Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 5. szám · / · MOLY TAMÁS: EGY MESE, NÉHÁNY LEVÉL ÉS A KERET
Felix Ottóval egy berlini, délután-csöndes, este-hangos kávéházban ismerkedtem meg. Valamelyikünk találkozott vele véletlenül, talán az utcán s elhívta a kávéházba, EI is jött, hetenként egyszer-kétszer; azután gyakrabban, végül pontosan megjelent öt és félhat között, ő mondta: a hivatalban. Majdnem mindig ugyanazon a helyen ült, csöndes volt, szinte személytelen, ritkán szólt a mi beszélgetésünkbe, figyelmesen hallgatott, vagy talán nem is figyelt a társalgásra.
Egy nagyszabású szeánsz után - az egyik a darabjáról, a másik a regényéről, a harmadik novelláiról, tanulmányairól mondott szerény, jól megfontolt ismertetést - végül ketten maradtunk, Felix Ottó meg én.
- Hogyan dolgoznak "idegenbe szakadt véreink" - mondtam... inkább magamnak - őszintén, erősen, komolyan, szinte csöndes, termékeny meggyőződéssel! Különös, a munka, a munkakedv benne van ebben a mostlett, óriási városban, lüktet, érezhető, beleveszi magát az emberbe; jó levegő, finom levegő.
- Igen, igaza van. Itt lehet dolgozni, sőt: lehet beszélgetni a munkáról, őszintén, szégyenkezés nélkül. Odahaza ezt nem lehet. Nehéz munkát végezni sem lehet. Száz oka van ennek, ismert okok. Nékünk... önöknek kell egy bizonyos távolság ahhoz, hogy munkálkodhassanak, hogy tudjanak lelkesedni, hogy jókedv, remény, bizalom legyen önökben, sok drága, hasznos, nem nélkülözhető kellék. Ó, én tudom... milyen... milyen kedves volt ez a mai beszélgetésük - szinte megható... és - és meg is hatott. Az ilyesmi meghat.
- Igazán? Váratlan fordulat - nem csak most jut eszébe?
- Ne bizalmatlankodjék és ne legyen, kérem, epés, kár. Ez igy van: ilyenkor meg vagyok hatva; meghat engem az a tény, hogy mindaz, amit csinálnak, önöknek nagyon fontos. Mindenképpen fontos. Bármiért csinálják. Ha azért írnak, hogy pénzt keressenek, ha azért, hogy haladást mutassanak fel, ha azért, hogy egy kis oldalvilágítással az elnyűtt témára, gondolkodóknak lássanak, ha azért írnak, hogy egy-egy kis sikerrel - ó, mert minden siker kicsiny ahhoz az árhoz mérten, melyet mi őszinte lelkek érte fizetünk, nemde, kollega úr? mondom régimódi közbeszólással, hogy egy tiszavirág-sikerrel bántsák és gyötörjék némely jóakarójukat, aki sárga szemmel nézi, hogy most jönnek "azok"... szóval, bármi legyen is a tiszteletreméltó rugó, mely arra bírja önöket, hogy írjanak - nékem mindegy! Nagy, isteni komédia! És meghat. Hiszen mindebből kitűnik, hogy önök komolyan veszik az életet.
A pincér jóéjt kívánt és bocsánatot kért gyámoltalan szolgamosolygással, ami annyit lesz, hogy leváltják, ő megy, tehát néki fizessünk. Azután mi is mentünk.
Polgári novellába illő csöndes téli este.
- Jó, kedves idő - mondom.
