Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 7. szám
Maurice Maeterlinck, az álmok specialistája, olyankor, ha fölébred megsejtésekben, borzongásban és másvilági élményekben gazdag álmaiból, olyan színjózan, vidám és éber ember, mint egy londoni színház-manager. Nem álmodozik az utcán és nem sétálgat úgy, mint az alvajáró, hanem fürgén siet a börzére és figyelmes szemmel pillant körül a legszínesebb álmoknál is érdekesebb, zajos pénzpiacon. Nappal szék, éjjel ágy; éjjel költő, hátborzongatóan, fogvacogtatóan nagy költő, nappal kitűnő üzletember, aki azt a kísérteties csöndet és sokat jelentő némaságot, amelyre a szabadalmi hivatalban sikerült ráüttetnie a maga bélyegzőjét, nagy körültekintéssel tudja értékesíteni, a zsibongással teli zsibvásáron.
Ez a lelki kettősség magyarázza meg, hogy ugyanaz az ember írhatta Pelleast és a Monna Vanná-t; és ez a lelki kettősség magyarázza meg, hogy Maeterlinck három évvel ezelőtt diadalmasan védelmezte meg azt az irodalmi elvet, amelyet most Heyse Pállal szemben diadalmasan vitat. (Akkor persze nem a Heyse, hanem a maga bőréről volt szó.)
A Heyse-ügy ismeretes. Maeterlincknak megtetszett Heyse egy régi munkája; az álmodó elandalodott rajta és az üzletember kitűnő témát, vagyis sokat ígérő üzletanyagot talált benne. Mint jeles költőhöz és szolid üzletemberhez illik, szép és udvarias levelet írt Heysenak; kérte, engedné meg "a témának és néhány motívumnak" egy színdarabban való felhasználását s ennek fejében felajánlotta a tiszta jövedelem egy szende hányadrészét. A nyolcvanesztendős öreg német azonban megharagudott; indulatosan, zsémbesen és ridegen - vén poétához éppen nem illő dölyffel - azt felelte, hogy a jövedelemből nem kér és az engedelmet nem adja meg. Amire Maeterlinck a kereskedő tökéletes simaságával felelt. Megkapta Heyse becsesét és tudatja, hogy akkor hát, nagy sajnálatára, a témát stb. engedelem nélkül is fel fogja használni.
Eddig van. Pörölni fog-e Heyse? Megítéli-e neki a bíró azt a kártérítést, amelyet Maeterlinck önként ajánlott fel Heysenak, vagy megítél-e ehelyett valami morális elégtételt, affélét, aminőt az öregúr haragja áhít? - ez már csak a jogászokat érdekelheti. A fődolog eldőlt. A bíró se tilthatja meg Maeterlincknak, hogy azt írja és abból, amit akar.
A kérdésnek a jogi része a legkevésbé se érdekes. Meddig és hogyan tudja megvédelmezni a bíró a szellemi tulajdont, a tökéletlen törvények közül a leghézagosabb, természetszerűen legtökéletlenebb törvényekkel? - igazán kár törődni vele. Szemben az agyafúrtság haladásával, még a készpénz, a legkrisztallizáltabb tulajdon (mily lucus a non lucendo!) megvédelmezése se könnyű; mennyivel nehezebb tehát a szellemi tulajdoné, amely tökéletesen soha se határolható meg. Hol kezdődik és hol végződik a szellemi tulajdonjog? - ezt, a legdurvább eseteket kivéve, alig lehet megállapítani. Mint az élet sok apró igazságtalanságába, egyszerűen bele kell nyugodni abba is, hogy e tekintetben minden kiváló író többé-kevésbé áldozat; hogy ezek nagyrésze többé-kevésbé bűnös is egyszersmind - abban már benne rejlik valamelyes kiegyenlítődés.
De van a kérdésnek irodalmi része is, amely már érdekes, mert örökkön új marad.
Maeterlinck, kereskedelmi nyíltsággal, a Moličrenek tulajdonított "Je prends mon bien..." álláspontjára helyezkedik; onnan veszi az anyagát, ahol találja. Annyival könnyebb a helyzete, mert a közfelfogás igazat ad neki abban, hogy az anyag, az közpréda, a nagy kérdés az, hogy a művész hogyan dolgozza fel az anyagot, hogy az író mit tud formálni belőle. A közkeletű gondolkozás, a mesterművekből szerzett tanulság alapján, e tekintetben odáig megy a szabadelvűségben, hogy a gyöngébb művészt, a kisebb írót egyszerűen kiszolgáltatja a nagyobbnak. Emez teljesen kizsákmányolhatja amazt, föltéve, hogy valami hatalmasabbat tud alkotni abból, amit az új mű csillogása puszta anyaggá halványított. A tehetségesebb, a zseniális író kisajátíthatja, bekebelezheti a maga domíniumába, szó nélkül zsebre vághatja a kis ember szerzeményét; a művészetben, az irodalomban ez az erősebb joga.
