Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 5. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY
Dani behajtott a nyitott kapun. A lovak megállottak s ő körülnézett a kiskocsis után. A nagy udvar üres volt, senki sem szaladt a gazda, az apa elébe. Daninak keserű nyál gyűlt a szájába.
Egy percig állt és várt, mielőtt lekászmálódott vón az ülésből. Olyan nehezen mozdult most.
Nagy viháncolást hallott az ól sarkán túl, odanéz; a kis kocsis, suttyó legényke a szomszédasszony lányával, az Irénnel havazkodik. Dani közönyös, bosszús, érdeklődő szemmel nézett oda. A lány sovány, csirkehúsú volt, de fürge, harsonásan kacagó, s torka szakadtából sikótozva tépázta a fiút. Alig tizennégy esztendős gyereklány volt, a fiú se sokkal idősebb. Nagy viháncolásuk közben észre sem vették Dani bácsit. A legényke havat gyömöszkölt a lány nyakába és ez olyan pofonokat adott neki, amilyen egy lánytól kitelik, kapkodó, karmoló, suta mozdulattal. A hangja. az édes, üde, megcsikkanó sikkantása hasított szívig.
Dani ahelyett, hogy leugrott volna a szekérről, még jobban behúzta magát a gubába s tűnődve nézte a gyerekeket.
És irigység harapott a szívébe, a májába.
És nem haraggal, de elkeseredéssel, kétségbeeséssel érezte meg, hogy mennyire megvénült.
A minap egy csomó havat csapott ennek a lánynak a nyaka közé, de milyen más volt az. Ő, a bácsi, tréfált a gyerekkel, aki játékosan, kissé kacéran, de gyerekengedelmességgel tűrte s szaladt előle. Most bezzeg a kisjérce tud a kiskakassal, mint maga párjával játszani.
A lány anyja ezelőtt 16-18 esztendővel éppen ilyen gyerekpajtása volt neki. Később, asszonykorában, szeretője.
Hát már csak ezek az ő párjai, a megvénült, kiszikkadt bordájúak. akik jajgatnak ölelés közben, hogy fáj az oldaluk, hátuk, csontjuk?
Daninak iszonyú keserűség, az élet nagy keserűségé gyüremlett föl a lelkében.
Hát elszaladt már előle az élet, a fiatalság. Hát százával nőnek körülötte a lányok, s lesz idő, mikor egyiknek sem dobban meg a szíve, a kívánó szíve, ha meglátja őt... Lesz idő? Itt is van már!
Hiszen ő olyan vén ember már, akit nem lehet magáért szeretni. Ajándékot ád ő már a fiatal lányoknak, hogy azok erőszakot tegyenek az igazi érzésükön.
És elnézte a két gyereket, akik olyan nagyon civakodtak, hogy alig bírtak elválni egymástól.
A másik házból kijött a lány anyja s nagyot kiáltott!
- Irén!
A lány ugrott és szaladt és még egyszer visszakacagott a fiú felé:
- Megájj büdös!
És csucsorította a száját s nagy huncut fekete szeme kacagott.
Az anyja megkapta a karját s megrázta, mint a gyereket szokás. Olyan utálatos vén bestia volt így a Dani szemében.
Elfordult tőle.
S a másik oldalon, a maga házából a felesége lépett ki a pitvarajtón. Az arca fakó volt, gyűrött, sápadt. Mintha örökké pincében lakna, még hunyorít is a szemével a hóvilág miatt. A ruhája lóg, semmi melle, teste, mint jól-rosszul összeálló karok lógnak a karjai, lábszára. Ez az a híres lány, a Takács Erzsi? az aki után ő járt, akire vágyott? Mikor egy este, ősszel, azt mondta, hogy de jó vón egy kis szilva, - ennek vitt ő egy akkora ágat, amelyet tőből vágott le a gróf szilvásában, mint egy ház... rakva finom besztercei szilvával?
Megmozdult, elfordult s újra áttévedt a szeme a szomszéd udvarba, ahol Irén frissen, üdén szaladt be a kútról egy csupor vízzel. Milyen könnyű a bokája, mint az őzé; milyen formás, fejlő, mint a kihasadó bimbó.
Dani nagyot sóhajtott.