Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 6. szám · / · CSÁTH GÉZA: AZ ISTENI KERT
Szomory manierjairól szeretnék még beszélni, mint amik szorosan beletartoznak írói természetrajzába.
Szereti használni a felkiáltást: Szent isten! Beledugja a szavak közé a mondatokba mint valami ragasztékot, de közelebbről nézve mindannyiszor szükségszerűleg, öntudatosan. Ez a felkiáltás az elviselhetetlenség érzését reprezentálja. Ha valami iszonyú szánalmas vagy nagyszerű, kéjes, hogy a heves, erőszakos benyomást az idegek már nem bírják el, már menekülni akarnak, akkor megjelenik ez a védekező, kompenzáló, franciás kiáltás: Szent Isten!
Hughes Revel, a züllött újságíró előadást tart lady Bakhamról:
- "Lady Bakham a legszebb nő Londonban. A legszebb nő a szárazföldön s a tengereken. Szebb annál, amit Gains-borough föstött, szebb Burne Johnnál, a rózsaszínű Watteau minden álmainál. Szép ö, szent Isten, szép mint egy japán cseresznyefa, amikor kivirágzott, szép mint egy gyöngyházcsiga a smaragdfüvekben, egy aranyalma a hajnalban vagy a vér a narancsban. Szeretni őt! És szeretni általában. És szédülni és szenvedni is. És még sok minden, ami a gyönyör körül van. Az isteni kert!"
Mondom, ennek a megismétlődő kiáltásnak, amellyel Szomory könyvében annyiszor találkozunk, alapja az elviselhetetlenség érzése. A dolog ott válik manierrá, hogy Szomory gyakran használja mintegy markíroz csak vele. Az előbbeni idézetet szándékosan folytattam, mert még egy más fajta modorosság akad benne. (Eltekintve a hasonlatok halmazától, amely egészen kivételesen Wilde-re emlékeztet.)
- Szeretni őt! Itt néhány szokatlan mondat következik. Szeretni őt! - ez mondat állítmány nélkül. Szeretni őt - boldogság! Ilyesmit képzelne az ember. De nem erről van szó és nem ezt kell képzelni. Itt a beszélő egy egész gondolatsort ugrik át és azt kell észrevenni. Szeretni őt! És szeretni általában. És szédülni és szenvedni is. És még sok minden ami a gyönyör körül van. Az isteni kert!
Egész circulusát a komplexeknek futja meg a gondolat pár pillanat alatt. Ezt Szomory úgy éri el, hogy a mondatokból kivet minden fölösleges ballasztot, szinte csak szavakat ír egymás mellé. Ennek a maniernak is megvan tehát a maga fiziológikus alapja.
Érdekes modorosságokat találunk az ő komponálási módjában is. Ahogyan a mesét elrejti, ahogyan a képhatásokat előtérbe hozza, ahogyan startol és ahogyan a célhoz ér, ahogy óvatosan kerül minden közönségességet, amilyen ravaszul és előkelően kijátssza kikerült mindazt ami banális, ízléstelen. A legrettenetesebb, legpokolibb novelláiban is egy felsőbb jó ízlés állandó őrködésért bámulhatjuk: sohase unalmas, sohse közönséges. Arisztokrata-művész, mert egyedül van, magának él, magának néz, hallgat, figyel, szenved, gyönyörködik és ír. Szociális kapcsokat nem érez, az érzékei teljesen lefoglalják, de nagy művész, és ezért mindannyian tanulhatunk tőle és gyönyörködhetünk benne. Hogy ez csakugyan így van, ezt óhajtottam néhány érvvel bizonyítani. Nem azoknak, akik Szomory írásait már eddig is értették és művészetét megérezték, - fölösleges fáradtság lett volna elmondani nekik azt, amire egyenként maguktól is rájöttek, - hanem akik eddig nem értették, akik idegenkedtek tőle, akik nyitott szemekkel elmentek mellette, akik mindezt eddig nem tudták.