Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 5. szám

HATVANY LAJOS: MAGYAR IRODALOM A KÜLFÖLD ELŐTT [+]

A világ irodalomtörténetek legvégén szerény fejezetecske húzódik meg, amelynek címe: Magyarország. A művelt európai elűz vele (vagy, amit hihetőbbnek vélek: szerez magának ezzel az olvasmánnyal) egy-egy órai unalmat; de untassa bár, vagy szórakoztassa ez a fejezet, az eredmény egy, - akár el se olvasta volna - mindabból, amit olvasott, semmit sem jegyez meg emlékezete.

Ez a szó: Magyarország - eleve és utólag valami korcsmában látott maszatos olajnyomat bizonytalan képzetét kelti. Sivár pusztai tájon tekintélyes nyáj legelész az ösztövér gémeskút körül, - a magyar költő ezt óriási szúnyoghoz hasonlítja, amely az öreg föld vérét szívja ki, kócos-lompos birkabőr-subákba burkolózott parasztok is állnak ott, nagy pipákból pöfékelők, - az egész kép megmártva vöröses alkonyi fényben. Halk csárdásütemben rezgő sugarak paprikafénye - ahogyan az európai agyában mindaz, ami elmosódó sejtelemképpen él benne Magyarország felől, zűrzavarosan egy képzet-gomolyba gabalyodik. Társul tán még ehhez bizonyos idegenszerűen kedveskedő csengése ama leányhangoknak, amiket valaha olyan házakban hallhatott az ember, ahol unatkozni egyáltalán nem szokás. Az úgynevezett szép magyar nőké, akik nélkül ily ház el nem lehet. Ami pedig a magyar kultúrát illeti?

Az európai zavartan rebeg valamit:

"Kultúra... igen, igen... Ön persze agrikulturát gondol. Magyar búza, magyar marha, magyar liszt... Aztán meg nagy a kivitelük - megbocsásson, a nemzetgazdaság nem nagy erősségen - nagy a kivitelük a Jánosból - a Hunyadi Jánosból... valóban a legjobb keserűvíz... mindenkinek hőn ajánlható... gratulálok... Igazán szép és gazdag kultúra az önöké."

Evvel oszt' kezet nyújt - szabadulni akar tőlem.

Belátom, igaza van; belátok én mindent s mégsem szabadulhatok bizonyos gyötrő érzésétől a megbántódásnak. Fáj e Magyarországról való mit sem tudás.

Jogos érzés-e vajon ez a fájdalom? Vagy csak sovinizmus - bevallatlan, de megbocsátható érzelgés csupán? Talál-e az értelem is alapot arra, hogy megvetett hazám miatt érzett fájdalmamat önmagam előtt igazolhassam? Le coeur a ses raisons que la raison ne connaît pas.

Nem tapasztaltam-e önmagamon, hogy magyar neveltetésem és iskoláztatásom, évek során kizárólagosan csak magyar olvasmányaim ellenére, az első igazán fejlesztő hatásokat a külföldtől kaptam? Ha a magyar is csak igy jár, mit keressen akkor Magyarországon az idegen?

A kérdésre egyszerűen lehet felelni:

- Köszönhetek-e magyar voltomnak olyasvalamit, amije nincs az európainak? Magyar voltom mínusza-e, vagy plusza európaiságomnak?

Az első esetben sorsom hallgatás. A másik esetben beszélnem kell, hogy az összes többi európainak e pluszról számot adjak.

Nos - én úgy érzem, beszélhetek. Ösztökél egy érzés, hogy az európai számára igenis van oly mondani valóm, ami az ő világlátását teljesebbé teszi. Nem bizonyos tények közlését gondolom; hiszen azok minden különösségük mellett, igen közönbösek. Ugyanis ha Magyarországról és magyar emberekről módosítom is a német megítélését, ez még nem kultúrnyereség.

Semmi esetre sem merném szóvá tenni egy kis ország magánügyeit - ha nem volna az a tudatom, hogy e magánügyek egynémelyikét a legnagyobb európai nyilvánosság figyelme illeti meg.

Ez a tudat, de az a másik is, hogy német olvasókhoz fordulok, bátorit e közlésre. Ösztönszerű és mesterségesen táplált félreértések idegenítették el egymástól a két országot: a németet és a magyart. Régen volt, mikor a német költő még így szólhatott: "Wenn ich den Namen Ungar hör: wird mir der deutsche Wamms zu enge." Manap Magyarország - és itt minden szépítgetés hiába való - német földön, gyűlölt és megvetett ország. Bizonyára nagy igazságtalanság ez. Még akkor is, ha be kell ismernünk, hogy Magyarország, újabb önállóságának idejétől, 1867-től 1900-ig európai közkedveltségre semmivel sem szolgálhatott okot.

1900-tól a politikai kép nem változott. De a legfiatalabb fiatalság oly kultúrlendületet teremtett, amely figyelmet érdemel. Ezt a lendületet még magában Magyarországban is félreismerik, letagadják, kigúnyolják - sőt semmibe veszik. Az irányadó körök, a kultuszminisztertől kezdve az akadémiáig és egyetemig, mit sem tudnak róla. Ami nem változtat a valóságon, hogy a modern Magyarországnak egyetlen nevezetes, sőt korszakos eseménye ez.

A múlt évszázad európai közkedveltségnek örvendett Magyarországáról, majd a fin de siécle gyülöljtéről, végül a forrongó, leendő Magyarországról, amely bizonyára európai közbecsülést vív ki majd magának, óhajtok szólni. Lehetőleg mellőzve mindent, ami politika és csupán a kultúrkép kigöngyölítésére szorítkozva. Szeretném megmutatni, hogy noha a külföldről minden lökés, amely előbbre vitt, Németország közvetítésével ért, a magyar hálátlanság, e nép németgyűlölete mégis emberileg érthető, magyarázható és menthető, bár a magyar nagyzási hóbort igazolásának, amely az utóbbi 25 éven feltűnő brutalitással szinte mérhetetlenné fejlődött, semmiben sem vetődtek itt megfelelő alapjai.

A büszke nemzeti érzület, amelynek túltengését nyögjük ma, nemes, szép formában a 18-ik század végén ébred. Azt is a külföldnek köszönhetjük. Kezdetben a nyomasztó elmaradottság érzése volt ez, a Mária Terézia bécsi udvarában élő magyar nemes ifjak lelkében. Tanulnak az idegentől, de a németesítő törekvéseknek ellenszegülnek és az ország politikai megrendszabályozásával szemben inkább kulturális ellenhatásra törekszenek.

Német és francia divatos regények és drámák fordítgatásával, német folyóiratok utánzataival csöndes aknamunka indul meg. Nem a fordítandó műnek értéke dönt - Voltaire és Gotsched, Goethe és Marmontel megkülönböztetés nélkül egy fazékban főnek, - az eredeti alkotásokat sem szabad a szó szoros értelmében értékelni. Az irodalom magyar tanáraitól legkevésbé sem vehető rossz néven, ha ama kor közepes tehetségű íróit túlbecsülik. Eléggé túl sem is becsülhetők. Az ember a tehetségek értékét illetően kissé gondolkodóba esik, megfontolván, hogy ez oly nagyszerű lendületet, egy lassanként háttérbe szorult fajtának öntudatra eszmélését, szorgalmas, de csöppet sem nagy tehetségű idealisták idézik elő. Megesik, hogy nagy, egyedülálló tehetségek, sőt zsenik is csak esztétákra és sznobokra hatnak. A kis tehetségek jóhiszeműen munkálkodó csoportjainak szent akarata végül is érvényesül s lesz belőle "Történelem." Amily kevéssé érdekes az, ami a magyar francia és német utánérzők személyéről mondható, oly érdekes és a világirodalomban páratlanul álló a hatásuk.

