuri magános, rideg életében, amelynek semmi igazi célja és alapja nem volt, épp olyan szenvedélyesen vetette magát neki a kártyázásnak, mint a tanító, aki páratlanul peches volt ebben is, mint minden egyébben az életén át.

Jött Mariska a borral. Töltöttek, koccintottak, fenékig itták.

Aztán neki dűltek a kártyázásnak. Dani az első szerencse után óvatos volt s egy óráig is elhúzták az időt, hogy csak gyakorolták az idegeiket és nézegették, próbálták a szerencse járását. A második órában, már közel az éjfélhez, Dani egyre merészebb lett s mikor úgy érezte, hogy most végleg hozzá szegődött a szerencse, mind szilajabban, keményebben nézett bele a Takács Gyuri szemébe, aki már meglehetősen be is volt borozva s a ragadós apró lapokkal kezükben veszett párbajba kezdtek, amelyből a többiek, akiknek nem volt okuk, hogy elveszítsék a fejüket, hirtelen kimaradtak.

Nehéz lett a lélegzet és sóvár az arckifejezés és rohanva nőttek a tétek, mint a lavina. Ezek a parasztok. akik nehéz, keserves munkával keresik a garast, most dühöngve és agyfájdítóan vágták az asztalra a nekik szokatlan nagy summákat.

- Írjad rektor! - kiáltotta Gyuri, mikor elfogyott a pénze. - Tartom a bankot!

A bankban éppen benne volt az egész summa, amit valamennyien magukkal hoztak, hetvennégy forint.

Veszített.

Újra tartom.

Újra veszített.

Újra az egészet.

Nyert.

Dani sápadt lett s a keze megreszketett. A szokatlan izgalomtól iszonyúan megfájult a feje. Áttolta a pénzt s Gyuri átvette a bankot, a kártyát s elkeverte.

Dani gőgösen, vadul nézett a sógora szemébe. Mind a kettőnek ki volt kelve magából az arca és izzadtságcsöppek folytak a homlokukról. Dani jobban lihegett, mint a nyári kaszáláskor, de kipirult arca megszépült és valami hősiesség volt rajta. Gyuri vad volt és nyers, nyakra-főre dobálta az ocsmány szókat s válogatatlan trágárságokat csapkodott ki. Szerencse, hogy a másik szobában aludtak már a lánygyerekek. A lámpa már egészen kormos volt s alig világította meg az asztal lapját. Amint a kártya megjelent, senki se szólt tovább, a bor ott állott a poharakban s meleg volt és utálatos a rossz lőre: csak az ivott, aki meg akarta nedvesíteni kiszáradt torkát.

Dani érezte, hogy a hátán forró hullámok futnak végig s olyanforma kéjes, gyötrő izgatottságot érez, mint az este, mikor Borával beszélt.

Végre elült a tagok mozgolódása, a testek remegése.

- Mi a bank? - mondta Dani s fölvette az első kártyát. Meghallotta; hogy a hangja fulladt.

- Ezer forint, - szólt Takács Gyuri.

- Tartom.

Gyuri újra kínosan, összeszorított foggal szedegette a kártyát, Dani még mindig a naiv játékos maradt, aki egyszerűen felborítja a lapokat, nem öregbíti izgalmát azzal, hogy lassan csúsztassa ki egyiket a másik mögül, amit a paraszt kártyás sohasem mulaszt el, hogy teljesen átreszkesse az izgatottságot.

Gyuri újra gőgös lett s előre kivágta a huszonegyét, bár nem volt köteles vele.

Dani lecsapta rá a maga két lapját: újra két ász!

Nyert. Az emberek szeme szinte kiugrott.

Dani vissza akarta venni a bankot.

- Nem adom! - kiáltott Gyuri, - disznó, kutya! - utálatosan szitkozódott. - Tartom tovább! s újra keverte a kártyát.

- Mi a bank?

