Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 6. szám · / · FIGYELŐ
Még nem is olyan régen fedezték fel; hogy a plakát-komponálás se okvetlenül és kizárólag a szedő, a mettőr, a kőnyomdász dolga; hanem az is művészet. Talán tíz és egynéhány évvel ezelőtt mutattak be Budapesten először igazi plakátokat az iparművészeti múzeumban s ezóta - egyáltalában nem honosodott meg nálunk a művészetnek ez az ága. Holott a művészre nézve hálás, a közönségre hasznos. A legpezsgőbb élettel, az utcaival van közvetlen kapcsolata. Nyilvánossága az elképzelhető legnagyobb. A festői ötletet pompásan érvényesíti: a nagyszabású, primér folthatások és színhatások számára alkalmasabb anyagot, területet elképzelni se lehet. Az utca nem mindig érti meg, milyen frappáns ötlet, milyen kitűnő szín-kompozíció, milyen pompásan kivágott sziluett kerül elébe olykor plakát formájában; nem értékeli mindig kellő módon - az utca artisztikus nevelése, hiába, kissé hiányos - de mindig méltányolja, mindig az ízlést, a kitalálást méltányolja és sohasem a puszta kiabálást. A plakát elfogadható próbája a dekoráló művésznek. Faragó Géza kiállotta a próbát. Plakátjainak egész sorát ismeri Budapest. Most, a Nemzeti Szalon helyiségeiben, kiállította a plakátokat és velük együtt a képeket, amelyek az ő szorgalmas megfigyelései, természet tanulmányai eredménye gyanánt születtek. Majdnem azt mondanók: megjelent itt a másik Faragó Géza, az, aki nem megrendelésre dolgozik, nem kereskedői reklámot öltöztet tetszetős formába, hanem egyszerűen a festő, a hajóvontatók, a muskátlis ablakok, a virágos udvarok megfigyelője. Ebben az igazságtalan kettéválasztásban nyilván része is van Faragónak, éppen, mert a plakát-művészet nálunk nem honosodott meg, mert rajta kívül számottevő képviselője alig van s mert nem szoktuk meg, hogy a legkitűnőbb festőművészek névét olvassuk plakátok alatt. Ezért, valamivel távolabb állók meg sem szokhatták, hogy egy, egységes művészi lélek egymástól függő, összekapcsolt megnyilvánulása a szorosabban vett kép és a plakát. Ha soha egyetlen képét Faragó nyilvánosságra nem hozta volna, akkor is fel lehetett, fel kellett tenni, hogy elvonulva, a maga gyönyörűségére, belső szükség folytán, fest, dolgozik, anélkül, hogy plakátra, hozzá szükséges tanulmányra egyáltalában gondolna. Kiállításának fontossága, hogy a művésznek ezt a spontán alkotó felét is megismerteti és bebizonyítja, hogy a maga egészében méltó a figyelemre. Képei között vannak becsületes, jól megfigyelt másai a természetnek, vannak a való és az elgondolt, a stilizált nem mindig szerencsés keverékei, de vannak finom, nemesen egyszerű, kevés eszközzel kitűnően ható, kevés szóval sokat mondó darabok. Azt gondolnók, hogy ezt a szűkszavúságot a plakátjain még fokozza és jobb tájképei után szinte meglepő, hogy az ilyen műveit gyakran túlhalmozza részletekkel ő, aki egy-egy tájképnél a színfoltok minimumára szorítkozik. A virtuozitás nyomja el olykor a stilizáló művészt, de ez a virtuozitás azután kiváló. A tárlatnak igen nagy a sikere, sokan fedezik fel bámulva a plakáttervező után a festőt, akiről eddig sejtelmük se volt, aki nélkül pedig a tervező-művész nem létezhetne.