Tessék elgondolni, íme, itt egy francia novella, a világ legkönnyedebb, legszerencsésebb nyelvén írott és itt a magyar fordító, aki a saját nyelvén akarja megírni e szerencsés fordulatokat. Debrecen küzd Párizzsal, a rög a trottoir-ral. Reménytelen küzdelem. A fordító hiába igyekszik erőt venni a nyelvén - a makrancoskodó szók a sima fordulatokról keserves-furcsán perdülnek alá. A lehetőség itt csak egy: ujjá kell alkotni a nyelvet, szókat kell teremteni. A szegényes nyelv híjával van oly fogalmak nevének, mint: élc, ötlet, jellem, botrány, járvány stb. és idegen szó nálunk sohsem nyer oly teljes polgárjogot, mint például a németben a Caracter, Scandal, Epidemie.

Az író másként nem segíthet magán, csak úgy, hogy új hangösszetételeket gyúr s elnevezi a fogalmakat, mint ahogy Ádám a paradicsomban az elébe járuló állatokat nevezte el. Egy kis ország elfelejtett írói íme elébe kerültek minden más ország íróinak, mert minden költés ős anyagába, a hangba, a hangzásba markolhattak, szabad volt semmiből teremteniök. Megvolt az a hallatlan gyönyörűségük, hogy benyomásaikat a legsajátabb hangképzeteikben dolgozhatták fel.

Egy-egy író-csoportnak ezt a szó-alkotó tevékenységét megfigyelni: különleges magyar tapasztalat. És íme még figyelemreméltóbb jelenség tárul szemünk elé.

Az új szók megkezdik nagyszerűen különös munkájukat. Izgatóan érintik a régóta nyugalmas fejeket. Diadalmasan vonulnak át a síkságokon és sohsem hallott, sohsem látott dolgokat nevezvén, vágyat keltenek e dolgok iránt. Az avultat is újnak tünteti föl az új elnevezés. Az új szók új embert teremtenek és az új ember új országot teremt.

Föltettem magamban, hogy az olvasót nehezen ejthető magyar nevek említésétől megkímélem. Egzotikus költők és államférfiak nevét hogyan is jegyezhetné meg valaki. Egészen más dolog némely csinos újságszenzáció. Nos szerencsére úgy esett, hogy a nagy férfiúnak valami kis dédöccse van, aki ismeretlen ősének nevét ötven esztendei hiábavaló várakozás után nemrégiben dúsgazdag házasság dicső ténye révén avatta világhírűvé. Az olvasó emlékezését tehát legkevésbé sem terhelem, ha arra kérem, szíveskednék megjegyezni gróf Széchenyi István nevét.

Ennek az államférfinak az irodalommal tulajdonképpen semmi dolga sincs. Még az előbb említettem irodalmárok műveit és bizonyára éppen csak hogy tudomásul vette, de bizonyára vajmi kevéssé foglalkozott velök. A költők azonban "megódázzák" őt lelkes énekekkel, mintha sejtenék, hogy nem könyveikben fognak tovább élni, hanem a tettek ez emberének műveiben.

Széchenyi eljövetele és hatása a második különleges magyar fenomén.

Csak az Úristennek volt az a véletlen szerencséje, hogy mindenséget teremthetett; könnyű neki, hisz előtte éppenséggel semmi sem volt. Hogy a világ meglegyen, ahhoz annakidején éppen csak isteni tehetség kellett. (Hasonló tehetség mit alkothatna vele ma? Az utak eltorlaszolva, ily tett lehetőségétől minket már, sajnos, megfosztott a sors.)

Semmiből alkottak magyar írók szókat; semmiből alkotott Széchenyi a szókhoz intézményeket.

Tessék elképzelni egy istentől elhagyott országot, amelynek utjai járhatatlanok, fővárosa faluszerű, sem társadalmi, sem tudományos élet benne meg nem lelheti föltételeit és tessék elképzelni egy tüzelő lelket, egy művelt, előkelő, főrangú, genialis világjárót, aki nagy utazások és Bécsben, Párizsban, Londonban folytatott könnyű élet után, mindenféle kaland és tapasztalás átéltével kissé Európa-fáradtan tér haza.

A világfinak - első bosszúságaképpen - a magyar lovak elkorcsosulása tűnt föl itt. A "zsidó lovakat" - így nevezi őket orruk túltengése miatt - meg kell nemesíteni. Hogyan? Miért? - azt ideges, expanzív természeténél fogva, hogy lelkén könnyítsen, meg kellett írnia. Első könyvének címe: A lovakrul. Értekezés a magyar ló-nemesítés lehetőségeiről. Nagy, testes könyv, helyenkint csupa líra, sőt exaltatió. A fiatalúrnak mindegy, mily pontot érint. Fő benne a javítani akarás ösztöne. És ez az ösztön az egész könyvön végig látható, érezhető. Fékezhetetlen őserő jelentkezik itt.

A könyvvel természetesen nem éri be. Széchenyi azonnal élénk levelezést kezd Mr. Tattersallal (ez alkalommal tudtam meg, hogy ily nevű úriember is volt valaha e földön, mielőtt fogalommá lett), lovakat hozat Angliából, gondoskodik, hogy mások is kapjanak stb.

E kicsiségben az egész ember benne van. Elmélet embere, aki eszméinek megvalósításától vissza nem riad s a meredek ösvényt engedelmesen egymásba kapcsolódó írói eszmék kimondásától azoknak az ellenszegülő valóságban leendő keresztülviteléig mindig ingadozás nélkül járja meg. Mert bizony elkezdődött a harc. Akadémiát kell alapítani; a terv, a kivitel, az első alapítvány tőle származik. Az előkelő köröket Pestre kell csalogatni - Széchenyi angol mintájú klubról gondoskodik. Az indítvány, a megvalósítás Széchenyi műve. A polgároknak is teljék kedvök valamiben. A városban nincs közkert, - Széchenyi megtervezi. Pesti sárról és porról kis könyvet ír. Arisztokratikusan hanyag összevisszaságban - ahogy szövevényes mondatait szónokiasan ünnepélyes, az előadandó terv mivoltához méltó nyelvezettel megfogalmazza, majd aztán mintha ez a pompázó magyar díszpalást terhére válnék, hirtelen lerázza, hogy német, angol, francia adomákra és idézetekre csapjon át, - (naplóiban s leveleiben gyakran mind a négy nyelvvel él) s ezenközben a meggyőzni akarás hevében s abban az erőlködésben, hogy világosan fejezze ki magát, hol valami türelmetlen felkiáltás, hol valami váratlan vallomás, - szinte látja az ember a kezejárását, eres homlokát a remegőn-ideges férfinak, - hol meg valami szeszélyes szótársulás, valami epigrammatikus csattanó szökken ki tolla alól, ami messzire eltéríti vezéreszméitől, úgy hogy csodálatos szörnymondata egészen másképp végződik, mint a hogy a kezdetből sejthető volt, - amilyen e mondatok szerkezete, olyanok tettei és könyvei is. Alig hogy a lovakról szóló könyv elkészült, megvan már fő műve is, a "Hitel", amelyben az ország gazdagodásának lehetőségein gondolkodik. Érdekes, hogy ezt a könyvet a hon szebblelkű hölgyeinek ajánlja. Ily kérdések tisztázását éppenséggel nem annyira nemzetgazdasági szakbelieskedésnek, ellenkezőleg, általános érdekű nemzeti ügynek tekintette. Tanáccsal és tettel szolgál az első magyar bankok alapítása körül; megalapítja a gőzhajótársulatot és hajójáratokat indít a Dunán. Az ő gondolata a Tisza-szabályozás, ő ösztökél a vaskapu megnyitására, ő hívja meg a külföldi mérnököt, aki aztán megépíti a csodaszámba menő lánchidat Pest és Buda között. Mellesleg arról sem feledkezik meg, hogy az ifjú arisztokrata hölgyeknek külföldi nevelőnőik legyenek, folyton gondja lévén arra, hogy a magyaron kívül idegen nyelvekben is művelődni kell, ő rendezi az első lóversenyeket s rendszeresíti a lóversenyügyet. Farsang idejére táncvigalmakról gondoskodik stb. Magyar ember általában reformokkal nehezen megközelíthető s minden újítással szemben bizalmatlan lévén, Széchenyi még a legcsekélyebb ügyért is nagy harcokat kénytelen vívni, beszédeket kell mondania, újságokba cikkeket írnia, mindenféle gyanúsítás ellen védekeznie s a magyar bizalmatlanságon kivül még a bécsi udvarét is leküzdenie. Naplói - örök szégyene az a mi Akadémiánknak, hogy ezek a páratlan kötetek álkegyeletből csak töredékesen ismeretesek, - mindezen felül még exaltált szerelmi életről, hypochondrikus önvádakról hatalmas, soha meg nem valósított tervekről beszélnek, - képzelhető, hogy ekkora nyugtalanságnak egy országot mennyire föl kellett ráznia.

