Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 6. szám
Csendesen, alig mozdulva nézi az asszony a barátnőjét; az elfogult kritikus szemével suhan végig az öltözetén, a bodrosodó nyakbetéten és a fekete színeket sugárzó lakkcipő hegyén. A tartása, amint a székében ül, rávall azoknak az asszonyoknak a tartására, akik kifogytak a beszélgetésből: most attól fél, rájön a másik, hogy mennyire meztelen maradt minden selyem lehajigálása után. Már három perce vannak ilyen kínos némaságban. Mind a kettőn ideges feszengés látszik, a kellemetlenül őszinte gondolatokra bujtogató helyzet hatása alatt; amikor az asszony pillái élénken megrebbentek, árnyékot vetve az árnyalatnyira pirosságba boruló arcra.
- Mikor tudtad meg, hogy férjhez mentem?!
A barátnőt körömhegyei bámulásából riasztotta föl a megszólítás s gyorsan, szinte hadarva felelt:
- Csak itt, Párizsban.
- Párizsban?
Csönd egy pillanatig; megint az asszony szól előbb:
- Meddig maradsz itt?
A hangjába, amelyet igyekezett az érdeklődés tónusában megtartani, a türelmetlenség néhány atomja is belevegyült s ezért bántó keménységgel szaturálódott a levegő. Olyan volt egy pillanatnyira, mint az első összecsapás előtt a vívóterem atmoszférája: kínzó és haraggal, gyűlölködéssel teljes. Az fészkelődésbe kapott a kérdés után s csak nehezen szánta rá magát, hogy a cipőjéről, asszonnyá lett barátnője szemei közé nézzen. Pillái tágra meredtek és ösztönei súgására unottságot mímelő hangon válaszolt:
- Csak a kelengyém bevásárlásáig maradok; hiszen tudod, jövő hónapban lesz az esküvőm.
Az asszony sóhajtott:
- A mi esküvőnk tavaly ilyenkor volt; jövő héten lesz egy esztendeje.
Az emlékezésre könnyekkel telt meg a szeme s a mellében olyan zörgés zajlott, mint amikor valaki gégéje szorongatásával fojtja el a zokogását. Az hirtelen előrehajolt és a részvét érzése közelebb húzatta vele a széket.
- Hát boldogtalan vagy?
- Én?...
Ez a kis szócska is reszketve került a levegőre; szemeiben rémület. mintha egyetlen szó, egyetlen mozdulat értette volna meg vele, miért gyötrődik, hetek óta és miért sírja nedvesre a habfehér párnákat. Visszájára fordul minden gondolata s mert a barátnőjét látja maga előtt úgy gondolja, az okozta minden kínos-keserves percét.
- Én?... persze, te nagyon szeretnéd, ha...
- Én?!
- Igen, te. Hiszen már az iskolában is ellenségem voltál.
Belepirult a szavaiba s a szemei a szőnyegre szögeződtek, mert tudta, hogy hazudik. Méltatlannak, aljasnak találta egyetlen barátnőjének ilyen súlyos megvádolását, de igazságszeretetét agyontiporták az érzései, amelyek gőzkatlanná varázsolták a fejét. Testetlen gondolatok száguldtak nagy zsibongással az agyában és az őrült körtánchoz lüktető halántékai adták a kíséretet. Csak beszélt, vádaskodott tovább, mert ezzel, mintha a teste, a feje forró hőmérséke alább szállana:
- Igen, te voltál. Nem miattad kaptam négyest magaviseletből? Nem?
A lány megrémülve az egyre erősödő s mindinkább fenyegetővé váló hangoktól, visszahúzta a székét; az egyik sarkában húzódott meg, míg a szemei tétova gyorsasággal keresték az ajtót.
Odakünn megreccsent a padló s olyan nesz hallatszott, mint amikor leesik valami. Az asszony összerázkódott a zajra s remegve mondotta:
- Nem hallottad? Mi volt az?