Ezzel az állásponttal szemben Heyse bizonyára azt gondolja:
- Meghalni meghalok, de kergettetni nem hagyom magam. Elavulni elavulok, ha muszáj, de a beleegyezésemet nem adom hozzá, hogy még az életemben avulttá, meghaladottá nyilvánítsanak. Ki mondhatja meg előre és hogyan ismerném el még én magam is, hogy ahhoz képest, amit Maeterlinck az én novellámból fog írni, az én novellám csak "anyag"?! Ki állapítja meg, hogy Maeterlinck nagyobb művész, mint én?! És ha akármilyen sokan vannak, akik nagyobbnak tartják, ki döntheti el ma ezt a pört?! Hány, ma már elfelejtett senkinek ígérgetett a maga kora könnyelműen halhatatlanságot s hány senkit részeltetett hangzatos sikerekben, mások, tartósabb életűek rovására?! Mi közöm nekem az irodalmi divatokhoz?! Ki dönti el köztünk a pört?! Én apellálok a későbbi időre!
Érthető szubjektivitás, amelyet legalább is menthetővé tesz az, hogy Heyse csakugyan nem tartozik az utolsók közé.
A mai ízlést ugyan mindenesetre kevésbé érdekli az, amiről szól, mint a divatos írók tárgyai, de hogy a jövőre se számíthat, azt már nem tudni bizonyosan, mert csupa olyan dologról szól, amelyek az irodalom legrégibb, de legtartósabb, újra meg újra kikelő, (a reneszánszokban, az új kitavaszodásokban mindig visszatérő) sujetinek látszanak. Az a feltűnő, ha tetszik: ósdi, ha tetszik: szinte antik nyugalom, amellyel a mondanivalóját előadja, szintén nem tetszetős most, amikor az irodalomban is a nervozitás talál leghamarabb megértésre, de letagadhatatlan, hogy amit mond, a maga módján mondja. Egyéniség, akinek megvannak a maga formái, színei. s akinek az érzékeltető, az elképzeltető ereje - tehát az az ereje, amely az írói tehetség egyik leglényegesebb kellékének látszik - nem közönséges. Elavult-e? Ki mondhatná meg? Sokan azok közül, akik vele egyidőben, hasonló tárgyakról írtak, a mai olvasónak már nem mondanak semmit; írásaik fárasztó, üres fecsegéseknek tűnnek fel s legkivált azok az írások, amelyek a maguk idejében efemer vonatkozásaikkal vagy akkor divatos fordulataikkal a legjobban meg tudták hódítani a közérdeklődést. A Heyse írásai ma ugyanazt jelentik az olvasónak, amit a megírásuk idején; ugyanazokat a gondolatokat, képzeteket, hangulatokat keltik fel; ugyanazokat a képeket vetítik elénk, ugyanazt a hatást váltják ki belőlünk. Íme, Maeterlinck is talált benne érdekes témát, megkapó motívumokat, kiaknázni valót. Fel fogja-e keresni Heyset a jövő érdeklődése? - bizonytalan. De munkái egyelőre, mély nyugalmukkal és tiszta kontúrjaikkal, a nagy fákat és a nagy épületeket juttatják eszünkbe. Heyse sohase volt se hatalmas, se elragadó; ma kevésbé csábító, mint valaha; de művész és művészete egyszerűségében van valami a klasszikusokból.
Szubjektivitását tehát nagyon meg lehet érteni. Más dolog, hogy azért van-e hozzászólása a kérdés irodalmi részéhez?
Nincs. Mert nem lehet bíró a saját ügyében. Nem ő dönti el, hanem a jövő ítélete, hogy Maeterlinck, amikor a Heyse "témáját és néhány motívumát" színdarabbá dolgozta fel, valami különbet alkotott-e mint aminő az anyaggá lefokozott novella?... hogy tehát ehhez a kisajátításhoz a belga vállalkozónak megvolt-e a művészeti jogcíme?... hogy méltán hivatkozik-e az erősebb jogára?
De nincs-e hozzászólása a kérdés irodalmi részéhez az olvasónak sem?... a Maeterlinck olvasójának? Van - akármit gyúr Heyse témájából és motívumaiból az álomkirály, aki, úgy látszik, már kevesebbet álmodik személyesen, mert különben nem gyűjtögetné, erőszakkal is, másoknak az álmát. Van, kétféle nézőpontból is.