Ez a férfi, akit a magyarok méltán a legnagyobb magyarnak neveztek el, német nevelésben részesült; távol volt tőle miden soviniszta túlzás. Nem is annyira a nemzeti önállóság, mint inkább a népművelés ügyét viselte szívén, - a politikai önállóság az ő szemében ennek az előfeltételnek elmaradhatatlan következménye volt.

Ami a Széchenyi-korszak irodalmát illeti, arról itt néhány szó is elég. Színházban német és francia romantika és annak magyar utánzatai. Fontos és említésre méltó, hagy egyáltalán van a német színház mellett állandó magyar is, amely külön műsorról gondoskodik és költőket foglalkoztat. Ám csak egy előadatlan darab jelentékeny, amely akkoriban születik ugyan, de pályázat alkalmával mellőztetvén, a feltámadásra évtizedekig várakozni kénytelen. Szerzője, aki egy kis városban kis hivatalt visel, mélységes elkeseredésében iszákosságba züllik s meghal harminc-egynéhány éves korában, íróként teljesen ismeretlenül. Irt egész csomó lovag- és rémdrámát, de csak egyetlen merése sikerült, egyetlen említésre méltó színpadi munkája, egyáltalán az egyetlen említésre méltó magyar dráma, a Bánk bán. A szerző Shakespeare-t, mint Goethe kortársához illik, nem csakhogy olvasta, de Shakespeare tágra nyílt szemével nézte s nagyszerűen látta a világot. A magyar bírálók boncolgatván a darab egyes jellemeit, a cselekmény fölépítését mintaérvényűnek magasztalták; - nekem vad, barbár műnek rémlik e dráma, amelyben a belső hév és a hő, igazi pátosz hatalma a némileg zavaros cselszövés érdektelen bonyodalmaiért százszorosan kárpótol.

De megüt a Bánk bán költője egy húrt, amelynek hangja Magyarországon sohasem hatástalan. A király helyettesének, Bánk bánnak összeesküvése egy idegen, egy német ellen lázad, Gertrudis királyné ellen, aki keresztes háborúba vonuló férjének távollétében pazar udvartartásával az országot tönkreteszi. A királyné hivatalokat és uradalmakat osztogat földieinek - sőt öccsének a bán hitvesét is kezére játssza, a szépséges Melindát. A darab cselszövevényét e kerítősdi bonyolítja. Mellékes. A darab erőssége nagy szenvedélyességének becsületességén kívül főként ama vonatkozás, amely fojtottan leselgő nemzeti érzésekre utal.

Egyébként csak még egy költőt kell említenem - neve a couleur locale kedvéért álljon itt - e költő Vörösmarty. Fönségesen gördülő hexameterek, majd megvesztegetően lágy versek, minden elképzelhető orchestrális és contrapunctikus hatás. Bősége oly soroknak, amelyekre mindig emlékezni s oly meséknek, amelyeket rögtön feledni kell. Kusza romantika, alakító erő nélkül. Líra, amely csupa édes lágyság, de csupa nagyszerű hevület is. Költője a Szózat című, hatalmasan szónokias nemzeti éneknek.

Körülötte almanach-költők. Pest a Metternich-korszak elszemérmesedett Bécs-ének hatása alatt áll. Az Almanach egyik oldalán szendén megható réznyomat - mint is lehetne a másik oldalon valami hatalmas erejű költemény? Vörösmartyban is lelkületének démoni ereje csak idősb korában ébred, miután életét és hazáját balsors tiporta el.

A fiatal és az öreg Vörösmarty között a negyvenes évek nagy tapasztalata áll és betetőzésül a forradalom.

Politikában és irodalomban párhuzamos törekvések). Amott demokratikus érzület, emitt valóság-érzék és népieshez-hajlás - amott a grófi agitátor Széchenyi helyett a kis ügyvéd és újságíró, az elragadó szavak és a tüzes temperamentum embere agitál: Kossuth - emitt antik és külföldi minták utánzása helyett az emberek önmagukból merítve kezdenek alkotni és példaképeiket a magyar népdalban keresik.

Egyébként nemzetközi áramlatok, amelyek Párizsból Németországon és Ausztrián át Magyarországig hatolnak el. Külföldön értetlenség, Magyarországon téveteg hiuság az ország politikai, de különösen irodalmi jelenségeit önmagukból fejlődőknek ábrázolni. Ha valaki meg merné írni a magyar irodalom európai, különösen Németországgal való kapcsolatainak történetét, azt hiszem, eredetiségről és egyéniségről szóló nem egy ítéletet kellene az újra értékelésnek megváltoztatnia. Még a magyar irodalom aranykorabeli, a népdalra támaszkodó költészetének születése is külföldi áramlatokra, egészen Herderig menőkre, vezetendő vissza.

Akkortájt egy kóbor legényke barangol végig az országon. Vándordiák, katona, vidéki színész - a negyvenes évek nyomorult magyar vidéki viszonyai közepett. Rossz útra tévedt fia egy elszegényedett mészárosnak és egy tót cselédnek. Petrovics Sándor. Gyermekkora óta ír verseket. A vers neki, a fiúnak: választékos formájú választékos megnyilatkozás. Úgy tudja mestereitől. Ám a rettentő élet rettentő hangokat követel, - ha káromkodhatnék, vagy ujjonghatna, mindjárt könnyebbnek érezné szívét. De ama merev, élettelen irodalmi nyelven, amivé ötven év munkája bénította a magyart, sem káromkodni, sem ujjongani nem lehet. Szerencséjére Petrovics szüntelen érintkezett a néppel, amelyre a nyelvújítás még nem hatott. Ragyogó örömét lelte a paraszti fordulatokban, amelyek a fogalmat üde teljességben, telten, nedvdúsan, egy-egy szembe villantó képpel szokták kifejezni. Egy-egy szó - mintha kuszált rétek illatát lehelné, mintha ragyogna izzó napsütésben. S a figyelmező Petrovics lelkébe a népdal ritmusai is bevették magukat s kiverték a beléje vert klasszikus versmértékek emlékeit. A jambusoktól és a hexameterektől elütőn, amelyeknek mértéke a magyarban is épp úgy, mint a latinban rövid és hosszú szótagok váltakozása s amelyek ennélfogva a beszédet kerékbe törik, a népdal sorai a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok természetesebb emelkedése és esése révén mintegy önként válnak dallamossá.

Petőfi Sándor névvel jelennek meg Petrovics első költeményei. Röviden, néhány szóval szeretnék számot adni a hatásról, amelyet Petőfi a mai olvasóra még gyakorol.

A legegyszerűbb motívumok költészete, akár csak a görög líra; akárcsak Burns: egy csók, egy pohár bor, egy istenhozott, egy istenhozzád, nyár, tél, tavasz, ősz, apa, anya, haza. Még a legigénytelenebb tárgyat is patetikusan írja meg - s német ízlés ezért tán nem érezheti eléggé bensőségesnek - de pátosza nem zengzetes díszelgés hidegen ékes formája, mint a franciáké, hanem képzetem és szenvedély szárnyalása, tehát csupa élet és őserő. Egyébként bizonyos ünnepélyes szónokiasság általános jellemvonása a magyarnak. A magyar, a bensőséges szónokiasság látszólag ellentmondó adományát kapta. Petőfinél ez a természet sohsem hallott szóképek váratlan bőségében nyilatkozik, amelyeknek, bár nagyon természetesek, vagy talán éppen természetességüknél fogva, valami bibliai fenségük van. A francia parnassienek a szonettjeiket a poézissel teljes remekül kiélezett tizennegyedik sor meglepő csattanójának előnyére szokták kikészíteni. Petőfi az önmegtartóztatás ily művészetét, a szegényességnek e költészetét sohsem tanulta volna meg. Az ő költeményei csupa "tizennegyedik sor" - az olvasó ámulatból ámulatba jut.

