Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 5. szám · / · ERDEI VIKTOR: LEVELEK SELYSETTEHEZ

ERDEI VIKTOR: LEVELEK SELYSETTEHEZ
1910. január hó 5.

Tétovázással veszem a kezembe a tollat. Szinte erőszakkal kell kiadnom a szavakat: az eszközt, mely itt rendelkezésemre áll, túlságosan brutálisnak találom. Bár rengeteg gyönyörűségem volt és van az irodalomban s az írás művészetében, gőg fog el, hogy oly nyelven kell beszélnem, amelyet annyian értenek. Ma. a metafizikai nyomorúság korában, midőn a szavak legtöbbször nem fogalmakat és őszinte megnyilatkozásokat takarnak s úgyszólván értelmüket vesztve a szellemi szélhámosság prédái - midőn nyelvünknek gyönyörű kincseit cifra, de annál olcsóbb ruhában annyian árulják - nehéz megszólalnia annak, kinek szavai nem divatcikkek.

*

Ne haragudjék rám - kedves Selysette - e hosszú lélegzetű bevezető soraimért, hisz tudja, hogy szépségét csodálom s bocsásson meg, ha soraimban tán oly dolgokkal fárasztom, mik kegyedet tán csak másodsorban érdeklik...

Ismeri - Selysette - szépséges hazánkat, szeretett székesfővárosunkat, ismeri az úgynevezett "művészeti viszonyainkat" is némileg s így nincs akadálya annak, hogy intimebben beszélgessünk egyről-másról.

A "Könyves Kálmán"-ék szalonjában ú. n. "Új képeket" találunk. Erről kimerítőbben kell írnom, mert kegyed, kedves barátnőm, Párizsban él és érdekli a sajnos vámmentes szellemi export. Ne mosolyogjon, hisz oly szelíden viselkedem.

E kiállításon tán legérdekesebb, legférfiasabb Pór Bertalan nagy csoportos képe, mely nekünk Pór régi képeit juttatja eszünkbe, csak tónusaitól megszabadítva s úgyszólván vázát, kontúrjait adja eddigi rajzának. Nem egyebet. Kontúrjai legtöbb helyen nem konstruktívek, hanem kopírozottak s nem a formáknak, hanem a színek és tónusok határát jelzik: a rajz ezáltal értelmetlenné válik s nem formákat, hanem emberek vázát látjuk. A színek szegényesek, tónusmaradványok pedig zavarják az amúgy is hiányzó technikai összhangot. A kép tán freskószerű jellegével akar hatni - ránk az alárajzolás jellegével s kontúrjainak masszájával, foltjaival hat - mint ahogy Pór képeinek eddig is folthatásukban volt erejük s a megkonstruálásban, arányokban a gyöngéjük. Ha ezen anomáliáktól eltekintünk - s ezektől nem szabad eltekintenünk - szimpatikus művészi egyéniséggel állunk szemben, kinek karakterérzése nem mindennapi, emberábrázolása drámai momentumokat nem nélkülöz s nincs híján benső küzdelmeknek sem.

Kernstok Károly két fiú aktos képet és tájképeket állít ki. Aktjai a kifejezésmód lakonikus rövidségével hatnak. A kéz- és lábfejek ábrázolása, a fejek mint embrionális végződések, valamint a karok és lábszárak lendülete az affektáció és a keresettség benyomását keltik, s a különben bájosan, de tán kissé sematikusan megkonstruált fiútestek az animális élet szépségei iránti fogékonyságot demonstrálnak. A fejek, kezek, lábfejek elegyénietlenédését Kernstok tipizáló szándékaival hozhatjuk összefüggésbe, mindent összevéve azonban teóriák kegyetlenül ráfekszenek a két képre s így azok tiszta élvezetet nem nyújthatnak. Minthogy Kernstok színt, tónust a szavak naturalisztikus értelmében negligál, joggal várhatjuk tőle a struktúra tökéletességét. Eddigi freskói érthetővé teszik azt az étape-ot, melyet jelenlegi képei mutatnak s örülnénk, ha döntő vonalaiban több s igazabb formamotívumot találnánk s vonalstílusa bárhonnan való impresszionáltságának dacára az elsődleges meglátás erejével hatna. Túlságos szándékosság, erőltetettség azok a szavak, melyek a művész képeinek szemléleténél önként tolulnak ajkunkra. Kernstok régi tónusos, impresszionisztikus, naturalisztikus képein a művészi örömnek nem igen látszottak nyomai s igy nem csodálható az, ha múltjával meghasonolva új alkotási örömökre vágyik.

Czigány Dezső képei sem mondanak újat az e művész képességeit ismerő szemlélőnek, rajza egészen a megszokott, strukturális vonalait nem mélyítette el s így sokszor szervtelen, de megérzett formákat kapunk. Kedélyét, tónusérzékét erőszakosan el akarja nyomni, viaskodik kívülről kapott benyomásokkal, formák helyett gyakran üres felületeket, indokolatlan foltokat ad, meddően keresi vonalstílusát, hol visszaesik - és igen kedvesen - impresszionisztikus látásába (festőnő képe) - hol meg kompromisszumokat köt. Valloton-szerű könnyebb stílmegoldásokkal - fésülködő nője szép példa erre. Mindezeken keresztül őszinte és átlátszó a küzdelem, melyet előbb-utóbb a talentum ereje tán eredményekre vezethet.

Tihanyi Lajos egyike azoknak, kikben a Párizsban látottak elég szervesen összeforrtak az egyéni diszpozíciókkal. Nagy tájképe s másutt látott képei bizonyítják ezt, s azt a magabízó, meggyőző erőt, mellyel Tihanyi műveit formálja. Ha nem válik Cézanne médiumává és az emberi testet is hajlandó lesz tanulmányok tárgyává tenni, úgy élvezetet fog képei látása okozni.

Czóbel Béla, ki már éveken keresztül hordja magával - mindig a legújabb franciákat is beleértve - okos eklektikáját s fiktív piktori végkonzekvenciák akadémiáját s kitől már ez értelemben jó műveket is láttunk - nincs e kiállításon jelentőségéhez mérten képviselve.

A többi e kiállításon résztvevők olyféleképpen szerepelnek, hogy megállapításokat nem tehetünk, egyrészt amiatt, mert nem tipikusak rájuk nézve a kiállított művek, másrészt meg teljesen ellenőrizhetetlen s egyéniséget nem is sejtető utakon járnak.