Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 6. szám · / · ADY ENDRE: A MINDEN-TITKOK VERSEIBÖL
Te, Isten, ki Titok vagy, tudod,
Hogy én nem vagyok mai gyermek:
Az én ügyem a te ügyed
S ki ellenem támad, azt verd meg.
Mert mi együtt kezdtük a hűhót,
Mert egyformán Titok a voltunk
S ami lázmunkánkban hazug,
Mindent, mindent együtt koholtunk.
Te Isten, mi egyek vagyunk:
Mikor kimérákba szerettem,
Már ott voltál hátam mögött,
Nehogy kimuljak hülye sebben.
Nógattál folyton, konokul,
Hogy véresen be a bozótba
Törjek magyarul, dalosan
S hogy ne némuljon el a nóta.
Én voltam, Isten, bolond nyilad
S nyiladat most már messzelőtted.
Fölemelt véres homlokom
Nem ejtem porba most előtted.
Mert, jaj, nagy dolog ez a dolog,
Nagyobb, több, mint egy élet ára
S én más bolondként nem megyek
Egykönnyen a kálváriára.
Most: vagy-vagy, eldől, ha akarod,
Hogy ér-e valamit a kardunk
És hogy ér-e az valamit,
Mit együtt kezdtünk és akartunk.
Titok vagy, ős Titok, tudom én
Velem együtt és a világgal,
De egy percnyi szeszélyedért
Még sem égek el hiu lánggal.
Együtt kezdtük, vihar-fellegek
Nőttek a fejemre azóta,
Te, Isten, te Titok, közös
Bűnünk volt minden bűnös nóta.
Mikor még mint kicsi nebuló
Templomban diktáltam a zsoltárt,
Már akkor bűntársam valál,
Már akkor is fölbújtom voltál.
Éreztem viharos kezedet,
Mely fiatal hajamat tépte:
Te voltál az elindítom
S kell, hogy te légy utamnak vége.
Az én ügyem a te ügyed is,
Hogyha hívedet meg nem tartod,
Nem hisz benned majd senkisem:
Isten, Titok, elő a kardod.