Pátosza csak olyankor kong kissé üresen, amikor bölcselkedésre szánja rá magát. Egész kötetre való verses gondolat-forgács elviselhetetlen. Enyhítő körülményül említendő, hogy Petőfi csak úgy a kabátja ujjából szórta a verset, - nagyon sokat írt - s a sors mindössze huszonhat évre szabta életét.

Természetlátónak Petőfi nagy és egyetlen. Előtte a magyar tájak képét költőileg nemesbíteni igyekeztek. Ahogyan forró nyári napokon, ha remegő lég-fátylak vetődnek a pusztára, e remegés mögött minden szanaszerte illan, úgy mosódott el a magyar táj képe a Petőfi előtti költök hexameter- vagy jambus-szövevényeiben. Petőfi egyszerre csak odateríti a maga csupasz fenségében - laposan, a kalász sárgahullámos pompájában, a magyar rög barna komolyságában, templomtorony, napfénybe csillanó csúcsával a nagy messzeségben.

Ám Petőfitől mi sem volt távolabb, mint tájképfestő művészetével céltalan játékot űznie. A népdal érzelembeli közvetlensége tájképet és hangulatképet hirtelen köt össze; nem kell átmenet, nem kell kijózanító "mint" vagy "és" Petőfi így ír: "Rózsabokor a domboldalon, borulj a vállamra angyalom." Valami átkarolás-szerűt, valami ráhajlásszerűt jelez e kimondatlan kapcsolat - s a rím bűvös erővel sejteti az összesimulást, hogy a csak megérzettet és még kimondatlant mégis teljesen világosan fejezze ki. Íme a szűzies, primitív költészet eszközei.

Petőfi elbeszélőnek is kiváló. Semmi lírai nyugtalanság, semmi fiatalos heveskedés, meséjét homérian, szélesen, nyugodtan mondja el. Ahogy János Vitéz meséjét beszéli el Petőfi, parasztok hosszú téli estéken úgy mesélnek kalandos történeteket. Szép az a kis história is, amelynek hőse, az országutakat rovó vándorfiú, a rossz idő miatt szitkozódva tűnik elénk; e szitkokból kicsendül a tapasztalás. Petőfi szakértő volt a nélkülözés, a fagyoskodás, a vándorlás, az üres zseb terén.

Érdekes "Az Apostol" című költeménye. Egy szocialista története. A tizenkilencedik század második felének uralkodó sujet-jét Petőfi szerencsés megérzéssel pedzette már. S ez a hunok honában eshetett meg 1848. körül.

Petőfi volt ugyanis az első európai jelentőségű magyar költő. Ösztönszerűen akadt rá a nagy sujet-kre - bár Heinével és Bérangerrel tudatos kapcsolatban állt. (Ízlése nem éri el zsenijét, amely messze fölülmúlja mintaképeiét.) Megható, hogy annyi munka és gond közepett mégis ráért németet, franciát és angolt tanulni, hogy legalább olvashatott e nyelveken.

A magyar szabadságharcban esett el a kozákfegyvertől a segesvári csatasíkon. Fiatalabb volt, semhogy beláthatta volna, mennyivel magasabb rendű kötelesség egy nemzetet harcra lelkesíteni, mint részt venni a harcban s értékes énjét is odavetni áldozatul.

Petőfi egyéniségét óriási tehetsége teljesen kifejezi. Könyve az értéke. Egyébként: csupa fiatalság, jó fia szüleinek, jó barát, mindig szerelmes, végül jó férje egy kellemetlen, exaltált asszonynak. Ám élete és halála a magyarok lelkesedni szerető kedves népét arra indította, hogy a legendakör eszményi hősévé avassák. Helyes. Ez a legenda csak azon a ponton válik utálatossá, amikor a nemzeti soviniszta mozgalom vadmagyarjai igyekszenek kisajátítani.

1846-ban Petőfi csodálattól lángoló költeménnyel köszönt egy költőt, aki akkor akadémiai pályadíjat nyert. A pályázat elbeszélő költeményt kívánt, amelynek tárgya a magyar előidőkből való legyen. A koszorús férfiú Arany János, jegyzője Biharvármegye egyik községének. Viharos fiatalkor, szintén volt vándordiák, majd színész, rajzoló, tanító. Akkoriban már majdnem harminc éves, családos ember, polgárias, csöndes, takarékos, csaknem fösvény s minden intellektuális érintkezéstől messzire szakadt. Ám az isten háta mögötti falu jegyzője a legzordabb nehézségeket is leküzdi, hogy könyveket szerezhessen. Olvassa Homért és Goethét, Dantét és Shakespeare-t. "az Iliast eszem, az Odysseát iszom." Nappalait hivatalos kötelességeinek kínos teljesítésébe kell ölnie, este otthon, kis parasztházában ül, amelynek küszöbe előtt, az udvaron a disznók röfögnek. (A jó gazda sunyi tolvaj-módra örvendez, hogy valami tűzvész alkalmával a disznó-ól el nem égett.) Hogy ily körülmények közepett miként képződhessék kultúremberré az ember, az Arany titka marad. Arany kultúrember volt, de kultúrátlan környezetének frissességével volt az. Ez ama különös magyar kultúrája amaz időknek, amely nem kiegyenlítően, de éppen ellenkezőleg különösségeket nevelve kell hogy hatott legyen, mert hiszen kultúr-filiszterekkel senki sem lévén kénytelen érintkezni, az ember holmi általános műveltség megszerzésének terhétől megkímélte magát s kinek-kinek módjában és szabadságában állt az átkozott laposságú műveltség erőszakolása helyett inkább a saját egyéniségének kiművelését célul tűznie. Ez egyoldalúság barokk voltát tetézte még az a körülmény is, hogy ama "könyvekről, amelyeket olvasni kell", az ember a szomszédjától mit sem tudhatott meg, a könyvek beszerzése is némi nehézséggel járt s ennek következtén ki-kinek a maga szakmájában is maradtak csodás, örökké tátongó kitöltetlenségei. Ezért nem sápatag ez a kultúra, sőt ellenkezőleg teli üdeséggel. Ismertem néhány, ama nemzedékből való öreg urat s gyakran álmélkodtam értékes, ritka keverékén hallatlan tudatlansággal párosult, annyi tudománynak.

Arany érdeklődése például kizárólag az irodalom felé fordult. Sem képfestés, sem képfaragás, sem nagy zene, sem építészet nem kellett neki. A földöntúliság nem foglalkoztatta, filozófiára nem adta magát. De a síron-innen megismerésére sem ösztökélte különösebb kíváncsiság; bár utóbb már pénzhez is jutott, utazásokra sohsem gondolt. Tudtommal Bécsen és Karlsbadon kívül külföldön sehol sem volt. Legkevésbé sem vágyódik Itáliába, nem sóvárog a még sohsem látott tengerért. Tisztára irodalomba merülten élt. Ám az irodalomban sincs meg minden szerve, nincs meg az, amely a 19. század uralkodó műfaját adja, a regényt. Annál jobban ismeri a világirodalom eposzait. Vágya azért vitte e műfaj tanulmányozására (- a műfaj neki oly fogalom volt, amelynek igaz-valóságában és minden időkre érvényes változhatatlanságában szentül hitt -) hogy ebben a valaha oly fönségesen virult genre-ban ő is új nagy dolgot művelhessen. A magyarnak nincs Nibelung-éneke, nincs Iliása, ő hadd ajándékozza meg ilyesmivel. Csak Magyarországon eshetett meg, hogy akkora elbeszélő tehetség a regény viruló-századának közepén hősköltemény írására szánja rá magát. De az a csoda is csak magyar földön eshetett meg, hogy egy a kor követelményei iránt annyira érzéketlen kultúrembernek, ily terv eleven, erőteljes és pompázó kivitelére mégis akkora frissessége legyen. Arany eposzai a magyar és hun előidők mondaköréből nem holmi szomorúságos "Henriade"-ok, sőt nem is "Aeneis"-ek - nem holmi lélek nélkül való monda-gépezetek. Élet, piros, örömteljes paraszti élet. Látó szem, érző érzékiség. Azonfelül telítő művésziség, amely pompásan ismer minden mesterségbeli fogást.