- Valaki jár odakünn. Talán a cselédleány!
Az asszony fölnevetett.
- Igen, igen; persze a cseléd. De most jut eszembe, te még nem is kávéztál.
- Óh, ne fáradj. Anyám a Régenceben vár.
A kalapjához nyúlt s vékony ujjai idegesen babráltak a felkötött fátyolon.
- Abból nem lesz semmi; majd azután.
Megnyomta a villamoscsengőt; rövid egymásutánban háromszor. Várt egy pillanatig, azután toporzékolva teljes erejéből nyomkodta a csengőt. Fölállt.
- Clarisse! Clarisse! Clarisse!!!
Amikor az ajtó kinyílt, ernyedten hullott vissza.
- Clarisse maga megöl. Gyorsan kávét.
A barátnője értelmetlenül vizsgálta. A pillanatnyi késedelmeskedésben semmi okot nem látva nagy fölindulásra: mint a hegycsúcsra került sivataglakó, aki vizsgálja a természet érthetetlen mesterkedéseit, amellyel sziklacsomókat rak le a föld megkötésére, úgy nézett körül a szobában. Nem tudta miért, de úgy érezte, barátnőjének most vigasztalásra van szüksége. Egy kissé riadozott ettől, mert még mindig hullámzott a lelke a kemény vádak miatt, de azután megjelent előtte az öreg gyóntató: leányom, kenyeret a kővel dobálóknak s emlékei között keresgélve, a múltjában akadt akárhány eset, amikor ő bántott méltatlanul másokat; erre odakényszerült az asszony vállára:
- Kedves Lucym, mi bajod? Úgy-e nagyon ingerült vagy s még én is bántottalak: ne haragudj édesem.
Becéző szavakkal fogott a kérlelésbe; csupa szokásból, de naiv lelke megrészegedett a lágy szavaktól, amint a kissé érző lélek képtelen elmenni megindulás nélkül a nyomorék előtt s azon kapta magát, hogy a könnyei összefolynak Lucy könnyeivel. Álltak egymás mellett és egymás vállain. Csönd a szobában. A schwarzwaldi óra ketyegője fölbátorodva a nagy némaságban zajongva sétálgat kurta országútján: a ketyegése oly kínos hatással volt, mint amikor apja halottas ágyánál elkacagja magát a hároméves apróság. Zajosan tódult ki még néhány könnycsepp: csókváltás után a barátság szikráival tartóssá tett kézfogás következett. Clarisse nagy nyugalomban találja már őket s igen csodálkozva a hirtelen változáson, csókolja Lucy odanyújtott kezét:
- A fehér delainblúzom, meg a taftalj a magáé, Clarisse.
Csupa szeretet volt ez a hang s Clarisse másodszor már csak kapkodás árán süthette el a kézcsókot.
Egy-két korty után Lucy már nem bírta az ülést. Szökdécselve, ugrándozva albumot mutogat. Gyorsan, zajosan csapkodja a fényképek súlyától nehéz kartonlapokat s a közepetájánál kikapva egyet, azt hevesen csókolgatni kezdi.
- Nézd, drága Paula - mondja két csók között - ez a vőlegényem - a szájára üt - mit is beszélek, a férjem, Gusztáv.
- Ez a gyönyörű férfi!
A csodálkozó hang nagyon őszinte volt s belopta magát Lucy szívébe. Gőgösen, büszkén felelt:
- Úgy-e szép!
