Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 5. szám · / · ERDEI VIKTOR: LEVELEK SELYSETTEHEZ
Azon szemrehányásait, kedves Selysette, hogy nagyon szigorú ítélője vagyok a dolgoknak s hogy más emberek ügyeivel törődve önmagamat koptatom, nem cselekedvén dicséretre méltó és hasznot hozó dolgot, igaznak találom, de meg fogja látni, hogy erre némi szükség volt. Tudom, hogy bölcsebb, okosabb dolog a hallgatás, de viszont nem követelhető, hogy a sajtó és szólásszabadság, az éles politikai kritika hazájában az egyrészt rajongó és értelmetlen, vagy rosszakaratú és tudatlan, másrészt meg érdekekből és kényelemszeretetből prűd és gyáva, óvatos és tartózkodó művészi kritika meghonosításán mi is fáradozzunk.
Fent említett kiállítás alkalmából Kernstok Károly felolvasást tartott, melyet nyomtatásban mellékelve küldök el.
Az e felolvasás nyomán támadt vita kapcsait itt felveszem s lehetetlen el nem mondanom, hogy
a művészetet semmiképpen sem tartjuk fegyelmezett emberi agymunkának, sem nem tartjuk a kultúrákat az értelmek spekulatív eredményének. Az értelem és az agy munkája csupán ellenőrizheti az öntudatlan és önkéntelen feltörő érzéseket, midőn azok művészi formákat öltenek. Nincs bennem elég szemérmetlenség és brutalitás ahhoz, hogy az alkotási processzus pszichológiájába bocsátkozzam s érvek nélkül tiltakozom egy olyan felfogás ellen, mely a művészetet az őseredetet illetőleg a tudományos és technikai kultúra vívmányai mellé helyezi és amely felfogás nem lehet egyéb, egy minden evolválódást materiális alapokra visszavezető, sematikus, spekulatív, a művészet fejlődését dekadens irányokba terelő világfelfogás eredményénél.
Hogy a tudományos és technikai kultúrák a művészeti kultúrákkal, nemcsak hogy nem azonos eredetűek, sőt egymással teljesen ellenkezésben állanak, legjobban bizonyítja az, hogy látjuk ma, mint kívánkoznak vissza művészek primitív korokba, mint veszik mintául primitívebb korok művészetét s mint óhajtanak a vad emberek naiv látásával látni. Óhajtják ezt, de természetszerűen hiányoznak erre az előfeltételek, s főleg a lélek érintetlensége... s létrejön a műprimitívség, a műnaivság teljesen élvezhetetlen, idiotikus állapota. S ezzel a műprimitívséggel, műnaivitással hiába akarjuk ellensúlyozni a technikai kultúrák a művészet ellen elkövetett immár helyrehozhatatlan bűneit, a gyáripar förtelmes tömeg-"műiparát", mely teljesen tönkretette az egész világ jelenének nép- és iparművészetét. S hiába ámítjuk magunkat szociológiai alapokon kommunisztikus művészeti ideálokkal: az emberiség tömegei ma távolabb állanak a művészettől mint valaha, tehetetlen rabszolgái s imádói tapasztalati és technikai vívmányoknak. Előre pedig az arisztokrasztikus egyéni művészet törtet, s csak az egyén dacolhat - s mily nehezen - a technikai tömegszuggesztió folytonos fertőzéseivel.
A nagy kultúrák és művészetek okát pedig a fajok és egyének lelke mélyén vajúdó, forró - alvó s ki-kitörő vallásos és érzéki erőkben keressük, olyan hatalmas, mindennel dacoló elementáris erőkben, melyeket nem lehet száraz materiális energetikákkal magyarázni, sem pedig nem lehet azt a végtelenül differenciált s gazdag, nem is elemezhető szimbolisztikát, melyet minden faj, nép vagy egyén építő-ipar - és képzőművészete nyújt az "ideológia" c. szó szegényes jelentőségébe burkolni.
S az egyiptomiak, kíniak, indusok, perzsák, japánok, görögök és minden nép erős művészetét, külön-külön egységként való felfogását sem magyarázhatjuk a technika jelszavaival, hanem igenis abból, hogy a még ki nem fáradt faji energiák az érzéki és lelki jelenségeket, az élet és természet minden misztériumát a faj-egyéni életüknek legjobban megfelelő vallásos és művészi szimbolisztika formájába öltöztették... érzésünk szerint igy származhatott a népek minden művészetének rengeteg formagazdagsága.