A költészet első, nagy hatását Arany árasztotta rám és most íme, hogy idegenek előtt számot kellene adnom Aranynak köszönhető tapasztalat-többletemről, tollam elakad. Ama hatások, amelyeket európai emberre Tennyson és Tegnér, Viktor Hugo és Byron, Carducci, a goethei és a skót balladák, Virgil, Tasso és Ariosto gyakorolnak, egyenkint és összességükben azokhoz a szenzációkhoz hasonlókat nyújtanák, amelyek az Arany költészetéből érezhetők. Ezért van, hogy ő minden eredetisége mellett sem különleges. Tessék költőt képzelni, aki a költészetről oly fennen vélekedik mint egy Flaubert a prózáról; aki a kompozíciót is, a mese szép, kerek tagolását is oly komor-komolyan veszi, ahogy kívüle az egész világirodalomban még csak egy ember: Flaubert, - de aki az Éducation Sentimentale nagyszerű szakadozottságáig fölvergődni soha sem bírt. A költészet neki a jó beosztás művészete volt, a szép aránylatosságé, ami nála különben sohsem esik a szenvedély, a valódiság, a melegség rovására, - csak egy valami nem adatott neki: a határtalanság. Bizonyos paraszti zárkózottság, a teljes odaadódás hiánya, különösen lírájában akasztotta meg. A legjobb balladaköltő. E tekintetben Goethe mellé állítandó. Azzal a különböztetéssel, hogy ez utóbbinál a látomásos ihlet sajátos külön formába öltözik, emitt pedig a legjobb mintákról ellesett forma hat látomás ihletül. Arany olvasója csodál és élvez, örül pompásan alakított jeleneteknek, találó szavaknak, legmagasabbra tűzött célok teljes elérésének, - az Arany-olvasó az írói munka iránt való áhítatos tisztelettel gazdagodik. Az ember mély meghajlással tiszteleg és hallgat. A meghatottság hallgatása ez, de egyben amaz érzésé is, hogy Aranytól semmi forrongót, semmi serkentőt, semmi előbbre, magasabbra vivőt, ami életünknek új értékét jelenthetné, nem kaptuk. Arany emléke itt nyugszik lelkemben ragyogón - ragyogó nyugalom, de nyugalom ez mégis!

A forradalom után Magyarországra a legszomorúbb uralom szakad. Az országot osztrák tartományul igazgatják, erőszakosan németesítik. A német-gyűlölés abból az időszakból való.

Kérem a német olvasót, aki Magyarországra nem gondol éppen keserűség nélkül, hallgasson meg kissé elfogulatlanul. Ötven s egy néhány év munkája a magyart nagyra törő, rokonszenves, a tulajdonságait sokféle irányba szépen fejlesztő nemzetté alakította. Külföldi írókartársak erről az országról mindig nagyrabecsüléssel és rokonszenvvel emlékeztek. Sok mindent, ami oly szépen csirázott és kelt itt, óvni kellett volna, - amaz új uralom úgy csapott le hirtelen dér gyanánt. A német kormányzatot gyűlölő ellenszenv nagyon is érthető, ha meggondoljuk, hogy ez a kormányzat osztrák szoldateszka és bürokrácia képében jelentkezik. Akadémiát, színházát, folyóiratokat, újságokat - minduntalan megakaszt munkájában - időnkint be is szüntet ez a hatalom. A magyar értelmiség legjobbjai csaknem mind száműzötten bolyongnak szerte a világon s akik itthon maradtak, azokat oly szigorúan őrzi a cenzúra, hogy lehetetlen összeállniok és hatásra törekedniök.

Széchényi neurastheniája az időtájt csaknem őrületté fokozódik. Bécs közelében a döblingi tébolydában tartózkodik. Szívszaggató leveleket ír onnan s ezekben e katasztrófa előidézésével vádolja magát. Cellájában német nyelvű vitázó iratok, tépelődő, maró, gúnyos írások szülemlenek. Izgató, rettenetes könyvek, amelyekben a politizálás nyugodt hangja hirtelen a téboly kiáltásaiba csap át. Hol Montaignere emlékeztet, hol Nietzschére - olykor van benne valami prófétai. Széchényi Döblingben tizenkét évi fogság után 1860-ban agyonlövi magát.

A Széchényi kornak költője, Vörösmarty is búskomorságba merülten ül nyomorúságos kis falusí birtokán. Életének 5-6 utolsó évében ugyanannyi költeménye szülemlik. Ott áll egy ember, aki a haját tépi, akinek a szemében pokol lobog - ez már nem almanachköltészet. A legnagyobb magyar költemények. Ám e korszak jellegét sem Vörösmarty, sem Arany költeményei nem adják, még ez utóbbinak a hun időkből merített nagyszabású epikus műve sem, egyáltalán nem írók szolgáltatják azt, hanem annál inkább az olvasók. Magyarország olvasni kezd. Az ébredő magyar újságírás korszaka ez: a közönségen Jókai Mór uralkodik. A regényen és a tárcanovellán kezdve egészen a szomorú vagy vidám alkalmakra való alkalmi költeményekig minden az ő tere - ellátja az újságokat, a folyóiratokat, az élclapokat, még a színházát is. A magyar irodalom eddig csak kiválasztottak számára volt - befolyásosak befolyásolása - most átjárja az összes rétegeket. Ahova Jókai ír, ott olvasóközönség terem.

Ez a körülmény természetesen megváltoztatja az író társadalmi helyzetét. Magyarországon eddig csak vagy koldusszegény ember írt, mint Petőfi, vagy pedig oly fizetéses hivatalnok, tanár stb., akik soha sem gondoltak arra, hogy írásból éljenek. Arany, bármennyire takarékos volt is, vonakodott olykor írói munkájáért tiszteletdíjat elfogadni; képzelhető, hogy egy író - a szó mai értelmében aki portékáját forgalomba akarja és tudja hozni, semmiféle reklámtól nem irtózik, mily felháborodásra lázíthatta az írótársakat, - a közönség annál inkább szerette Jókait.

Jókai föllépése a stílus európaiasítását is jelenti. Előtte a magyar írásmódnak afféle nehézkes keleti ünnepélyessége volt, amelyen messziről megérzett, hogy az írás a magyar szemében még valami rendkívüli, valami ritkaság. Az írás még csakugyan szertartásos, ünnepélyes ügy volt. A Jókai előtt való újságok napihírei azért hangzanak úgy, mint holmi eltévedt ódák.

Jókai dicsősége érthetetlennek tűnhetik a külföldi előtt. Ott csak műveit ismerik, - Magyarország a hatásáról beszélhet. Olvasni-rest népbe olvasó-kedvet bűvölt. Viktor Hugó egykor feledésbe merülhet, csak nagy eredetiségének emlékét hagyja itt, - Jókai egy nemzet lelkét idomította át, az ő munkája a magyar betű iszonyának leküzdése volt. Hogy egy tizenkilencedik századbeli író oly változást idézhetett elő, oly hatást gyakorolhatott, az akkora jelentőséget ad neki, oly ritkaság - értéket, amely az ő nagy tehetségét is fölülmúlja.