Csüggedtség látszott a leány arcán s az asszony, ha nem is mondta el, kiolvasta a vonásaiból, hogy most, ebben a pillanatban, semmivé, szürke foszlánnyá válik a kis leány vőlegényimádó azúros ábrándképe. Az asszony nagyon jól látta barátnője gondolatait; nagyon is rokon volt a meglepettségnek e kábulatba ejtő érzése azzal, amely őt magát már hetek óta kínozza: a bámulás nyomában születik a féltékenység. Nagyon jól látta és a boldogság otthonossá lett a szívében arra a gondolatra, hogy íme más is szenved, az ő könnyei nem szikkadnak föl a magányosságban, hiszen társul szegődik melléje egy leány lelkének nyugalma: annak megelégedettsége zavaros tóvá változott, mert van valaki, akinek nagyobb, gyönyörűségesebb a kincse. Az asszony most megint rosszá lett; az indulatai fölébredtek és most meg nem nyugszanak, csak a teljes kitomboláskor. Látva a szenvedő és meglepett arcot, megszólalt:
- Igen, nagyon szép. Ha az utcán megyünk, minden, de minden nő megfordul utánunk.
- Utána?
- Igen utánunk; minden asszony szerelmes az uramba; minden asszony és kosárszám küldik a szerelmes leveleket. Milyen jól mulatunk rajta; mert mind elolvassuk, mielőtt a tűzbe kerülnének. Igazán olyan bolondok ezek az asszonyok.
Az asszony most már nem is színészkedett. Kárörvendőn nézi a leány fehéredő arcát; a visszatorlás tette ilyen elégedetté, hogy most megbosszulhatja magát, amiért az előbb amaz a szánakozásával, a sértés megbocsátásával fölébe kerekedett. Paula csüggedten hallgatta az asszony magabíró szavait, de amint egyre és egyre inkább megtelt a feje barátnője panegirikus beszédével, mint amikor fölborul az ürömpohár a telhetetlenül, egymás hegyén-hátán szorongó csöppek súlya alatt, megszűnt az izgatottsága és amikor a barátnője annyi gúnnyal beszélt a férjébe szerelmes asszonyok leveleiről, dacos elhatározással, erőszakosan kiverte a fejéből a gondolatait, amelyeket a fénykép látása ültetett a fejébe. Még kényszeredett hangon, de már a merőben idegen hideg érdeklődésével kérdezte:
- És ő is szeret?
Az asszony megint fölriadt, mint először, amikor boldogtalannak mondták. A lelke sebes részei körül vájkál az idegen, talán ellenséges kéz, de most nem veszítette el az önuralmát, abban a meggyőződésben, hogy ez a leány is egyike férje bolondjainak.
- Persze, hogy szeret.
- No, ennek igazán örülök.
Miért örül? Úgy befelé kérdezte ezt az asszony. Miért? Nézi a leány arcát, de azon ugyan nyoma sincs a reménytelenség csüggedtségének, inkább a bátorság ült ki az arcára. A leány bátorsága, aki érzi a felsőbbségét, mert nem volt ő még senkié, mert ő még birtokosa a csak egyszer elajándékozható kincsnek. Lopva a tükörbe nézett s azután a leányra. Meghűlt az ereiben a vér; úgy megijedt, amikor barátnőjét sokkal szebbnek találta magánál. Fantáziája továbbműködött; ezzel a különbséggel a nyugtalan vére nem érte be s tovább vizsgálódik. A leány egyre szebb, ő maga folyton csúnyább. Felnyögött és összerázkódott; ujjait fedetlen nyakán csúsztatja, mintha valami láthatatlan, undok férget akarna lesöpörni. Kínzó sejtéseit most megbizonyosodni érezte. Újra belenéz a tükörbe; de már képtelen a gondolkodásra, zavaros szemei előtt összefolyik a kép és a ragyogó ezüstlapról fonnyadt, szomorú szemű, kiszáradt asszony néz reá. Elejtette a tükröt s mintha csak a gondolatai folytatásaként mondaná:
- Igen, megcsal, tudom, hogy megcsal. Nem is lehet másként, hiszen ő olyan szép és olyan csúf vagyok én és oly éhesek az asszonyok. Megcsal, biztos, hogy megcsal.
- De, hogy mondhatsz ilyet.
- De megcsal: az nem lehet másként.
Amit az előbb a leány kínzására használt, azt most önmaga ellen fordítja:
- Minden asszony utána fordul és még a menyasszony is elhagyja érte a vőlegényét; hát hogyne csalna meg.