- Ezer forint!

- Tartom.

A harmadik kártyájánál, bár a lapok összege csak tizenhét volt, Dani megállott.

Gyuri magának vette föl a következő lapot: X-es volt s a két lap együtt tizennyolc. Egy pillanatig sem habozott, új kártyát vett: s ászt kapott!

- Pász! - mondta fakón, rekedten s mikor meglátta, hogy Daninak csak tizenhete van, csaknem megütötte a guta.

- Még egy bank! - ordította, hogy a másik szobában felsírt valamelyik gyerek s idegesen kivágott Dani elé egy lapot, anélkül, hogy elkeverte volna a kártyát.

- Mi a bank?

- Az apai jussom!

Dani megtorpadt s ránézett.

- Ne bolondozz Gyuri, - mondta neki.

- Gyáva paraszt, pfi, leköplek! Meghátrálsz, te sár, te sár!

Dani hallgatott.

- Az apai jussom; minden föd a mi az apámról maradt. Mind. A Malomalján, a Rekettyésen, a nádas, a tiszafarki káposztás, a Hatöles föld.

- Tartom.

Még fel se vette a kártyát.

A mint fölvette s megnézte, valami sejtelem lepte meg. Ász volt! Ez ma az ő szerencse kártyája.

- Takács Gyuri! - mondta s az ajka remegett, a keze is, benne a kártyalap. De azért kimondta: - ne mondd, hogy semmi ember vagyok, felteszem az apai jussod ellen mindenféle vagyonomat, a mim csak van az anyaszült meztelen testemen kívül.

Gyurinak ömlött az arcáról a tajték s a melle fújt, mint a kovácsfújtató. Irtózatos volt és utálatos.

Dani felvette a kártyát. Ránézett, felsóhajtott s az ég felé pillantott. Aztán újra jóság és békesség és nagy nyugalom volt a szívében. Ismét ászt kapott. Két ász volt a kezében, azt le nem veri semmi, csak ha a másiknál is az van.

De annál nincs, mert új kártyát vesz, harmadikat, aztán negyediket, ötödiket, hatodikat. Nála van már mind a négy alsó, ami összesen csak 8-at ér, egy felső, ezzel 11, és egy VII-es, összesen 18 a kártyák értéke.

Iszonyatosan gyötrődik. Látja a Dani arcán a nyugalmat, de annyit kiszámít, hogy nem lehet két ásza, mert hisz az csuda volna, ő is azt kapott az imént. Háromnak kellett volna egymás mellett lenni, hogy az jusson oda.

És akkor, úgy érzi maga is, hogy elveszi az isten az eszét s még egy hetedik kártyát vesz fel. IX-es volt.

- Pász.

Kiejti a kezéből a kártyát.

S aztán, mikor meglátja a Dani csudáját, a két ászt, azt hiszi, rögtön megtébolyul s a nyála megered száraz ínye közt az elbágyadástól s lefolyik az állára, mint a haldoklóé.

Csönd van egy darabig.

Dani feláll, hogy elmenjen.

- Megállj csak hé! - ordít utána Takács Gyuri s a részeg tehetetlenségével felállva, ütőeszköz után kapkod réveteg kezeivel. - Szöksz tolvaj! Elszöksz zsivány! Útonálló, pribék, bujnyik. Elszöknél. Hát a reváncs! Hé!

Dani megáll s ránéz.

Nyugodtan, csöndesen mondja.

- Mi legyen a bank?

Felveszi a kártyacsomót és elkeveri.

- Mi? Mi? Megmondom! Megmondom kutya! Az a mi a legbecstelenebb a házadban, a mi a legkisebb előtted...

- Mi az? - mondja Dani feszülten.

- A feleséged!

Dani megszédül, mint a bunkócsapástól.

- És mit teszel ellene Takács? - szól fakóan, hörögve.

- Azt a mi a legkívánatosabb neked ezen a világon.