Az, hogy a szóban forgó irodalmi cselekedet a ma elfogadott erkölcs nézőpontjából megengedhető-e? - itt mindenesetre a kevésbé jelentékeny kérdés. De ez se közömbös. Ha valaki bebizonyítja az olvasónak, hogy például Tolsztoj egyik legszebb kis elbeszélését egy már elfelejtett francia írótól plagizálta, vagy hogy D'Annunzio egész íveket írt ki Balzacból - ez mindenesetre csökkenti annak a nagy meg ennek a divatos írónak a tekintélyét és kisebbíti írói nevüknek a jelentőségét. Ma, amikor az irodalomban a gondolat - a "l'art pour l'art" elve ellenére - egyre nagyobb tért foglal s amikor majdnem minden írói nagyságnak egyik ambíciója: a meggyőzés, az elsőrangú író is rászorul bizonyos hitelre és bizalomra. Mert a legfényesebb érvelésnek is az a legnagyobb erőssége, ha föltételezzük mögötte a meggyőződés erejét, az apostoli hitet, a jóhiszeműséget. És hogyan higyjünk annak az apostoli hivatottságában, ihletettségében, akit ilyen kicsinyes csaláson, ilyen alantas képmutatáson értek rajta? Elhihetem-e, hogy valaki őszinte meggyőződéssel, a lelke mélyéből hirdeti a minden örömről való lemondást, ha ez a valaki nem tudja megállani... nem tudott lemondani arról a kis örömről, hogy el ne csorgyelje Bernardin de Saint-Pierrenek a novelláját? (Az a találgatás, hogy Tolsztoj és a réges-rég halott Bernardin de Saint-Pierre közös forrásból merítettek, gyanúsítja az utóbbit, de nem menti Tolsztojt, mert a két novella majdnem szó szerint egyezik.) Pedig, ha valaki a minden örömről való lemondás üdvözítő voltáról akar meggyőzni: a legerősebb argumentum, amely hathat ránk, az volna, hogy maga a prédikátor szentül hiszi, amit mond. Hasonlóképpen: hogyan érdekeljen, hogyan vonzzon bennünket egy írónak az egyénisége, ha sok ilyes vitatkozásból kiderül, hogy az, amit egyéniségnek néztünk benne, voltaképpen gyűjtemény, másoktól szerzett, csöndesen vagy erőszakosan elhódított vegyes felvágott?!
Itt azonban a morális érzék sérelménél és ennek következményeinél fontosabb a művészeti nézőpont.
Maeterlinck a témát követeli Heysetól, meg még "néhány motívumot", nyilván arra az elfogadott tételre támaszkodva, hogy: "a téma, az semmi; a forma, a megalkotás, az minden!" Hiszen, amíg a "téma" szó alatt mindössze annyit értünk, amennyi például: Elektra története, vagy más hasonló kanevász, amire akármit lehet hímezni!... de a "még néhány motívum" világossá teszi, hogy nem csak ennyiről van szó.
Arra kár volna kiterjeszkedni, hogy: vannak írásművek, amelyekben a téma és még néhány motívum - jóformán minden. (Annak a Tolsztoj vagy inkább Bernardin de Saint Pierre-féle novellának például az alapötlet meg a "néhány motívum" adja meg minden értékét és ha valaki - mondjuk - elmésebbé, csillogóbbá, cifrábbá tenné a különböző hitet képviselő egyszerű emberek beszélgetését, csak rontana a dolgon.) Tehát maradjunk csak a fődolognál.
Mit jelent a Maeterlinck követelőzése? Az elfogadott, igaz és helyes tétel szavaival való visszaélést. A műalkotásban az invenció szerepének igazságtalan lekicsinylését.
Igaz, a kanevász semmi, a megformálás minden. De az invenció nem közpréda, nem halott napszámosok szőtte kanevász, amelyre a művész azt hímezhet, amit akar; az invenció már a megformálásnak egy része, sőt legfontosabbik része.
Mi az invenció? A művész munkájának éppen az a nevezetes - a művészinek megfoganásához legszükségesebb - része, amellyel a művész megsejtve, megérezve valami titokzatos egybefüggést gondolata és a külső világ bizonyos képei között, éppen ezeket a bizonyos képeket választja ki gondolatának az érzékeltetéséhez. Ez a megválasztás, ez a látomásból és megérzésből eredő kapcsolat-alkotás a teremtő géniusz munkájának leginkább ösztönszerű, intuitív, legrejtelmesebb és legtranszcendentálisabb része; ez a legegyénibb munka a világon. És egyszersmind a művészi megformálásnak a legelsőbben elhatározó, a műalkotás fajsúlyát már előre eldöntő munkája; a műalkotás főformáját, belső formáját (ahogy a régi esztétikusok mondták) ez a megérzésen, kitaláláson, divináción - a természeti erők és az emberi élet titokzatos összefüggéseinek megsejtésén alapuló kép-kiválasztás adja meg. Az invenció a legegyénibb munka s az invenció adja meg azt, ami a műalkotás megformálásában a legfontosabb, a leginkább elhatároló: a fő-formát és éppen az invenciót reklamálja Maeterlinck köztulajdonként.
Igen, az invenciót át lehet venni, mint mindent, ami már megvan, de az a munka, amelynek az invencióját csak úgy el kellett hódítani, nem egy, hanem két embernek, a legjobb esetben két művésznek a munkája.
És ha Maeterlinck mostanában már máshonnan kénytelen szerezni az invenciót, ez csak azt jelentheti, hogy a művész - mindenkorra-e vagy csak egy időre?... de most mindenesetre - megbénult benne. Ha ő Heyseban vakot lát, aki másnak a művészi vezetésére szorul: ő a sánta, aki talán mindenkinél jobban lát az álmok világában, de csak másnak a hátán tud előre haladni.