Paula most megint fölülkerült: a gyóntatóatya újból előtte áll, de elhessegeti menten: ugyan, mi hasznom volt az előbb is belőle. Kíméletlen és durva igyekszik lenni, amilyen az előbb a barátnője volt.
- Mikor jön haza a férjed?
Az asszony rábámul, miért kérdi? és miért kérdi éppen most?
- Óh, későn, nagyon későn.
- De mégis.
- Úgy hét óra után.
A leány fölkacag.
- És ez késő neked; hisz már csak öt perc hiányzik. Megvárom.
Az asszony reszketve néz rá és amint hátradől, egész teste megvonaglik:
- Mi van ma?
- Szerda.
- Úgy!
- Miért?
- Szerdán mindig később jön haza; ilyenkor klubülés van.
- De a klubokban tíz után tartják az üléseket.
Lucy elpirult és hebegve feleli:
- Igen, tudom, de az ő klubjukban más a szokás.
Megint elakadt köztük a beszélgetés: az asszony gyűlölködő gyáva pillantásai Paula kaján mosolyán törnek meg. Amikor Clarisse meggyújtotta a lámpát, Paula önkénytelenül is a kalapjához nyúl.
- Már méssz. Igaz, nem tartóztatlak; hiszen vár az anyád.
- Igaz, vár az anyám; sietnem kell.
Az óra hetet ütött. A szobára megint ráfeküdt a némaság; az óra ketyegése most belevegyül a lámpa alig neszező robbanásaiba, amint az égőhöz ért petróleum meggyúlik. Az asszony nyugtalanul lesi a percmutatót és csak nagy erőlködés árán küzdi le azt a vágyát, hogy visszaigazítsa az I-esről, amikor Paula még mindig mozdulatlanul ül. Most már szólni sem tud; a torka forró s a nyelve úgy jár a szájpadlásában, mint a veder a száradó kútban. Szenvedőn, tanácstalanul, segélyt keresően nézett szét a szobában; úgy vizsgálta az otthon minden egyes bútordarabját, mintha az ahhoz fűződő szerelmes emlékek megmentenék az urát a leány csábítása elől, aki már sehogy sem akar elmenni. A lámpa egyenesen belesütött Paula szemébe s a fénytől oly ragyogó lett a teintje, hogy az asszony belesápadt és könnyekben tört ki. Paula megértette az elérzékenyedést; már megelégelte a galád játékot s fölállott.
- Elmész már.
Félő, reménykedő volt a hang. - Igen.
Nagyon lassú módon öltözött és a kesztyűje gombjaival teljes két percen keresztül babrálgatott. Megcsókolta és nagy büszkén csókjába az anya gondoskodását is belelehelte.
- Isten veled, drágám, és ne féltékenykedj.
Kacagva, szoknyái suhogtatásával fordult ki. Lucynak úgy tetszett, távozásakor megvilágosodott a szoba.
Könnyűnek érzi magát és énekelve szaladgál körül a szobában; megáll a nagy falióra előtt: tíz perccel múlt hét. Istenem - gondolta - ilyenkor jön haza; ha találkoztak a kapuban vagy a lépcsőházban. Bármennyire igyekezett is a kiűzésére, a gondolat ott motoz a fejében; ráfekszik, elaltatja, megfojtja az öntudatát. Kifut az előszobába; ott Clarisse dúdolgat és gyönyörködik a most kapott ruhadarabokban: a finom delinblúzt a magáéra igyekszik felölteni.
- Nem látta még az urat?
- Nem!
Hitetlenül csóválja a fejét; kifut a lépcsőházba és majd lebukik, annyira keresztülhajol a korláton, csakhogy valamit lásson: odalent beszélgettek, de bármennyire erőlködött is, képtelen volt kivenni, kik azok.
- Biztosan idegenek.