- Járjunk egyet - indítványozza Felix Ottó. Csöndesen ballagunk, egyszerre csak felkacag:
- Komolyan veszik az életet! Már pedig, kedves uram, lehet az étetet komolyan venni? Ezer meg ezer csoda, váratlan, meglepő fordulat, furcsa, komikus törvényszerűség, tébolyító epizódok, mind jönnek nagyszerűen, fönségesen, végighömpölyögnek rajtunk és... és szétfoszlanak; mire hátranézünk: semmi! Ó, ó, ó! Uram, olvasson egy modern természettudományi könyvet, akármilyet, csakhamar így szól: szebb, izgatóbb, rejtelmesebb, mint bármely fantasztikus regény; olvassa a napi híreket, azt, ami megtörténik: színpadon túlzás, könyvben álromantika, banalitás... és gondolja meg, hogy most, lépten-nyomon, minden pillanatban, most, itt, mi minden történhetik önnel, velem, mindenkivel, kollega úr, és nem a jóindulatú véletlennek köszönheti-e, ha nem önre hömpölyög valamely nem várt esemény, hogy nem történik semmi, semmi különös? Nos, mondja, lehet ezt az életet komolyan venni? Lehet bármely primer okból akarni, iparkodni, dolgozni, hinni, ideálokat hajszolni? Nem! mondja csak bátran: nem! Tehát mit kell tenni? Vagy egyszerűsíti külső életét annyira, hogy szektárius lesz és ez szép, józan, egészséges megoldás, csak kár, hogy színtelen, fantázia nélkül való és - és meg lehet unni, hamar, hamar... vagy pedig...
Most lehajolt, felkapott egy marék havat, ügyes kézzel labdát gyúrt és lebombázta egy előtte járó gyanútlan német úr cilinderét, nyugodtan elment áldozata mellett, aki kereste. szidta a haszontalan merénylőt.
- Vagy pedig megpróbálja komplikálni az életet. Bátran, jókedvűen kiáll a sorból. Nékem most oda kellene mennem ahhoz a némethez és meg kellene mondanom, hogy én vertem le a kalapját és megbarátkoznánk. Tudja, hogy összebarátkoznánk?! Lehet, hogy éppen ez az az ember, akire nékem szükségem van. De nem megyek oda hozzá. Nem elég hólabdát gyúrni, terveket szőni, hanem bele kell ugrani minden ember gondolatvilágába, ha férfi, ha nő, ha agg, ha ifjú, mindenkinek a gondolatvilágába és rángatni, cibálni, megőrjíteni, kapálóztatni kell őket könyörtelenül, amíg csak jól esik. És nézni, élvezni kell őket furcsa helyzetükben és nem szabad komolyan venni senkit és semmit, bármi történjék, de amikor egy-egy fejezet megvan, odébb kell állni, vidáman. boldogan, kacagó lélekkel.
Szegény fiú - gondolom magamban - kitűnő elvek, pompás elmélet, de nem tudja őket megvalósítani. Mert aki megvalósítja, annak ez olyan természetes, hogy eszébe sem jut szóvá tenni. Kedves dolog, hogy csöndes, apró titkait elmondja és jókedvű lett tőle, mert beszélnie kellett és volt kinek beszélni. Hallgatag emberre néha rájön a beszélhetnék, ilyenkor hagyni kell.
Felix Ottó rám nézett.
- Kitűnő partner és tudatosan az. Ritka ember, meg kell becsülni. szóval: ki kell használni. Tudja mit, jöjjön velem, jöjjön fel hozzám, látogasson meg, most este, váratlanul, igen? Legyen a vendégem, lesz tea meg szivar, meg - más talán nem is lesz, de nem baj, azért csak jöjjön. Még öt percet megyünk. Jön, úgy-e!
A karomba kapaszkodott és vitt.