Mert e férfiú nagy tehetsége - melyet Németországban úgy lekicsinylenek - tagadhatatlan. A tisztelet és csodálat, amelyet e tehetség előtt gyermekkorom óta érzek, hadd maradjon meg bennem azonképpen továbbra is illetelenül. Jókai a magyar gyermeknek ugyanaz, - természetesen nem a tehetség és érték összeméréséről van itt szó, - ami a németnek Schiller. Ha olykor újra meg újra előveszem könyveit, egy-egy humoros novelláját olvasom el. Abban van verve, igazi vidámság, azonfelül még valami meleg jószívűség is, az emberi fogyatékosságokat szeretettel övező. Soraiból az ő hűséges kék gyermeki szeme, amelynek pillantása olykor annyira meghatott, csupa melegséggel csillan felém. Regényei szilaj, fékezhetetlen képzelem művei. Dumas pére-nél különb stilista, különb megfigyelő is, e francia író elragadó báján sincs híjával van benne Hugo Viktorias erő, kire nem is csak véletlenül emlékeztet, de igazi humora révén nem oly nyomasztó mint Hugo.

Neki és a körötte munkálkodott újságíróknak köszönhető, hogy a magyar nyelv és az addig fejlődött új magyar kultúra, noha német volt az iskolai tanítás és német a hivatalos nyelv, nem esett áldozatúl a tizennyolc évig tartó idegen uralomnak.

Nem csoda, hogy a magyarság, midőn 1867-ben a politikai önállóságot visszanyerte, kivívott győzelmek büszke érzésével azt hitte, hogy a magyar kultúrára most már csak úgy kényelmesen rátámaszkodhatik. A meghatón-rokonszenves csöndes munka a nyelvművelés terén, a politikai szabadságért való viaskodás nem kell immár, - elérkezett az önmagával megelégedett büszkeség, az önmagát mindinkább korlátozó korlátoltság ideje. Tisztán lélektanilag érthető mindez. A Goethe németsége áldást jelentett, a Metterniché átkunkká vált - gyűlöletünkben e kettő összezavarodott. Évtizedek előbbre vivő munkája kultúránknak önmagunk alkotta részét nagyobbnak tüntette föl, mint amilyen valóban volt. Az emberek azt hitték, hogy mindaz, ami itt meggyökerezett, csak úgy nőtt magától, mint a magyar búza. Igy hát a magyar gőg magyar részről logikailag és lélektanilag eléggé érthető, - de épp úgy nem érthető-e az európai rokonszenv elfordulása is?

Magyarország 1867 óta kezdetleges földművelő népből magasabb rendűvé emelkedett, - a közgazdasági gyarapodás, haladás korszaka ez. Ez korszaka az ország európ... az amerikaiasodásának ideje. Budapest a Balkán Chicagójává lesz. Az államgépezet, amelyet most már a magyar parlament tart mozgásban, szintén nagy munkát követel. Politika és ipar elhasználják a magyarság minden erejét. Ily közállapotok megnyilatkozásának épp oly természetes formája az újság, mint a Homér idejében az eposz.

Jókai már túl van a java munkáján, de még mindig példakép gyanánt hat. A magyar írók nem vállalnak már hivatalt - s mivel a könyv a kis országban szerzőjének nem ad kenyeret, újságírókká lesznek valamennyien. De amit Jókai zsenije és munkabírása meg engedhetett magának, a kisebb, vagy finomabb tehetségek már nem bírják el azt. A magyar irodalom nagy korszaka óta Petőfi, Arany, Jókai után, a legutóbbi évek lendületéig Magyarországnak nincs említésre méltó jelensége már. Mindama nagy ígéretű fiatalok, akik azóta feltűntek, - Mikszáth kivételével - elkeseredett újság-kulikul végezték életüket. Ahelyett, hogy nagy művekben teljesen és tisztán kialakulnának, az írók kis tárcacikkekben forgácsolják el tehetségüket. Ily elbeszélésekben olykor nagy koncepciók elvetélt csírái találhatók.

E rettentő kényszer természetesen igen sok sikerült novellát is érlel. Meggyőződésem, hogy jól megválogatott gyűjteményüknek különösen a novella-szegény Németországban meglepően kellene hatnia.

Sajnos, nemcsak fizikai munkabírása tékozlódik el legjobbjainknak, - a vezércikkezés jármában görnyedezve meggyőződésük ellen, lelkiismeretük furdalása és súlyos lelki gyötrődés közepett napról-napra iszonyú dolgokat kell művelniök. Világosabban kell ezt kifejeznem.

Tessék elolvasni Jókai "Az új földesúr" című regényét, vagy Gyulai "Egy régi udvarház utolsó gazdája" című művét (megjelent a Reclam-kiadásban) s kiderül majd, hogy jogos harag, becsületes meggyőződés mint szólalhat meg a ránk erőszakolt németség ellen, méltán lázadó és gyűlölködő hangon. Ez a hang azonban, mihelyt az újságírók észreveszik, hogy sohasem téveszti el hatását, már Jókai körében modorrá hidegül.

Végül mintegy huszonöt évvel ezelőtt új lap alapul a Budapesti Hírlap, amely tisztára a soviniszta program keresztülhajszolását vallja céljául s a belső megerősödést nem csupán a régóta áhított vámsorompók, hanem a szellemi sorompók fölállítása révén is reméli. Mindent, ami idegenből való, de különösen ami német, távol kell tartani.

Nem vonom kétségbe, hogy e lap okos és tehetséges szerkesztőjét ez ügyben becsületes meggyőződés vezeti. Miért is ne? Minden meggyőződés becsületes, amely egyben folytonos sikerekbe rögződik és dicsőséggel, arannyal, tisztségekkel jutalmaztatik. Az önáltatás, az önmámor is sokat tesz ily esetben.

Rákosi szerkesztő úr egyszer egy emlékbeszédben azt mondta, hogy a magyar önérzetnek mind radikálisabb tanúsítása révén még a külföld gyűlöletét is nyugodt lélekkel magunkra idézhetjük. Rokonszenvesek voltunk, míg gyöngék voltunk, mondta, erőnket a külföld nem szenvedheti.

Erőnket, Rákosi úr? Ugyan mit tud arról a külföld? Hol van az az erő boldog önteltségén kívül azoknak, akik azt magukba beleképzelik? A magyar kultúra épp a nemzetközinek helyi színezete volt; mihelyt a külfölddel való egészséges eszmeváltás folyamata elakadt, Magyarország Európának mintegy elkötött erű szervévé zsibbadt.

Ama nemzedéknek, amely a Budapesti Hírlap szellemében nőtt fel, mint előrelátható volt, semmiféle nagy, szellemi eredményt nincs módjában felmutatnia. Kultúr-hajótörést annál számosabbat!

Rémes tapasztalat, amit szintén Magyarországnak köszönhetek, hogy letört tehetségek egész seregét ismerem. Ott lézengenek, cinikusan élcelődve sorsukon, ezek a negyven-ötven éves aggastyánok, eleven koporsói tehetségüknek, becsvágyuk gyermek-gyilkosai. Belekezdenek egy-egy regénybe erővel, hévvel, kedvvel, - de már a második fejezetben elbágyad ihletük. Miért? Szükség kényszerítette az írót az első fejezet közlésére, mielőtt még meg lett volna a második s az újság napról-napra követeli a folytatást. Nemcsak folytatást követel, ami még nem volna nagy baj, de megalkuvást is.

Ezelőtt mintegy tíz évvel főbe lőtte magát egy magyar esszéista, a legfinomabb Plato- és Dante-ismerő. Az öngyilkosság oka? Az, hogy Magyarországon esszéistává kellett lennie. Hatásra és visszhangra csak Petőfieskedő hazafias versdadogók, Jókai utánzók vagy soviniszta színműírók és vezércikkezők számíthattak itt. Amit írtak, az a magyar nemesfi gyönyörűsége volt, aki végig szenvedte az osztrák uralmat és gyönyörűsége a fiának, aki nem élte ugyan végig apjával a keserves tapasztalást, de örökölte apja vak gyűlöletét.