Visszament a szobába. Az óra két percet sétált le az örökkévalóságból s immár két perccel túlhaladt azon az időponton, amikor Gusztáv betoppan. Máskor kínos volt reá ez a várakozás; a türelmetlenségben fölizguló képzelete a késés okául mindig valami ölelő, csókolgató, szerelmes asszonyt keresett, de ma nagy megnyugvására szolgált: Paula több mint tíz perce eltávozott: tehát nem találkozhattak. A többi asszony nem izgatta mostan; csak ez az egy, akiről tudja, hogy létezik és aki látta az ő gyönyörűségesen szép urát. Amint ül teljes mozdulatlanságban, az óra csak előre siet és már a negyedet mutatja. Lucy mereven néz a mutatókra; dörzsöli a szemeit, nem-e káprázat játszik vele csúfos játékokat és most semmivel sincs később a rendes időnél. Zsebórája ugyanannyit mutat s a schvarcvaldi nagy kétségbeesésére még három perccel többet. Megcsal, bizonyos, hogy megcsal. Félig hangosan csúsztak ki száján a szavak s ijedten tekint körül nincs-e valaki kívüle a szobában. Senki. Az órák ketyegnek, monotonul, de nagyon lármásan s az asszonynak, aki feszülten figyeli a számlapokat, úgy tetszik, hogy az idegei belekapcsolódtak a gépezetbe s azok tartják a nehéz súlyokat. Hegyesre csiszolt körmei vörös nyomokat hagynak, annyira belemélyednek a halánték kékeres bőrébe; fájdalmas volt ez és Lucy kapkodó sietséggel kutat olló után, hogy levagdalja a hegyes, a gonosz körmöket. Kellemetlen viszorgással már belevágott, amikor eldobja az ollót: Gusztáv imádta a hegyes körmeit. Nézi, nézi a körmeit, vajon csakugyan olyan szépek-e, azután a tükör elé ül. Most nem találja magát olyan csúfnak, mint Paula jelenlétében, de nem is elégíti ki a szomorúszemű arc. Megcsal, bizonyos, hogy megcsal; én már nem vagyok elég szép, én már fonnyadó vagyok. Majdnem sírásban tört ki. Egy pillanatra fölébred a büszkesége: bolond vagy, amiért ilyen semmiségekkel kínzod magad; hát az az együtt eltöltött esztendő, olyan nyomtalanul tűnik a semmiségbe, mint a gyönyörök előtt való kínok emléke? Nem szereted te az urad most még jobban, mint leányfejjel és vajon nem az ő könyörgésére váltál meg pártádtól? Miért gyalázod állhatatlansággal azt, akit annyira szeretsz? Valamelyest erőre kapott, de most nem mert a tükörbe nézni; félt, hogy az arca lerombolja a bástyáit, amit a maga megnyugtatására emelt. Újra megrohanták a kétségei: te is vágyódsz a szépek után, más után. Milyen meleged lett a múltkor is, mikor az a magas fekete úr oly erősen nézett: ő is csak így van. Ő is szereti a szépet, ő is keresi a mást, de ő maga is szép. Kaptál-e vajon ezerszám szerelmes levelet, mint a férjed? És ha te hű vagy még hozzá, bizonyos vagy-e benne, hogy nem csalod meg, ha eljön az alkalom, valami cilinderes csábító képében, ha eljön az a magas, fekete úr!