- Megzavarom az estéjét? Beleszólok terveibe? Nem baj, úgy-e nem baj... Azt hiszem, önt sem várja senki, ön is arra mehet, amerre akar, akkor mehet, amikor jól esik - ez az! Csak most, most az egyszer az áldozatom. De nehogy elszomorkodjék! Mert, kedves uram, bármi történik, bármi adódik - elmúlik! Úgy elmúlik, hogy szinte képtelenség. A legnagyobb öröm, a legnagyobb fájdalom - ó, gondoljon csak arra, ami az ön legnagyobb öröme volt és arra, amit legnagyobb fájdalmának érzett - elmúltak, ifiúr, elmúltak és ez a disznóság! Nem tudunk benne maradni egy nagy eseményben, nem tudunk vele élni, vele kifejlődni, csak túlélni vagy menekülni - ezt tudunk... Minden elmúlik rólam, és, ha csöndesen, hitványan önző szemmel nézem, ez roppantul okos, szép és megnyugtató. Mit csináljunk már most? Örüljünk, mindig csak örüljünk. Észrevette már, nemde, hogy az ember mi mindennek tud örülni, hogy e téren mily kiváló tehetség? De azért vigyázni kell, ezt a mi fortélyunkat mások is tudják, sokan tudják... különben nem is igaz, nem is kell vigyázni. Élvezni kelt az életet, csakhogy bölcsen, megőrizvén azt, ami nékünk jó és kényelmes. Kerüljük okosan, ami nékünk kényelmetlen és ügyeljünk főleg akkor (ó, ma nagyon okos vagyok, de, úgy-e, nem haragszik?), vigyázzunk akkor, amikor áldozatot hozunk, mert ez nagyon veszedelmes momentum. Borzasztó az a pillanatnyi hangulat, oktalan ellágyulás, amikor meghat engem az, hogy én jó vagyok és tetszik nékem az önmagam előtt való póz, szóval: ilyenkor majdnem mindig nagy bajok vannak, azért is kell ekkor nagyon ügyelni, hiszen - ne vegye rossz néven - csak egyszer élünk, nemde?... Itt vagyunk, kérem, előre megyek, bocsánat.
Mentünk, mentünk, fölmentünk, a harmadik emeleten ő ajtót nyitott, még egyet, sötét szobába léptünk; a cselédleány már is hozta az égő lámpát, az íróasztalra állította, jóestét kívánt, tetszik tea? kérdezte, persze! mondotta jókedvűen a szobaúr, hozzon, amit csak hozhat! s a cseléd kiment.
- Szabad a kabátját - és lesegítette s kivitte a kalapommal együtt.
A szobában jó meleg volt.
- Tessék, üljön le - s az íróasztalhoz kényelmes széket tolt.
Szerény bútorzatú, barátságos, kellemes szoba; csak az íróasztal állott egy kis fénykörben, a szoba homályban maradt. Felix Ottó az íróasztalhoz ült, mely tele volt könyvekkel, írásokkal és úgy hatott, mint dolgos ember asztala, megvolt a munka hangulata.
Az íróasztal fölött nagy, keretbe fogott kézi rajz: Felix Ottó kegyetlen, förtelmes torzképe. Alighogy ránézek, ő már így szól:
- Jó? nemde? pompás! Elsőrangú karikatúra, nagyon szeretem. Tessék, üljön le, - vagy talán oda a pamlagra, kényelmesebb.
A torzkép alatt kartonlapra írott négy sor, rajzszöggel a falra erősítve. Nagy, olvasható betűk, Goethe-vers:
"Alles geben die Götter, die unendlichen,
ihren Lieblingen ganz:
alle Freuden, die unendlichen,
alle Schmerzen, die unendlichen, ganz!"
- Szép... mondom.
- Tehetséges ember ez a Farkas János - olyan ez a négy sor, mint egy cello-solo...
És elmondja halk, mély hangon, csöndesen, áhítatosan... Tényleg olyan, mint egy cello-solo...
- Üljön már le, kérem, a pamlagra és itt a szivar, gyújtson rá, kérem.
- Köszönöm.
- De gyújtson rá, kérem, békeszivar - és itt a tea.
A cseléd nagy tálcán hozta a teás ibriket, kis kanna tejet, két csészét, vajas kenyereket, melyeken különféle húsnemű volt, az asztalkára tette, mosolygott is hozzá, azután kiment.
- Na látja kérem, szegények vagyunk, de jól élünk, szokták ilyenkor mondani. Pompás, mi? Itt jó... itt jó lenni, most; lefüggönyözött ablak, a kályha szorgalmasan ád meleget, a szoba elég kedves, a lámpa jól viseli magát, nagy a csönd és a tél künn marad. A teával még várunk, jó? hadd legyen erős... Nem furcsa, hogy most itt ül, itt ül nálam?
- Furcsa?
- Igen - azaz nékem nem. Önnek azonban furcsa. Ön nem tudta, hogy eljön ide, hogy ma eljön ide. Én már napok óta tudom: napok óta lesem az alkalmat és most idevonszoltam. Ha ma nem, holnap - de el kellett volna jönnie.
- Na-na...
- Ha az ember valamit akar, igazán akar, az beteljesül: tudja, nemde?