1848 előtt a nemes abszolút ura volt az országnak, övé volt a föld, a föld népe az ő jobbágya volt, - ő ült benne minden hivatalban. Még a magyar nyelv is úgyszólván privilégiuma volt a dzsentrinek, minthogy a polgárság és az arisztokrácia leginkább németül, a parasztság tótul, románul, horvátul beszélt, - 1848 után a kurta nemes először a birtokáról, majd lassankint a hivatalokból is kiszorult - ma tulajdonképpen már csak megyei hivatalokra szorítkozik. E szeretetreméltóan könnyelmű, minden csodálatos tehetsége mellett is annyira gyámoltalan osztály azon veszi észre magát, hogy mindenünnen lemaradt, hogy eladósodott, letört. Az elvesztett tényleges hatalomért mindenekelőtt társadalmi gőgben és zárkózottságban kellett kárpótlást keresnie. Most mindez szertelazul. Nincs társadalmi fölény anyagi és szellemi nélkül. Újságok és folyóiratok, iskolák és törvények gondoskodtak arról, hogy a megingott nemesi világfelfogás még szilárdan állónak, az összes társadalmi rendek egyik tényezőjének lássék. Mellesleg, jellemző a dzsentri gyöngeségére, hogy szószólói, Rákosi úr, a hatalmas szerkesztő, Herczeg Ferenc, a regényíró mindkét név magyarosított - és Wekerle, az egykori miniszterelnök és elnöke a Dzsentri-kaszinónak, német polgárcsaládok sarjai.

Ami csodás dolog történt itt száz év előtt, az a kultúrszomjas kisnemesség műve volt, - pompás föllendülését Magyarország neki köszönheti. S neki köszönheti időleges hanyatlását is. Mégis a magyar ész önmaga torzképévé fintorult önimádásának eme korszakában ott a történelmi szükségszerűség (sajnos, itt ezzel a semmitmondó szóval kell élnem, amellyel annyiszor visszaéltek már, használnom kell az emberi előreláttatlanság e szánalmas körülírását), mert csak ez a korszaka a vak sovinizmusnak erősítette meg a magyart annyira, hogy most már sajátosságának veszélyeztetése nélkül teheti ki magát a külfölddel való kapcsolatnak megint.

A soviniszta uralom első megrendülését Magyarországon természetesen a szocializmus okozta. Ennek és az érdekeit szolgáló sajtónak hatása mérhetetlen, ellenállhatatlan, de Magyarországra nézve nem éppen tünetes, azért hát e cikk nem is foglalkozik vele.

Érdekes és Magyarországra nézve jellemző a magyarkodás egyedül üdvözítő voltában való hit legbensőbb megrendülése magában a dzsentriben. Ép úgy, mint száz évvel ezelőtt, elfogja a lelkeket nyugat varázslata, ami kezdetben épp úgy, mint akkor, tisztán irodalmi formában jelentkezik.

A Budapesti Hírlap az előző nemzedékbeli dzsentri felfogásának szószólója, egyetlen költő a tolmácsa a mai nemzedéknek, azaz tulajdonképpen az eljövendőnek.

Ez a költő, az Új Magyarország előharcosa, Ady Endre, dzsentri családból származik. Évekig újságíróskodik a vidéken, élete kétségekkel, anyagi gondokkal, nyughatatlansággal és betegeskedéssel gyötrelmes élete volt a modern városi embernek, aki mindazt átérzi, ami örvendetest és fájdalmast e túlérzékeny emberfajtának éreznie és szenvednie kell.

Ady érezte élményeinek és életének távolállását a vidékiekétől, új motívumok rezzenését is érezte magában. De saját életének költői létjogosultságáról a fiú még mit sem tudott. Költészetet Magyarországon csak bizonyos sujet-k kidolgozása jelentett. A költői kifejezésmód bizonyos számú szentesített fordulat használatában és ezeknek ügyes csereberélésében állt. Adynak a népköltészettel és a népies nyelvvel, Petőfi és Arany modorossággá dermedt örökével épp oly harcokat kellett vívnia, mint Petőfinek és Aranynak egykor az irodalmárnyelvvel.

Petőfi és Arany fölfedezték a népnyelvet, a falu lakóinak nyelvét az irodalom számára, követőik ugyanezzel a nyelvvel annyira s oly soká visszaéltek, hogy végre is üdeségétől megraboltan, stílszerűtlenül és zagyván mindenre kaphatóvá kellett válnia. Újságcroquik és novellák épp úgy, mint zsidó életből írt balladák hangja egyazon módon paraszti-népies.

Ady önmagát keresi, el is veszti magát megint, kétségbeesik, míg gyötrelmes helyzetéből a véletlen megmenti őt. Egy asszony Baudelaire-t adja olvasnia. A francia költő csak annyiban hat Adyra, amennyiben fölvilágosítja, hogy a költészet tárgya mi minden lehet. Minden. A költő egész, saját élete. Classicusaink élet-élményei a modern életlehetőségeknek nem állítottak korlátot, mért elégednénk meg az ő kifejezéseikkel? Ady feltűnését sokan Magyarország bomlási folyamatának tünetéül tekintik. Örömest vallom, hogy bomlást jelent, csakhogy a régi Magyarország bomlását jelenti. Ám csodás ígérete is a jövőnek. Hogy Ady előtt a paraszti nyelv irodalmivá nemesbülhetett, bizonysága az annak, hogy tősgyökeres magyarnak csupán a legalsóbb népréteg gondolkodása módját érezték. Minden, ami e fölé emelkedett, idegennek tűnt. Ady bizonyítja, hogy immár oly magyar értelmiség fejlődött, amely a maga sokszerűséges lényének sajátos kifejezésmódját és a népnyelvtől bár teljesen elütő, de azért épp oly sajátos, eredeti magyaros beszédét is megleli.

Mi volt a mondanivalója Adynak? Kinyitotta az ő nagy, fekete szemét s körülnézett. A pusztának és a puszták népének petőfies dicsőítését írnia, ahogy ezt addig gyakorolták a költők, - esze ágában sem volt. Nevetségesnek tűnt neki. Párizsból jött és a pusztát egészen másnak érezte. Sivatag mezők, - álmosan kígyózó folyók, - durva emberek, - csordanép - - - Ady nyugtalankodva kap homlokához: mint szakadtam ide? - Melléhez is kap és fájó szerelemben érzi: innen való vagyok.

Riadt, ellentmondásos hazaszeretet költészete támad, a hazában idegenbe sóvárgó honvágyé s a külföldön a visszavágyakozásé a naptalan Keletre, mint Ady Magyarországot oly szépen nevezi. A Nyugat szimbóluma Ady szemében Párizs. Az ezerszerű élet, a lángoló gyönyör, a gigászi munka.

A bakonyi erdő egykor menedéke volt a betyároknak, ama lovagias haramiáknak, akikről a magyar nép ma is oly sok mindent tud mesélni még. Párizs, az én Bakonyom, - Ady egyik legszebb költeménye. A puszták fia magába veszve s elhagyottan bolyong az utcákon, tomboló zúgásuk, dübörgésük idegenszerű hatalmak sejtését kelti benne és a vágyat: ez idegen világ nagyszerű ismeretlenségeiben elmerülnie. Nem esztétikai képzettség csenevész vágya, semmi kultúrahabzsolás. Ady tán az egyetlen egész Európában, aki a kultúrával bizonyos naiv viszonyban áll. Olyanféle módon mint a vadember, aki megbámulja a fehér arcúak hatalmát, hogy holmi csővel villámlani és dörögni tudnak.