Teljesen összetörte a kegyetlen tusa; a keze reszket, amint előkeresi a zsebkendőjét, hogy fölszárítsa az arcára pergő könnyeket és a haja boglyává változott a párnák nyomásától. Már képtelen volt gondolkodni, akármennyire erőlteti, egyetlen mondat van a fejében: Megcsal. Csökönyös ez és százszor meg százszor újra visszatér. Megcsal! Ez a szó ijeszti a kárpiton, ez terpeszkedik az asztal közepén, az óra ketyegése is ezt a szót muzsikálja és a lámpalángok is szeszélyes alakú M betűvé formálódnak. Könyvet vesz elő, hogy megmeneküljön a szó elöl. Catulle Mendés piroskötéses regénye. Cím: A hűtlen asszony. Rámered: A hűtlen asszony? Nem. Ez csalás; bizonyosan a hűtlen férjre gondolt az író: a cím csak valami félreértés. Lázasan lapozgat a könyvben megbizonyosodni a cím mond-e igazat, vagy az ő sejtése. Lihegve mondja: Ez dönti el a sorsom: ettől függ megcsal-e vagy sem. Kiszáradt torka annyi nedv kiválasztására is képtelen, ami elegendő lenne égő ujjai megnedvesítésére és a lapok oly átkozott erővel simulnak egymásra. Recsegnek, ropognak, amíg sikerül a széjjelválasztásuk. Találomra minden oldalon elolvas öt-hat sort, de sehol egy mondat, ami megszabadítaná kétségeitől. A könyv kihull a kezéből és estében a sarka belevágódik közvetlenül a cipő fölött a lábba. Megcsal, megcsal.
Csöngetés, odakünn. Az asszony úgy véli nagyon erőszakos a csöngés, amilyen a tragédiák hírnöke. Valami postás jön - gondolja - a férjem levelét hozza. Az örök elválás levelét. Az ajtó megnyílik és belép rajta mosolygón, öntudatlan vidámsággal a férj. Lucy egyetlen kiáltással odaszakadt a mellére és csókolta ahol érte; egyik csók a másik nyomában és az egyik perzselőbb, mint a másik.
- Szeretsz, mond?
Lihegett a hangja s olyan forróságot árasztott, hogy megszédül bele a férj.
- Szeretlek.
- Ölelj meg, csókolj, ölelj halálra. Szoríts.
Remegett minden idege, mintha valamennyi még a legkisebb is valami tragédián esett volna keresztül; minden ideg a maga külön tragédiáján. Az asszony még nem unta meg a csókokat, amikor Gusztáv kifejtőzik a karjai közül. Nyugodtan, minden izgalom nélkül becsöngeti a szobaleányt, és átadja kalapját, felöltőjét, azután pedig elégülten beleveti magát a dívány párnái közé. Hátradőlt, majd frissen, az erővel teljes emberek könnyedségével a következő pillanatban már ül és térdét összedugott tenyerei közé fogja. Az asszony eléje térdel és az arca sugárzik a boldogságtól, amikor Gusztáv ujjai elbotorkálnak zilált fürtjei között.
- Hol voltál ma ilyen sokáig?
Azután durcás arccal, de, amely voltaképpen csak fölhívás akar lenni a kiengesztelésre, hozzáteszi:
- Egy negyedórát késtél!
Gusztáv előveszi az óráját, azután konstatálja:
- Csakugyan egy negyedórát.
- És te ezt olyan hidegen mondod? Hát hol voltál?
- Óh, óh, sehol sem voltam; csak itt a lépcsőházban beszélgettem s barátnőddel. Ejnye, hogy is hívják!
- Paulával?! Hát ismered!!
A hangja nagyon rémült volt, de a férj nem tulajdonított ennek nagyobb fontosságot.
- Nem ismerem: ő mutatkozott be. Azt mondta, rám ismer a fényképemről. Nagyon kedves lányka; meghívott az esküvőjére.
Míg beszélt, az asszony a fejéhez kapott és egyetlen pillanat alatt talpon termett.
- Hát ti beszéltetek a lépcsőházban?
- Mi.
- És miért változtattátok el a hangotokat?
A férjnek nem maradt ideje a válaszra, mert Lucy indulatosan hadonászott, már a rémképeivel küzdve.
- Megcsalsz, tudom; ő szebb és megmondta, hogy elcsábít téged. Megcsalsz. Jó. Tudom, rongy, semmi asszony vagyok, de megbosszulom magam. Meg én.