- Igazán?
- Persze, csak arra kell vigyázni, hogy az ember okosat akarjon. Ez a nehéz: okosat akarni nagyon nehéz... de, édes jó uram, ki van hivatva megítélni: ez okos, ez meg ostoba akarás? Senki... senki, senki!
Teát töltött és vajas kenyérrel kínált. Egy darabig csöndesen ettünk. Ő azután újra belekezdett, tele szájjal:
- Okosan beszélek, nemde? Magam is meg vagyok lepve. Mert ne higyje ám, hogy én igazában ilyen vagyok. Semmilyen se vagyok. Nékem kell valaki, akinek én okos lehetek. Magamnak nem vagyok az. Sőt: ha magam vagyok, nem is gondolkodom ily módon, nem mondom magamnak ezt vagy azt... semmiképpen sem gondolkodom. S amikor ezeket a mondókákat beszélem, ez úgy hat, mintha már tudjisten hányadszor mondanám, papolnám: furcsa. Azt hiszi, hogy előbb cselekszem, mondjuk: kipróbálom, azután foglalom alkalomadtán szavakba? Nem tudom.
Elmosolyodtam.
- Sokat beszélek, ezen mosolyog? Ó, tudom, hogy sokat beszélek, hogy mindig én beszélek... de már megpróbáltam ezt partner nélkül, nem megy.
- Van még egy megoldás.
- Ah, igen, a papír, az írás? Jó, jó, csakhogy az ember nem látja mindjárt a hatást, pedig ez fontos.
- Ön ír... mondom halkan, bizonytalanul.
- Persze hogy írok. Mindenki ír. Néha szép dolog. Néha szórakoztat. Azt hiszi, most titkot, szemérmesen őrzött, együgyű lelki titkot szedett ki belőlem?
Nevetve bólogattam: igen, azt.
- Mennyire téved! Tudja, hogy komisz fráter vagyok? Néném az a boszorkány, aki Jancsikát hizlalta, hogy azután megegye. Én önt hizlalom, édes uram, hogy ezután... igen, felolvasást fogok önnek tartani. Írásaimból kiválogattam egyet és fel fogom olvasni.
- Kérem, nagyon szívesen megh...
- Persze, hogy szívesen meghallgatja. Tudom, jólelkű ember. Kinéztem magamnak. Mégis csak mulatságos, amikor felnőtt emberek közül az egyik felolvas, a másik meg szívesen hallgatja.
- Sőt, érdeklődéssel!
- Sőt érdeklődéssel. Nagyon jó! Nagyon mulatságos! Felnőtt emberek, akik úgy viselkednek, mint gyermekek. Mint apró, őt-hat éves gyermekek.
- Hiszen gyermekek vagyunk, felnőttesdit játszó szakállas gyermekek.
- Maga is észrevette? Maga is tudja, hogy mi valahol belül egy bizonyos ponton megállunk, az egyik tíz, a másik négy, a harmadik tizenhat éves korában és akárhogyan fejlődik is a külső, a fizikum. az a belső ember, az az elbújt és bennrekedt gyermek nem fejlődik? Észrevette? Mennyi gyermek! Mind, mind gyermek. De nem akarnak úgy viselkedni, olyanok, mint aki mindig álarcosbálon van, hol kötelességből, hol mulatságból. Néha egyik-másik nagyon jól csinálja, már-már megtéveszt. De én tudom a titkát s úgy teszek, mintha komolyan beszélnék velök. Tessék még... sonkáskenyér... tea...
- Köszönöm, nem kérek, elég.
- Akkor hát szivart.
- Köszönöm, van még.
- Bagó, el vele! Itt a jó friss szivar. - Így ni, ezt eltesszük későbbre. (A tálcát a megmaradt étellel egy másik asztalra félretette, s hamutartót adott az asztalkára.) - Kérem... így... és most feküdjék végig a pamlagon és ne aludjék el, hanem figyeljen. Megérzem, ha alszik.
- Nem alszom. Figyelek.
Felix Ottó az íróasztalhoz ült, elővett egy aktacsomót és minden átmenet nélkül, egyszerűen, lassan, szépen, nyugodtan olvasni kezdett: