Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 6. szám · / · CSÁTH GÉZA: AZ ISTENI KERT
Szomory művészetét analizálni igen nehéz, annyira megfoghatatlan, szubtilis. Aki nem tud eléggé olvasni, nem ért a novelláiból egy szót se, következésképpen letagadhatja, hogy azokban valóban művészet és pedig ritka művészet rejlik. Az ő tehetségének súlypontjai egyrészt különös és aprólékos érzékletei, másrészt a stílművészete. Technikája biztos, kiesztergályozott öntudatos. Amit ki akar fejezni, azt pontosan, teljesen kifejezi. A kifejezésben nála el nem vész semmi; pedig azok a dolgok, amik őt érdekeik valóban nehezen kifejezhető határozatlan érzések és sejtések, amikre nincsen költői nomenklatúra és bevált kifejezési mód.
Például. Tremolles, a kalandor otthagyja a Pyrker-Hotel éttermét. Szomorynak ez a jelenet tetszik, ezt kidolgozza, ez él benne.
"Aztán elment. Valami különös kábulat lebegett vele, valami mérget hagyott el maga után; itt-ott a tornácon megnézték, meg kellett, hogy nézzék, öntudatlan, ösztönszerűleg, az asszonyok főleg, akik a lelkök mélyén hirtelen villámlóan, valami rejtélyes reflexhatásképpen megismerték, megérezték. Olykor egy ember is ránézett ellenségesen, ösztönszerű idegenkedéssel. A szegény német zenészek mintegy megriadtak, amint elhaladt mellettök. E nagy világban való kóborlásukból, mint elhalt s hirtelen visszapattanó rémlátás hatott a szőke fejével, a kék szemével. Hol látták ezeket a szemeket, a szőke óriást, hol látták? Micsoda éjszakák mélyén, micsoda tivornyákon, vagy kihalt apró vasúti állomásokon, ahol mint fáklya siklott tova és eltűnt a horizontok mélyén, a nagy utakon, a sötétben, vagy hol egyébütt az utcán a tömegben, kémlelve, szimatolva, ismeretlen álmokat hajszolva, vagy másutt, a tenger partján, a szellős verandákon, fülledt klubtermekben, ahol a látszat tikkadt nyugalmában valami lázas életet élt, küzdött, lihegett, zord terveket kovácsolt, vagy tán titkos folyósókon, ahol elvonult mint az árny, elváltozva, halotthalaványan a bűnnek izzó reflexével megtépve s lerongyosodva, megbélyegezve s tragikusan mint aki fékevesztett energiáját az ösvény szélén hurcolta meg, vagy üvöltöző vadállat erejével, véres fogával az áldozat testébe mart."
Az idézetben némely szavakat aláhúztam, ahol ezek a finom sejtelmek csodálatos könnyűséggel és szépséggel alakultak ki a fogalmazásban. Egyszersmint paradigmája ez a leírás Szomory buja fantáziájának, amely egyetlen általános benyomást villámsebesen részleteire bont, szétkapcsol, összehasonlít és hasonlatokkal magyaráz.
Szomory könyve tele van ilyen - hogy így mondjam - ritkán előforduló, nehezen meghatározható érzésekkel, amelyek annyira egyéniek elgondolásukban, annyira specifikusan az íróra vallanak, hogy senki másnak talán soha az eszébe nem jutottak, de azért mégis általános emberi érdekességűek, mert a művészete révén meg tudja őket értetni, el tudja képzeltetni, el tudja fogadtatni s ezzel általános emberi érdekességűvé teszi valamennyit.
Egy novellájában így írja le a hajnalt:
"Az utca már élt odalenn s a szennyét hömpölgette. Reggel volt. Keleten a nap tüzéből sajátságos alakzatok valami irtóztató öldökléssel szerelték föl az eget: száguldó társzekerek alatt aranypiros véröket folyatták feldöntött bíbornokok."
Íme egy rövid leírásában szinte az összes komplexei benne rejlenek.
Szenny. Irtózat. Öldöklés
Bibornok (előkelőség). Száguldás.
Egy londoni szállóban éjszaka nézi az utasok érkezését.
"...Minden üres volt. Az oszlopos csarnokban, a téli kertben, véges-végig a termeken, a széles lépcsőkön is, a nagy szállók éjszakai melankóliája terjedt az elnyűtt, megviselt, agyonfáradt bútorok hangtalan nyomorúságán. Néhány roppant málha jött a csendben, súlyosan, bronzbarna színekben, matrózoknak öltözött, de gályaraboknak rémlő óriások vállán, rejtélyes és ijesztő tartalmukkal koporsó-módjára, a kései utasokkal mögöttük mint gyászos kíséret valami éjjeli temetésen."
Itt is: Elnyűtt. Megviselt. Agyonfáradt. Nyomorúság. Gályarab. Rejtélyes. Ijesztő. Koporsó. Gyász. Temetés.
Egy zsidótemplomot ír le hosszú-napkor. A küszöb tragikusan meg van repedezve, felszántva, meghasadva mint egy ősi bejáró. A kendőbe burkolt alakok, mint holmi kisértetek tanácsa. Valami "nagy maró fuvallatot" érez az egészen, valami sajátságos keverékét a parázsló-dohánynak és elsárgult papírnak. Az avult zsoltárok és ósdi imakönyvek lapjai megkínzottaknak tetszenek. A gyertyák izzó elefántcsontnak rémlenek. Egy zord alak egyedül verdesi a mellét beburkolózva és bűnbánásban, mely a tébolyig ragadta el.
Minden dolgot különösnek, másnak érez, mint ami, és mégis megértjük.
Egy ember a város felé megy, ahol nemsokára gyilkolni fog.
"Arcát megemelte a nagy fény irányában. A távoli vonalak, égő háztömegek a roppant kövek s kémények rengetegéből a város víziója támadt s szállt elő mint tenger mélyéből valami szörnyeteg. Sajátságos és izzó vonzalmán a vétek maró íze terjedt, az ismeretlen büntettek, a rejtelmes gyalázatok szédítő fensége s riadalma támadt."
A gyalázatok szédítő fensége! Ez nem moralizálás, azaz nem bűndicséret, ez valami határozatlan belső érzés, valami professzionátus gyönyörködés. Gyönyörködés abban ami ritka, kockázatos, életveszedelmes.
Szomory a bélyeggyűjtő szenvedélyévet keresi ki az efféle ritka ember-példányokat, amelyek nem is olyan ritkák.
Találunk nála kéjgyilkosokat, gyalázatosan megcsalt férjeket, homoszexuálisokat, koraérett gyerekeket (Groswenor-ostor) rajongókat, embereket, akik részint a pompában, részint szennyben élnek, részint kedvelik mind a kettőt.