Gusztáv csitítgatta; háromszor is átölelte, de Lucy mindannyiszor eltaszítja. Fölhevülten szalad a sarokba s ott háttal férjének sírni kezd. Úgy zokogott, hogy vállai vonagló mozgásban kígyóznak végig és a hangja rekedt, fűrészszerű volt. Utána megy. Próbálja a hátára fordítani, de Lucy mindannyiszor akaratosan ellenszegül. A férj már könyörgésre fogja a dolgot, de ez is hiába és ekkor kitör belőle:
- De miért teszed tönkre az életünket ezzel az örökös ok nélkül való féltékenykedéssel. Amikor benyitok Clarisse majd a nyakam közé ugrik s azt állítja, hogy soha nem voltál ilyen jókedvű, mint ma. Aztán tessék, itt van.
Dobogva szaladgál le meg föl a szobában, azután újra visszatér a feleségéhez:
- De hiszen Clarisse azt mondta...
- Elkergetem azt a piszkot, még ma. Elkergetem.
Az arca egészen elváltozott, eltorzították a hirtelen keletkezett ráncok és pupillái eltűntek a szemhéjak alatt. A férj kedveskedve nyújtja feléje a tükröt:
- No nézd édesem; milyen csúnya vagy így; hát békülj meg és légy az én aranyos feleségem.
Lucy egyetlen rántással kikapta kezéből a tükröt és a földhöz csapta: ezer darabra törött.
- Hát hadd legyek csúnya; most már úgy is mindegy.
A férj lefogta a karjait és nem bocsájtotta ki a vergődve szabadulni igyekvő asszonyt.
- Eressz, eressz.
- Nem; eltörted a tükröt s most büntetésből agyoncsókollak.
A száján csókolta úgy, hogy az asszony minden kiáltása belefulladt a csókjaiba.
Az asszony megadta magát.
- Nézd, édes miért kínzod magad. Hiszen vak lennék, ha megcsalnálak.
- Hát igazán szép vagyok?
- Nagyon szép.
- Szebb, mint Paula?
- Óh, sokkal.
- És nagyon szeretsz és megtennél mindent értem?
- Mindent, mindent.
Az asszony hallgatagon vizsgálja az urát s azután lökdösve a szókat, mintha égetné valamennyi az ajkát:
- Hát akkor szúrd ki a szemed.
A férfi fölkacag:
- A szemem? Hahaha. Hiszen akkor nem láthatlak.
- Akkor, akkor vágd le a bajuszod.
Gusztáv fölingerült a bolondos kívánságon. Haragosan tiltakozott és minden szava beletalál az asszony lelkébe. Az hirtelen fölsikít.
- Parfümös vagy. Ez nem az én parfümöm. Kinél voltál; mondd, ki a szeretőd?
Izgatott lesz és a szemeiben annyi gyötrődés látszik, hogy a férj megszánja.
- Bolondokat beszélsz. Hát ki parfümje lenne?
- Megcsalsz, te megcsalsz.
- Hát ha levágatom a bajuszom, akkor elhiszed, hogy hű férjed vagyok?
- Nem, most már nem. Most már késő. Megcsalsz, tudom, hogy megcsalsz. Rájöttem a parfümről. Igen, ezt Paula használja. Vele csókolóztál.
A férfi belesápadt a vádba:
- De most már elég legyen: már azt a szegény leányt is gyalázod.
- Gyalázatos, még védeni mered, hát a szemembe mered mondani!
Kiáltozott s toporzékolva szaladgált körül a szobában. Az óra recsegett; ütésre készült. Lucyt nagyon fölizgatta a nesz és egy párnával bezúzta az óra üvegét. A nagy csörömpölésre ijedten szalad be Clarisse; alig pillantja meg, Lucy rákiált:
- Takarodj a háztól, takarodj, még te is. Még téged is többre becsül nálam.
Gusztáv kiküldte a leányt s azután szigorú hangon szembeszállt a feleségével:
- Most már elég volt. Nem tűröm, hogy még a cselédekkel is meggyanúsíts.