Épp ily frissen és fölhasználatlanul áll Ady az összes modern problémákkal, főleg a szociálissal szemben. Semmi irányzat-költészet, á la Ada Negri. Az olyasmi irodalmias, tudományos ízű. Ady a növényt a gyökerénél fogva ragadja meg. Tisztára líraian. Elátkozza a Rotschild palotáját, amely előtt rossz kocsija vele eldöcög, - de átkában irigység van. Ennek az úr-vérnek szociális költészete tulajdonképpen csak álcázott tőke-dicsőítés, a pénzvágy ábrándjának költészete, az élet örömeibe vezető, a hatalmat szolgáltató pénzvágyé. A költő látja, mint kell a tenger partján a disznófejű nagyúrral, Mammonnal küzdenie. A hullámok az élet hívó szavát hozzák, örömök örömeiről, gyönyörök gyönyöreiről csacsognak meséket feléje s neki viaskodnia kell az undok zsarnokkal, aki bitorolja az ő aranyát, viaskodik vele besötétedésig, viaskodik vele míg csak el nem vérzik. Szavai majd serteszerűen tüskések, mint a szörny, amellyel viaskodik, majd csengők, pengők, mint a rejtett arany, majd meg lágyak, megejtők, játszian lejtők, mint a távoli, tündöklő élet tengere.

Egy Yvette ajkáról szeretném hallani e dalt, ezt és még egyet, a szívbemarkolón hatalmasat: a viaskodást az Ős-Kajánnal, a viaskodást a magyar megrontójával, a bor szellemével. A bódító, zokogó dalt, amelynek minden szava kéztördelés, irgalom-rimánkodás. Mesteri, miként Poe Hollója.

Egyébként Ady legkevésbé sem virtuskodik, nagy aggodalmasan sohasem válogatja szavait. Mindig talál, sohsem keres. Hangzásbeli hatásra törekedni, mint egykor Arany tette, nem akar, az férfiatlannak tűnik neki. Arany befejezés volt, Ady új kezdet. Egyszerű versformája a legegyszerűbb témákkal forr egybe. Elbeszéléseit mindig prózában írja. Hogy versben, amiben a költőnek csak saját énjét kellene föltárnia, egyéb kívüle valót is elmondjon, az ő szemében bűn számba megy. A költészet komolyságához azt nem tartja illőnek.

Az istenség kérdésével szemben is úgy áll Ady minden filozófiai vagy dogmatikus illetéstől menten, tisztára líraian. Buzgón tud imádkozni, fogvacogtatóan könyörögni, akárcsak valami megriadt gyermek, - de nem hord katolikusan középkori álarcot, mint Verlaine; világok végtelen összességét is nagy egységül tudja érezni, anélkül, hogy monista bölcselők olvasásával töltött nehéz órákra emlékeztetne. (Mindkét dolog annál inkább sikerül neki, mivel, bár az összes nagy életek eredményeit magában hordozza, mégis Assisi Ferencről, vagy Spinozáról valami nagyon világos képzetei éppen nincsenek.)

Soha még oly férfias, oly érzelgősség nélkül való szerelmi költészet nem íródott. Minden modern szerelmiköltés örökölt a virágénekek édeskedéséből valamit. A lírikusok udvarolnak a szívük hölgyének, Ady nem ismer középkort. Érzésének mélyére hatol - s követelő, önző, igazán fölényes, férfias szerelmet ír. Az udvarló hazugsága eltűnt. Ádám ott áll Éva előtt, a hím a nőstény előtt. Ki meri mondani: Mert nagyon szeretsz, nagyon szeretlek, s mert engem szeretsz, te vagy az Asszony, te vagy a legszebb. S ha így beszél, szinte leheletszerű, észrevétlen ritmusokban, költészet az, a férfi legigazabb szerelmi költészete.-

*

Egyszer egy nagy festő barátjának és életrajzírójának azt mondtam volt, hogy szerencséje van kortársnak lennie. Az öreg úr igy felelt: nem csak szerencsém, de tehetségem is.

Finom fül kell, tehetség kell ahhoz, hogy az ember tudhassa, mikor üt a nagy óra. A kivételes jelenség itt jár közöttünk, akárki mástól semmi sem különbözteti meg.

Ady ama büszke érzéssel ajándékoz meg, hogy korszakos időt élhetek át. Hogy a művészetet immár nem enyelgő szórakozásnak, de hatalomnak érezhetem. A költő prófétai küldetését, sorsokba markolását éreztette velem.

Ez is oly különlegesen magyar tapasztalat, - aminőről a mai német fiatalságnak sejtelme sem lehet.

Adynak egy iszonyú síráma szól a költő hiába hangzó szaváról a meddők honában, ahol csak azok boldogok, akik sohsem születtek. S mégis, - mondja ugyanabban a versében, - csengjen az ének, legyen az a tőr, amelybe mások belebotlanak, legyen az a lép, amelyen mások megragadnak, hogy életüket szintúgy áldozzák semmiért, úgy mint ö, a költő.

Valóban vígasztalan jövő. Mindazonáltal a költő baljóslatai el nem riasztanak, ellenkezőleg inkább megejtenek. Korán vitt sorsom idegenbe, míg Ady el nem érkezett, mit sem tudtam a szívem mélyében szunnyadó, néma hazaszeretetről. Ő eszméletre rázta ezt az érzésemet, - a naptalan Kelet szerelmét adta nekem.

És sokan járnak ugyanígy.

Az országot ma politikai zavarok dúlják, - politikai kalandorok áldatlan neve hangzik mindenfelé, - ki beszél Adyról? Néhány ezer fiatal rajongó, akik szeretik öt és néhány vén literátor, akik kékre-zöldre mérgelődnek miatta, akik legúnyolják, megcsúfolják s befolyásuk révén a gúnyt és csúfolkodást a közönségbe viszik.

Nem nevetséges-e a költőnek, regeneráló hatást tulajdonítani? Mit vívhat ki egy-egy verskötet, s ha még oly jó is? Semmit. Néhány olvasót.

Petőfi épp oly kevéssé csinálta a forradalmat, mint ahogy Ady sem fogja az ország újjászületését elősegíteni.

S Ady feltűnése, ma mégis az egyetlen fontos és érdekes, esemény a lankadt fürtű akácok honában.

Mert a költő ha sohasem is okozója az eseményeknek, de mindenesetre legalább biztos előjele. Az ő mai lelkiállapota holnap már sokak lelkiállapota lesz - és a tömeg hangulatából pattannak ki a tettek.

Amit Ady érez és kimond, - az nem magánügy. Azaz hogy csupán ma az még. Lelkiismerete, jóslelke, szimatja, előérzete ő egy eljövendő nemzedéknek. Lénye ma elkülönödő, - harminc év multán a többiektől csak kifejező ereje révén fog különbözni.

És ha felnő egy nemzedék Adyként nyugatért sóvárgó s itt ahogy az ő erős akarata volt sok mindent "másképp csinálni" akaró, - semmi oka sem lesz Ady felfogásaival az ő kétségbeesését is örökölnie. Hiszen az ő szerencsétlensége csak az, hogy közöttünk jár, akik hozzá hasonlatosak még nem vagyunk. De ma már jobban áll a dolog, mint öt-hat évvel ezelőtt. Ady körül élénken sürög-forog a fiatalság. Ámulva látjuk, mint jelennek meg hirtelen új elbeszélők, lírikusok, színműköltők. Ez a fiatalság mind a Nyugat című folyóirat köré csoportosul. A címben benne a program. A nyelvújítás-korabeli mozgalomhoz hasonló folyamat indult meg. Mint akkor, ma is külföldi folyóiratok mintájára szerkesztett folyóirat vállalja a felelősségteljes közvetítést nyugat és kelet között. S ahogy akkor történt, reméljük, ennek a tisztára esztétikai szemlének a hatása sem marad majd pusztán esztétikai. A növekvő fiatalságot új magyar kultúrához kell segítenie.

Ha nem csalnak a jelek, a dédunokák kiérdemlik majd újra Európa becsülését, amelynek egykor a dédapák örvendtek, amelyet azonban nagyapák és apák az ő könnyelmű és ostoba büszkeségükben eljátszottak. Közben egy nemzedéknek az unokák hálátlan tiszté kell tétovázás és kishitűség nélkül viselni tudnia.

 

[+] * Ez a cikk németek számára készült. Német fordításban (helyszüke miatt sok rövidítéssel) a Neue Rundschau márciusi számában jelenik meg.