Nem ismerünk naturalizmust, impresszionizmust, neoimpresszionizmust stb. a szavak járványszerű értelmében, hanem csak művészetet és művészeket ismerünk s minden idő valamire való művésze és szerény művészmunkása kereste az ő egyéniségének, szellemének megfelelő döntő vonalat, tónusokat s színeket... meg is találták sokan, mint a fennmaradt művek mutatják... s egyáltalában nem kapunk semmi újat Kernstok érveléseiben... mert azok naturalisztikus és impresszionisztikus utófájdalmak... az alkotási processzus konzekvens félreismerései. S akik megtagadják első szűzies látásukat, eldobják maguktól anyanyelvüket, akik impresszionisztikus, naturalisztikus sablonokat el akarnak maguktól dobni, azok - ismét csak más sablonokba esnek, minthogy eddig is azokban éltek. A modell, a fej, az akt... a természet... mindezek csak eszközök és nem problémák... probléma a saját természetünk művészi ökonómiája. S nem a külső természetet tanulmányozva mélyedhetünk önmagunkba, hanem önmagunkat megértve és megérezve keresünk a külső természetben olyan motívumokat, melyek belső látásunk eszközei lehetnének. S a letűnt korok s egyének stílus világai és művészete is csak világító motívumai a külső világnak... s csak gazdagítják, erősítik a benső meggyőződéseket és átéléseket... az egyén művészetének biztos bázisát.
Ezeken kívül erős meggyőződésünk, hogy a képzőművészetekbe s minden más művészetek "hogy és mikéntjébe" nem igen lehet "csak így csak úgy" programokkal behatolni, mert támadás ez a művészet szent szabadsága ellen s egy annyira gyűlölt újabb "izmus" kétségtelen megszületését jelzi.
S éppen úgy mint a vonalnak és a formának, úgy a színeknek, tónusoknak és foltoknak meg van a maguk külön konstruktív, stílt élesztő s fenntartó élete és értéke. S éppúgy tudjuk élvezni Tizian, Veronese, Diaz, Monticelli színekben, Watteau, Corot, Turner tónusokban élő képeit s azt az epikát, mely ez utóbbiak művei mögött van, mint Signorelli, Michelangelo, Mantegna, Donatello konstruktív formavilágát s Giorgione színes vonal poézisét. S nem idegenek előttünk Greco fanatikus katolikus feketeségei, sem Rembrandt transzcendentális folt-poémái, sem pedig Vermeer nyugalmas atmoszférája.
S ha Delacroix Rubens és Tizián stúdiumán keresztül jutott szín akkordjaihoz, ha Manetnek Goya és Velasquez voltak iskolái, Maréest Rembrandt és Giorgione termékenyítették meg, mégis kétségtelen biztossággal árad felénk e művészek nagy és előkelő becsületessége.
Szeretni és érteni tudjuk az obskúrus és bigott Cézanne súlyos színmegtalálásait s tisztelettel állunk meg nehéz kezének grandiózus szín- és formadadogása előtt: tudjuk róla, hogy sem a régi hollandi csendéletfestőket, sem pedig Veroneset nem vetette meg. S van Gogh őszinte és világosság őrjöngései, Gauguin pervertált, de megokolt kultúriszonya s tahitii képei olyan tények, melyeknek egyéniségükben voltak gyökerei.
S szimpátiánk tudja követni Toulouse Lantrec útját, ha a japánokon vezet is keresztül vonallátása, Maillolt, ha az egyiptomiak voltak is tanítói, s Denis dekoratív stíljét, ha Filippo Lippi kedvességét szereti is és ha magáévá is tette kortársai tanításait.
Meg tudunk pihenni Mednyánszky spiritualisztikus vásznain, Hollósy Simon bölcsen leszűrt szilaj természetérzésében, Szinyei-Merse Böcklin-Leibl megihlette régi képein s köszönettel tartozunk Rippl-Rónainak, hogy levegőt, világosságot, színt, kedélyt ajándékozott szobáinknak. Szívesen gondolunk Ferenczy Károly, Réti István megalapozott egyéniségére, Thorma János és Csók István nyersértékű művészerejére, Kornis Elemérné bűbájos csipkéire.
S hálánk a művészet ezer meg ezer neves és névtelen munkásáé, kik életérzésünket csak egy szikrával is növelték, azt adván nekünk, mi igazán és egészen az övék volt. Ültünk Lucullus gazdagon megrakott asztalánál, de ha a házigazda gyalulatlan fapadon kenyérrel és vízzel kínált meg, tiszta szemébe mámorosan néztünk, ha lisztjét egészséges búzából őrölte, kenyere jól kelt s ha vizét abból a kútból merítette, melyet ő ásott.
De megvetésünk a sírrablóké, a tetemgyalázóké, a szellemi kalózoké, kik idegen földeken orozva rabolnak őrizetlen szüzekről gyöngyfüzéreket s ezeket kopva bár, de mártírkoszorúként apostoli pózzal hordják.
Ne nehezteljen rám. kedves Selysette, hisz oly szelíden viselkedem.