Megkapta a karját és lefeszítette.
- Így.
Az asszony szembenéz vele. A tekintete csupa gyűlölség és a fogai megcsikordulnak a nagy erőlködésben, hogy megszabadulhasson a férje szorításából. Hiábavaló minden igyekezete; Gusztáv erősen fogja s húzza magával a dívány felé. Kemény, elkeseredett tusát vívtak minden lépésért; az asszony egészen hátradől a csípőin, lábait egymásnak feszíti s a szabadon maradt kezével a férje plasztronját tépdesi; majd amikor a kikeményített ingmell megsebzi az ujját, belekap az arcába. Amikor a szemei körül járt, Gusztáv önkéntelenül elbocsájtotta az asszonyt. Szinte ordított:
- Hát megőrültél?
- Te őrjítettél meg; a te csalfaságod.
Mintha valami mágikus erő mozdítaná meg, olyan hirtelenséggel esett a férjének. A váratlan támadástól az megtántorodott és hátrazuhant. Estében a földön heverő üvegcserepek megvérezték a koponyáját és fájdalmában fölszisszent. Lelökte magáról az asszonyt és kezét a sebhelyre illesztve menekülő lépésekkel sietett a szobából.
Az asszony félig ülő helyzetben ott hever a földön és tágranyílt szemei értelmetlenül nézik, amint a férj egyre közeledik az ajtó felé. Az erei hánykolódón lüktetnek s a halántékán majd kifeszítik a bőrt, annyira kidagadnak. Az agyát valami zsibbadás lepi el, amely megborzongatja a testét, le egészen a derekáig; fájdalmas volt ez a zsibbadás és Lucy úgy érezte, megfagy, megkeményedik az agya. Nem tudott már kiáltani sem, csak a karjait nyújtogatja kérőn, esdeklőn a távozó férj után. Ott kalimpált a karja a levegőben, mintha nem is az akarata mozgatná és beleakad az asztalon valami hideg, hosszú vasdarabba. Az ujjai görcsösen belekapaszkodnak, körülölelik, átfonják, rátapadnak, mintha valami láthatatlan ellenfél elől védelmeznék. Szemei nem érnek föl az asztallapra, de Lucy tudja, hogy valami fegyver az, amit kezeiben szorongat: tőr, papírvágó, vagy desszertkés. Akármi mindegy, de fegyver. Éles fegyver. Fegyver. Csak ez az egy szó van Lucy agyában. Fegyver. Az ajkai kimondják és megborzong bele; utálatos a szó, gyűlöletes. Az ujjak elengedik a zsákmányt és Lucy keze csuklóban megtörve, odanehezedik az asztal éles lapjára. Hiába emelgeti a karját; nem tudja megmozdítani, mintha valami irtózatos súly nehezedne rá. Az egész testén érzi ezt a súlyt. Az az impressziója, hogy nem tud lélegzeni. Nehezen, fojtottan tódul ki száján a levegő és amit beszív, égeti a nyelvét. Reszket, mintha minden egyes tagjába villamos battériákat ültetett volna egy gonosz kéz. A fülei égnek s hajszálainak tövei is: mintha valamennyi lángtengerből szívná a táplálékot. Gusztáv a kilincsre tette kezét; egyet csikordult, amikor kezének nyomására megnyílik az ajtó. Ez a zaj sustorgással, pokoli hőséggel töltötte meg Lucy agyát. Nagy, átható világosság áradt az elméjébe; mindenütt, minden kis nyúlványban hatalmas fényű lángok égtek s hirtelen összeomlottak egyetlen fényözönbe. Már nem tudta mit tesz; összeszorította az ujjait és talpon termett. Egyetlen ugrással két métert szökött előre, azután vadul csapkodott maga elé. Egy nyögést hallott: valami párolgó, nedves melegség ömlött el a kezén s összeesett.