- Mi vón a?

- Bora!

Dani úgy áll, mint a szélütött.

Aztán dermedt kezeiből kiejti a kártyát s az széthull a földre. - Nincs bank! - mondja.

Nem tudja, mikor tér magához, mintha álomban hallaná a saját hangját, megfigyeli, hogy a szája mozog:

- Tanító úr, vegyen csak elő két árkus papírt. Írjon,

A foga összekattan, mint valami géprész. S mikor ködlő szemén át úgy látja, hogy a tanító írásra készen vár, diktál.

- Én, alantisírott Turi Dániel, az alantírott tanuk előtt elnyertem Takács György sógoromtól kétezer forintot, amit örökös ajándékul adok a Vásárhelyi Pál tanító gyermekeinek, azzal a kikötéssel, hogy a pénzt az árvaszék kezelje.

Takács Gyuri leült a székre, leesett és zordonan hallgatott.

Az írást aláírta Dani s látta, hogy a keze, ez az idegen szerszám nem reszket, hanem a rendes ismert kacskaringós T betűt írja.

Mikor a két tanú is aláírta, Dani újra diktált. Egy csöppet sem ocsúdott lázas önkívületéből.

- Én alantisírott Turi Dániel, az alantírott tanuk előtt elnyertem Takács György sógoromtól az apai örökségét, vagyis a Malomalján tizenhat köblös földjét, a Rekettyésen harminc holdját, négy hold nádas illetőségét, a hat köblös tiszafarki káposztását, meg a Hatöles földet, a mely tizenhét hold. Ezt az egész vagyont, józan ésszel ajándékozom örökösen azokért a szívességekért, a miket nekem tett, -

Megállott, hogy bevárja, amíg a tanító befejezi a szókat:

Akkor kimondta a rettenetesen süvöltő igét:

- Ajándékozom Kis Borának, a Kis Pál uram hajadon leányának.

Mindenki úgy érezte magát, mintha rettenetes dolgoknak, világ pusztulásnak lenne tanúja.

Takács Gyuri nem szólott, ült megsemmisülve. És Dani még egyszer látta, hogy írja le gyilkos keze a Turi Dániel gazda becsületes nevét.

Akkor ezt az írást magához vette; a másikat a tanítónak adta; szédelegve fölvette a gubáját s elment.

Senki sem szólt hozzá egy szót sem, csak néztek utána s még mikor elment is, úgy bámultak egymásra, reszketve, mint a szélütöttek, mint a földrengés rémeinek tanúi.

Dani pedig nyugodtan figyelte meg magát, a hogy kiment, kivitte a lába a kis kapun. S aztán odakint nem balra fordult, az utón, amely hazavitte volna, hanem jobbra. És egyszer csak ott találta magát a Kis Pál, a Güzű Kis Pál udvarán. Látta, hogy a keze megzörgette az ablakot. A lányt látta, aki mezítláb ajtót nyitott és reszketett a hidegben. És ő a kezébe adta az írást és tisztán, értelmesen, csak néha dadogva elmondta, hogy mi van benne.

És a lány a nyakába ugrott, a guba alá bujt s ott állva, mezítláb, a hidegtől reszketve ölelte át és csókolta őt.

És behúzta a házba, a sötét meleg szobába s aztán ott járt-kelt és valakiknek suttogott és a fekete sötétben valakik fölkeltek és kimentek. Tudta kik és tudta hova mentek. Az ólba ment aludni Güzü Kis Pál meg a felesége, merthogy nem volt több szobájuk.

És neki valaki levette a gubát a válláról. Lehúzta a csizmát a lábáról. És ő tudta ki teszi azt.

És mikor a meleg ágyban feküdt s magához ölelte a szűz asszonyi testet, tudta, hogy nem a feleségét öleli.

És a szíve úgy fájt, úgy fájt, azt hitte rögtön megszakad.

(Folytatósa következik.)