Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 7. szám · / · BABITS MIHÁLY: KEZDŐDIK ÉLIÁS TESTVÉR HITELES TÖRTÉNETE
És jöttek az árnyékban a gondolatok és kopogás nélkül béosontak Éliás testvér lelkének kapuin:
- S vajon, ha leüt ezen minutában, nemde örökre kárhozott lész, Éliás? Vaj' csak a gyónásig, csak a kapitulumig... De a gyónás is meddig segítend rajtad? Mert a gondolatok, mint az árnyékok, jönnek, jönnek nesztelen. Vajon mikor fog leütni és sírba vinni ama Hatalmas, ki kénye szerént leüthet és sírba vihet, a kárhozat, valamint a kegyelem állapotában? És biztos-é örök életed, holott még az igaz is hétszer botlik napjában? És pedig te szenvedtél, és fáztál és elhagytad atyádat és anyádat, hogy kövessed Krisztust. Atyád most is haragszik, anyád még most is sír. És mindenkoron meghalhatsz és elkárhozhatsz. Mert ezt gondolod, azért is elkárhozhatsz. Vaj' boldogok valának a pogányok, a Codrusok és Croesusok, kik nem tudták vala, hogy gondolataikért számot kellend egyszer adniok. Elkárhoztak ők, de elébb...
Ebben a pillanatban Éliás testvér ijedten nézett fel, mert úgy tetszett neki, hogy atyjának hangját hallja, kinek házát Krisztusért elhagyta vala. És mintha ezt mondta volna atyja az ő gúnyolódó hangján:
- Úgy bizony, nem fáztak és nem koplaltak.
De mire felnézett Éliás testvér, már csak az éneket hallotta, hogy ama szép versbe kapott:
Cerne vix enatum,
cerne flosculum,
ut supremum figas
illi osculum,
in hoc brevitatis
vitae vanitatis
sume symbolum.
És ekkor Éliás testvérnek eszébe jutott ama nagy könyv, melyet egyszer leírt volt, egy Horácius nevű latin poétának az ő verseiből, aki is sokféleképpen elmondotta, milyen bolondság az életet fel nem használni, mígnem jövend a morgó vénség és a sárga halál. És hallván az éneket, úgy érezte, hogy sírnia kell a vágytól, egy virágszálat utoljára megcsókolni. És látván a sovány barátokat a gyertyafényben, azt kérdezte szívében s érzé, hogy kérdése bűn: Mi kedve lehet az Istennek abban, hogy hívei szenvedjenek? Fázzanak, koplaljanak? - És érezvén bűnösségét, kétségbeesve kérdezé: - Miért engedi rámjönni az Isten e rossz gondolatokat, minden szenvedésnél nagyobb szenvedést. Boldogok a pogányok, boldogok akik az ördögéi, mert nem kell az ördöggel kűzdeniök. - Elkárhozom, gondolta, és nem kapok érte semmit. - Aztán megint azt gondolta: - Nem lenne-e nagyobb hős és nagyobb ember, aki az Istennel küzdene, mint Jákob? - Elkárhozom és most már úgyis mindegy. - És arra gondolt, hogy odafönn a hegyi városban fársáng van és az utakon járnak az álarcosok. Ijedős hideg vágyak zsibongtak testében és nagyokat dobbant a szíve arra a gondolatra, hogy mi mindent tehetne. Ezenközben a fráterek még egyszer énekelték:
...in hoc brevitatis
vitae vanitatis
sume symbolum.