Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 6. szám · / · LUKÁCS GYÖRGY: SÖREN KIERKEGAARD ÉS REGINE OLSEN
A szakítás gesztusának belső becsületessége csak az lehet, hogy Regine Olsen kedvéért történt minden. És a levelek és a naplójegyzetek tele vannak ennek erősítésével; tele azzal, hogy Regine tönkre ment volna, ha együtt maradnak. Mert az ő rettenetes szomorúságának sötét hallgatását soha nem törte volna meg a Regine könnyű kacagása és elhalkult volna ez a kacagás és fáradt súlyossággal zuhant volna le a kemény földre repülő könnyűsége - és nem lett volna haszna senkinek ebből az áldozatból. És kötelessége volt így - akármibe került is neki az emberi boldogság, az emberi létezés szempontjából megmenteni Regine Olsen életét.
De kérdés, hogy csak a Regine Olsen életét mentette-e meg? Kérdés, hogy az, ami szerinte szükségszerűvé tette az elválásukat, nem szükségszerűnek érzett része volt-e az ő életének? Nem adott-e fel egy esetleg eredményes küzdelmet az ő nagy szomorúsága ellen, mert szerette ezt a szomorúságát, mert jobban szerette mindennél és nem tudott volna élni nélküle? "Az én bánatom - is my Castle" írja egyszer és egy más helyen (pár példa ez csak a sok közül): "nagy szomorúságomban mégis szerettem az életet, mert szerettem a szomorúságomat." És Regineről és önmagáról: "Ő tönkrement volna és alkalmasint tönkre tett volna engem is, mert megszakadtam volna, ha felemelem. Én túl nehéz voltam neki és ő túl könnyű énnekem és mindegyikbe oly könnyen megszakadhat az ember."
Vannak emberek, akiknek számára - naggyálételük kedvéért - örök tilalom kell hogy legyen minden, ami csak kissé hasonlít a boldogsághoz és a napsütéshez. Caroline írta egyszer Friedrich Schlegelről: "Denn manche gedeihen in der Unterdrückung, dahin gehört Friedrich - es würde nur seine beste Eigenthümlichkeit zerstören, wenn er einmal die volle Glorie des Siegers genösse." És Robert Browning megírta ezt a tragédiát, a Fr. Schlegel tragédiáját, a Chiappino szomorú esetében, aki erős volt és nemes, finom és mély érzésű, amíg árnyékban állott mindig és csupa boldogtalanság és meddő vágyakozás volt az élete; és akit balszerencséje magasabbra dobott fel, mint valaha mellőzöttségéről balgán panaszkodó álmai remélhették - és üres lett és ürességérzésének fájdalmát nehezen rejtik el cinikus szavai, mikor megjött a "boldogság". (Egy lélek tragédiájának nevezte Browning ezt az összeomlást.)
És Kierkegaard talán tudta, talán érezte, hogy ez így van. Talán az a vehemensen hatalmas alkotási ösztön, amit nyomban a szakítás után fájdalmai felszabadítottak benne, követelte - előre - ezt az egyetlen lehetséges felszabadítását. Talán tudta benne valami, hogy a boldogság - ha elérhető - bénává tenné őt és meddővé örök időkre. Talán attól félt, hogy a boldogság nem elérhetetlen, hogy a Regine könnyűsége mégis megválthatta volna az ő nagy szomorúságát és boldogok lettek volna mind a ketten. De mi lett volna belőle, ha az élet elveszi tőle boldogtalanságát?